Beszámított veszteség – Apokrif Antológia

Elhagyatott aluljáró, középen papírfecnik, mintha csak azt hirdetnék az éjszakának, valahonnan őket is ide fújta a szél. Jobbra bőrkanapé: ülj le – sugallja, (némi sztereotip asszociációt bevonva) és akkor még ott van a cím: Beszámított veszteség – vajon ha nem ülünk le, az is be van számítva?

Az Apokrif Irodalmi Folyóirat antológiájának borítója ez. Kis, vékony könyvecske, melyben kilenc fiatal szerző ötven verse olvasható, Fráter Zoltán egyetemi docens, irodalomtörténész szerkesztésében és Kulcsár Szabó Ernő előszavával. Az ifjú költők az 1986-1989-es generáció tagjai, Török Sándor Mátyás (PPKE) kivételével az ELTE magyar szakos hallgatói. Verseik amolyan mozaikos tükörvilágot teremtő, ismerősségében idegen, idegenségében belakott világot alkotnak.

Mivel „Apokrif” antológiával van dolgunk, a folyóirat névválasztása a kötet esetében megkerülhetetlen. Ha hitvallásnak vesszük a folyóirat címe alá való felsorakozást, akkor paradox helyzettel kerülünk szembe: ezek szerint egyfelől ők azok, akik a kánonon kívül állnak, ugyanakkor a Pilinszky-versre való utalás révén mégiscsak vele folytatnak valamilyen párbeszédet. Talán ők lennének Pilinszky egyéni apokalipszise után a jövő, akiknek már újra van “szava”, vagy Pilinszky versszubjektuma mellé ők is oda akarnak állni a napra?

Ha az antológia jellegéből fakadó sok hangot mégis egy kiáltásnak halljuk, akkor az valami olyasmi, ami a „Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet.” tapasztalatát tudomásul véve mégis vállalja a hétköznapok banalitását. Az életet mint megélt, megélhető és megélendő realitást állítják elénk az Apokrif szerzői. Nem a “nincs is szavam” tragikumában fuldokló szólamok ezek, inkább az “akárhogyan is, de mondani kell” bátor felvállalása. Ahogy Kulcsár Szabó Ernő írja az előszóban, „Babitstól és Kosztolányitól Petriig és Kovács András Ferencig felidézett szövegtérben” mozgunk, tehát a magyar költészet elmúlt közel száz évének legnagyobbjaival vetnek számot a szerzők. Sokszor nyílt utalások jelentenek kapaszkodót az olvasáshoz. Ilyen például Fehér Renátó Csak Szilveszter című verse, melynek mottójául József Attila Flórához írt levelének egy részletét választotta.

A kötet Tarcsay Zoltán Idyllium című versével kezdődik, melyben előkerül egy én, a homokos tengerparton, ahol „hátul / a sivatag összezárul.” Az intrónak is felfogható versben megképződik a hely, a mindenkori (Apokrifos) költőé, ahova - talán nem túlzás ezt belelátni - egymást váltva állhatnak majd oda, és „verselhetnek” a szerzők. Tarcsay utolsó verse, az Állunk is mintha erre a közösségre, közösségi helyre utalna: „állunk a kimért szelekben / a földgolyó nyögve gurul alattunk / hallgatjuk, ahogy futószalagon / csikorognak a percek / valahol a hátunk mögött / korog a horizont”. Irodalmi előképre Tarcsaynál is rábukkanhatunk, nevezetesen Babitsra, a Te -ben. A mesterhez méltó parafrázisban a forma stimmel, a rímek párosból ölelkezőre váltanak, ebből képződik meg a lírikus epilógja. A rímekkel való cserebere érdekes játék, hiszen a sorok ölelkezése lehet a te önnön énjével való párbeszéde, de egy tényleges “te” lehetősége sem elvethető.

A kötetben a következő Fehér Renátó. A szerelem, a meghalt apa, nagyapa emlékének eleven jelenléte a lélekben és az utánuk maradt élet az, amit őszintén elénk tár. Mélységét a finom jelzések adják meg a verseknek, például az Amit kovbojosnak hívottban: „Az utolsó évek álmait végigüvöltötte. / Nem tudtam, hogy nyilasok, ávósok vagy / egészen mások üldözik, / de a végén, már vele együtt, bíztam a győzelmükben.” Puritán verselés, semmi fellengzős képiség; az adottat rögzíti a versekben, s ebben van valami, ami közel hozza Fehér világát. József Attila folytonos jelenléte szövi át beszédmódját. Az apához írt Melba kocka című versben olvasom: „Tudtam, hogy a gyászhirdetésbe / J.A.-t kell idézni, azóta kartávolságban van.”

Smid Róbert versei amolyan „vers-beszédek”, gondolatfolyamok. Semmiképpen nem a sűrítés jegyében születtek, az utolsó szavak már a végtelenbe tartanak. Mottója lehetne: mondani, mondani egyre, te hallgass, s ha ügyes vagy, lesz belőle valami megértésféle.

Török Sándor Mátyás lírájának erőssége a perspektívaváltásban áll. „Az út van a pocsolyában.” - írja. A vers Török szemüvege, melyen át mi is a „pocsolyából” látjuk a világot: a feje tetejére állítva. Hangulata fájdalmas, lemondó, ahogy írja „egyszer-egyszer tükörbe nézünk,/ Meggyőződve róla, hogy még vagyunk.”

A következő szerző Stolcz Ádám, az ő műve a címadó vers is. Jellemző rá a képszerű nyelv, melyből észrevétlenül csúsznak ki a gondolatok, például a Szabadságban: „Az ég csatornafedele néha / alázatosan félrebillen, / ilyenkor pont olyan mintha valami fény elszabadulna / itt lenn.” Vagy a Beszámított veszteségben: „Közvetlenül melletted nőalakban / fekszik a fájdalom / a kezét rád teszi, nehogy szétess,…” A vers szembesít az élet pofonaival, ahogy Stolcz fogalmazza meg: „gyakorlottan rúg arcba / az általad betanítottnak hitt valóság.” Ez a rúgás az, aminek be kell következnie, s mikor, ha nem “most”, hogy aztán ez a tapasztalat “mindörökké” belénk égjen. Az illúziók szertefoszlása tudott, “de majd egyszer”-re tervezett bekövetkezte a mostban fájdalmas tapasztalat, melynek egyedüli biztonságát a betervezettsége adja.

Kántás Balázs versei rövidek, s a kilenc szerző közül a legkevésbé “megfoghatóak”. Túlmetaforizált, széttördelt sorok ezek, melyekből a képek útra is kélhetnek – nélkülünk. Valahogy úgy, ahogy a „Szürke, síkba ragadt diszkólámpa / villant, ahogy arclenyomatunkat / elvitte a szél.”
Palágyi László is gondolatfolyamokat, inkább kis ereket tár elénk, legalábbis az alig-alig használt írásjelek ilyen érzést keltenek bennünk. Magáról ő maga mondja ki az „ítéletet”: „az igazi költők hallgatnak hisz a vers / annál többet mond / igyekszem mellébeszélni”
Evellei Kata mint egyedüli női szerző van jelen a kötetben, s talán ő az, aki leginkább ragaszkodik a líra klasszikus formáihoz versformáival, rímeivel. Versei központi témája Isten és a megváltás, mely teherként rakódik az emberre: „De a fák, már körbevették a házat”

Nyerges Gábor Ádám zárja a kötetet. Karthágó című, prózába futó, ám többnyire rímes sorai nem csupán figyelemre méltóak, hanem elvitelre is. A lírai én fanyar humorral veszi tudomásul a dolgok természetét: „talán megússzuk kevesebb gyerekkorral is (jó magaviseletért / előbb szabadulva)” A kötet záró verse, a Táv című mintegy összegzi a fiatal szerzők életrevalóságát: „bámulom a mindenszínű szmájlikkal teleszőtt / képernyőt / ... egyre erősödik a gyanúm / hogy egyszer mi is meghalunk.”

A halál, élet, és ezek milyenségének tudomásul vétele a tágasság, mely a versekben a (kilencféle) lírai énbe szorult, sűrűsödött, hogy aztán versekként, kilenc szólamban buggyanjon ki. A kimondás által felfoghatóvá tétel önmaguk számára is – ez talán a közös kiindulási pont, melyhez érzékenyen, találékonyan adja hozzá egyediségét a kilenc új hang; ezzel csendesen, de határozottan kopogtatva a kánon kapuin.

Apokrif Antológia, Napkút Kiadó 2009., szerkesztette Fráter Zoltán