Az esztétika mint életmód. Interjú Bazsányi Sándorral

Néhány héttel ezelőtt tanszékünk oktatója, Bazsányi Sándor vehette át a kiváló kritikusoknak és irodalomtörténészeknek járó Komlós Aladár-díjat, legújabb, „...testének temploma...” című Nádas Péterről szóló monográfiájáért. Ennek apropóján kérdeztük nemrégiben megjelent könyvéről, apollóni-diónüszoszi művészetről, vesszőparipákról, esztétika és élet kapcsolatáról.

A Komlós Aladár-díj átadásakor Vári György laudációjában a következő jelzőkkel illette az Ön kritikusi és kutatói magatartását: "a kíváncsiság és gyönyörködés képessége, a ráérős és játékos figyelem Bazsányi legfőbb értekezői erényei." Mindez egyetemi hallgatójaként azért is tűnik számomra érdekesnek, mivel a különböző esztétikai stúdiumain – saját példáján keresztül – Ön is előszeretettel bátorítja diákjait ezen erények kiművelésére és gyakorlására. A kérdésem úgy hangzik: Ön szerint miként válhat az esztétika elmélete és gyakorlata egy speciális ismeretanyag elsajátításából és technikusi alkalmazásából az ember egész életét formáló modus vivendivé, életmóddá?

Először is, véleményem szerint az esztétika elmélete iránti kíváncsiság eleve egy adott alaphangoltságból ( „modus vivendiből”) fakad. Hiszen a bölcsészkaron ugyanaz a valaki olvassa ezeket az elméleti írásokat, mint aki egykor meséket hallgatott vagy olvasott, játszott és kirándult, bábszínházba vagy disznóölésre járt, később regényeket olvasott, mozit és színházat látogatott, jókat beszélgetett, evett, ivott, kószált… Vagyis élte az életét. Örült, örömét lelte abban, hogy élheti az életét. Nem volt (túlságosan) ellentmondásban önmagával. Kár volna hát teljességgel elveszíteni ezt az osztatlan örömöt (noha teljességgel megőrizni sem lehet). Elméleti szövegeket, meglátásom szerint, csakis akkor érdemes huzamosabb ideig olvasni, ha képesek vagyunk gyönyörködni az elmélet saját, belső szépségeiben, ha mintegy meseként, narratívaként tudjuk olvasni az adott művet. Nagy élményem volt például Martin Heidegger Lét és időjének 1989-es magyar fordítása; olyan fejlődésregényként olvastam, amelynek hőse ezúttal nem valamely szeretnivaló fiatalember, mint amilyen Goethe Wilhelm Meistere, hanem a „jelenvalólét” (Dasein) nevű figura (kalapos, köpönyeges, sietős léptű, sápadt tekintetű fiatalember), aki számomra akkor ugyanolyan fikciónak tűnt, mint mondjuk Kafka titokzatos cérnalénye, Odradek. És lényegében most is így olvasok úgymond elméleti szövegeket, a történet, a főhős, a jellemábrázolás, az elbeszélés-technika szépségei és értékei után kutatva. Szeretném azokat az elemi örömöket, sőt vérmes gyönyöröket fellelni bennük, mint egy Dosztojevszkij- vagy egy Kosztolányi-regényben. És ha már kinyertem a lehetséges örömöket (és persze épültem, pallérozódtam is kellőképpen), akkor jönne csak a lényeg: az alkalmazás; ama bizonyos „speciális ismeretanyag elsajátítása és technikusi alkalmazása”, de persze nem pusztán „technikusi” értelemben, ahogyan Ön is mondja: az „életmód” vonatkozásában. Az esztétika lényege szerintem: az önmagukban teljesen semleges, mondhatni értéktelen (pontosabban értéküket ezoterikusan önmagukba záró) elméleti ajánlatok, tudásmennyiségek értékesítése a műalkotások vagy nem-műalkotások, sőt teljes körű valóságunk (részletekbe menő) kritikai értelmezése és megítélése során. Ha mindeközben tudom, mondjuk, a már említett Heidegger valamelyik teorémáját alkalmazni, persze csakis a szükséges fordítástechnika – és nem olcsó trivializálás! – révén, akkor volt értelme Heideggert olvasni. Ha nem tudom Heidegger (vagy bárki más) munkáját lefordítani az értelmezés nyelvére, akkor talán nem volt értelme olvasni sem. Illetve valahol biztosan volt értelme, csak éppen ott valahol, ahol én irodalomkritikusként, esztétaként nem igazán érzem otthon magam, hiszen nem tartozik az én „modus vivendim” körébe.

A díj odaítélésének legfőbb apropójául szolgáló, nemrégiben megjelent "...testének temploma..." című Nádas Péterről szóló monográfiájának egyik központi problémája a művészet kettős, a szépség- és gyönyörelvű (apollóni), valamint a "létezés botrányára" való ráeszmélést és rákérdezést sürgető (dionüszoszi) felfogása közötti szoros kapcsolat. Mondana esetleg erről az összefüggésről néhány szót a fentiek vonatkozásában?

Nem találkoztam a művészet és az esztétika ennél mélyebb és erőteljesebb értelmezésével. Hiszen Nietzsche dionüszoszi–apollóni képletében minden megvan, ami művészet- és életértelmezésünk súlyát és értelmét, súlyos értelmét, vagyis telt szépségét megadhatja. Nietzsche úgy beszél az emberi létezés megválthatatlanul tragikus voltáról, hogy közben nem tagadja a létezés tragikumát leplező változatos eljárások (rosszabb esetben élethazugságok, jobb esetben életstílusok) felületi szépségeit. Minél sötétebb a dionüszoszi bölcsesség, annál ragyogóbb kell, hogy legyen az apollóni szépség. A tragédia születésének szerzője úgy tanít meg minket a művészet vagy a nem-művészet esztétikumának, hazug, azaz látszatszerű szépségének csodálatára, hogy közben nem akar teljességgel hamis illúziókba ringatni a létezés vonatkozásában. Más szóval, Nietzsche nyomán elmondhatjuk, hogy az esztétikai értelemben vett hazugság egyúttal: egzisztenciális értelemben vett igazság. Az egyetlen lehetséges és érvényes (radikálisan emberi szempontból lehetséges és érvényes) feldolgozása annak a tagadhatatlan ténynek, hogy létezünk. Hogy először megszületünk, azután átmeneti érvénnyel szenvedünk vagy örülünk (hogy számszakilag melyik oldal a meghatározóbb, lényegében egyre megy) és végül meghalunk. Hogy tehát véges emberi létezők vagyunk. Hogy ugyanúgy saját végességünkhöz viszonyulunk, mint Heidegger „Dasein” -ja, Tolsztoj Andrej Bolkonszkija, vagy éppen Kafka Josef K.-ja. Tragikus hangoltság és esztétikai igényesség együttműködtetése – hangsúlyosan az ember dolga. És akkor Istenről még nem is szóltunk. Isten ugyanis, véleményem szerint, kiesik az esztétika köréből. Az „emberi, túlságosan is emberi” esztétikai tapasztalat legfeljebb addig a határig tud elmenni, ahol vagy azt mondjuk metaforikusan, hogy „Isten halott”, vagy azt valljuk lelkesen, hogy „mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam” , vagy elnémulunk, mint a Rilke-elégiák beszélője az angyal előtt, vagy lázasan hablatyolunk, mint aki nem talál szavakat, vagy arra keresünk szavakat, hogy nem találunk szavakat, vagy…

Monográfiája alcíme: Erotika, irónia és narráció Nádas Péter prózájában. Míg az első és az utolsó fogalom gyakorta használatos az író életművének recepciójában, addig a közbülső fogalom a hazai irodalmi-bölcseleti életben sokak szerint leginkább az Ön nevével és munkásságával fonódott egybe. Hogyan alakult ki ez a három sűrűsödési pont a monográfia írásakor, és miként kapcsolódnak egymásba?

Ebben a könyvben először az erotika eszméjét próbáltam körüljárni bizonyos Nádas-szövegek révén – a legbestiálisabb (akár pornografikus ízű) változatokat is beleértve. Azután mindezen provokatív erotika-elképzelések és -ábrázolások ironikus jellegét vettem szemügyre, gondolván: Nádas prózájában nem szabad, vagy legalábbis nem célszerű egy az egyben érteni mindazt, ami ugyanakkor mégiscsak egy az egyben le van írva, fehéren-feketén ábrázolva van. (Könyvem fülszövegében a legelső olvasóm, Esterházy Péter ezt így ragadja meg: „Nádast olvasni jó szórakozás.” Ennél tömörebben én sem tudnék fogalmazni.) És végül közelebbről is megnéztem, hogyan jelennek meg az erotika eleve gazdagon rétegzett eszméjének ironikus formái a két jelentős Nádas-mű, az 1986-os Emlékiratok könyve és a 2005-ös Párhuzamos történetek roppant változatos narrációs alakzataiban, e regények műfaji, elbeszélés-technikai és mondatpoétikai síkjain egyaránt. Végül is, hitem szerint, a könnyen félreérthető Nádas-próza (és különösen a 2005-ös regény) megtaníthat minket arra, hogyan függ össze egy szépirodalmi szövegben játékosan, a játékosság komolyságában mindaz, ami az irodalomhoz tartozik, jelen esetben: az eszme, az irónia és a narráció. Azaz megtaníthat minket olvasni, jól (mondhatni esztétiko-etikusan, és nem ideologikusan) olvasni. Ez volna hát a bombasztikus főcím – „…testének temploma…” – alá biggyesztett körülményes alcím sugallata.

A narráció kérdése óhatatlanul is felveti az irodalmi mű és az élet, távlatosabban figyelve pedig az esztétikai és etikai szférák közötti rendkívül bonyolult, éppen ezért megannyi félreértésre is okot adó viszonyának problémáját is. Ön szerint miféle diszkrécióval érdemes e kérdéshez közelíteni?

Diszkrécióval kezelni, de nem diszkreditálni az etikai kérdéseket: ez volna véleményem szerint az esztétikai gyakorlat etikai aspektusa, az esztétikai igényű értelmezés étosza, erotikus etikája (vagy etikus erotikája). Triviális példákkal: Goethe Werther-regénye nem öngyilkosságra buzdít, és Flaubert Bovarynéja sem házasságtörésre sarkall, mint ahogyan Rilke Archaikus Apolló-torzója sem azt kívánja tőlünk, hogy legyünk minél gyorsabban minél jobb emberek. Ezekben a művekben, egyáltalán, az igazán jelentős műalkotásokban lehetőségünk nyílik arra, hogy átgondoljunk fontos etikai problémákat, hogy másként lássunk már létező etikai problémákat (öngyilkosság, házasságtörés stb.), hogy másként lássuk saját életvezetésünket vagy mások életvezetését, hogy önmagunkat értelmezve érzékenyebbé váljunk mások iránt is. Esztétika és etika, művészet és valóság (Richard Rorty szavaival: irónia és szolidaritás) vonatkozásában minden mindennel összefügg, csak éppen elképesztően bonyolult módokon. Ezeket a bonyolultságokat szétszálazni egyszerűen – örömteli munka.

Végezetül a vesszőparipákról, vagy hogy stílszerű legyek, a "vesszőparipa futtatás retorikájáról" kérdezném. Hannes Böhringer művészetfilozófus – napjaink egyik legismertebb vesszőparipa-zsokéja – nyilatkozta egy helyütt: "Ha az embernek van egy [...] vesszőparipája, akkor mindenhová ellovagolhat, méghozzá úgy, hogy közben otthon marad [...]." A monográfia megírása után Önt miféle vesszőparipák biztatják mostanában útra kelésre – vagy ha tetszik otthonmaradásra?

A paripákon többnyire egyedül ül az ember (kivéve leányrabláskor; lásd például a Szent László elől menekülő kun vitézt…). Eddig – függetlenül adott témáimtól – én is egyedül próbáltam megülni a vesszőparipáimat. Most viszont, lényegében először, ketten próbálunk felkapaszkodni egyetlen lóra, mégpedig két különböző oldalról: az elkövetkező időkben egy építésszel-építészetkritikussal olyan szépirodalmi szövegeket olvasunk meg – némiképpen rendhagyó formában –, amelyek számunkra érdekes, továbbgondolható épület- vagy városleírásokat tartalmaznak. Veretesen felülfogalmazva úgy mondanám: ez az első tényleges interdiszciplináris kutakodásom, amit ráadásul még élvezek is; noha most még egyelőre mindketten a kölcsönös, egymást vitalizáló-sokkoló lelkesültség állapotában vagyunk. De eddigi tapasztalataim azt súgják, hogy csakis ebből az erotikus alaphelyzetből, lázasságból, életszerű, fizikai-pszichikai kondícióból érdemes, sőt muszáj kiindulni. A többi, a neheze, az aprómunka, cseppnyi túlzással, már szinte önmagától is elvégződik.