Adalékok egy bálna születéséhez

A CET-Budapest épületéről

„A cetfélék ivarérettségüket meglehetősen későn, 7-10 éves korukra érik el. Az anyaállat, melyet egy szem borjához erős érzelmi kötelék fűz, csak nehezen engedi el utódját…” – olvashatjuk a Wikipédia cetekről szóló szócikkében. Ez a késői termékenység a cetek rendjének egyetlen szárazföldi példányára is maradéktalanul igaz, arra a dezorganikus, bálna formájú képződményre, melyet megálmodói CET névre keresztelve hoztak létre a Duna pesti oldalán. Hogy az üvegbálna esetében a hosszúra nyúló terméketlen időszak valóban faji eredetű sajátosság volna, erre azért ne vegyünk mérget, s bár olcsó fordulatnak tűnik, lehet, hogy megint a közép-európai időre kell gyanakodnunk, melyre a CET mozaikszó ugyancsak utal. Közép-európai idő szerint nem különösebben ritka a hasonlóan hosszantartó meddőség, de még ha egyesek jogosan optimizmusra is intenek, a projektnek már cetléptékkel mérve is ideje lesz termékeny szakaszba lépnie, s megmutatnia, képes előirányzott funkcióit betölteni.

 

 

A Közgyűlés még 2005-ben fogadta el a Közraktárakat érintő fejlesztési projektről szóló határozatát, melyben a terület kulturális célú felhasználása mellett döntöttek. A közbeszerzési pályázatot 2006-ban írták ki, melynek eredményeként a fejlesztéssel a Porto Investment Hungary Kft.-t bízták meg. A Porto Investment a pályázatot a holland sztárépítész, Kas Oosterhuis és az általa vezetett ONL Hungary építésziroda tervei alapján nyerte el. 2009 januárjában a Ferencvárosi Önkormányzat jogerős építési engedélyt adott ki, ezzel kezdetét vehették a tényleges építési munkálatok, a pestiek pedig tanúi lehettek, ahogyan a bálna néhány hónap alatt felveszi alakját, s befészkeli magát a raktárépületek közé a Duna bal partján. Örvendetes lenne, ha a CET Budapest sztorijának kronologikus szálait innentől szárnyait bontogató, ígéretesen alakuló beruházást emlegetve varrhatnánk el, ám ez koránt sincs így. Az építkezések megkezdése óta a sajtó a holland építész és a beruházó elmérgesedett kapcsolatától volt hangos, ráadásul az időközben lecserélődött városvezetés a beruházó és a főváros között köttetett úgynevezett PPP konstrukció esetleges előnytelenségére hivatkozva a szerződések felülvizsgálatát kérte. Ezzel, s egyéb hátráltató tényezőkkel az eredetileg 2010 augusztusára tervezett átadás csaknem egy éve csúszik.

 

 

Az épületet szerzőként jegyző Kas Oosterhuis, és a Porto Investment közötti kényes viszony egyik alapvető forrása a holland építész által kidolgozott úgynevezett „nem-sztenderd” tervezési és kivitelezési eljárás, mely az épület esztétikáját is jobban megvilágítja. Ahogy a Figyelőnek adott interjújában is utal rá, a nem-sztenderd építészet a „testreszabott tömegtermelés elvén nyugszik.” Míg a hagyományos épületeket sztenderdizált elemek felhasználásával, azok összeillesztésének variálásával formálják, addig a CET-hez hasonló, Oostheruis szabadalmának megfelelően készülő épületek minden egyes eleme egyedileg tervezhető. Ez csakis úgy lehetséges, ha a tervezés és a kivitelezés folyamatát szorosan összehangolják, s a készülő tervek pontosan, előre igazodnak az elemek legyártáshoz szükséges CNC technológiához. Vagyis az építész rajzai egyenesen mehetnek a CNC gyártósorra. Ha a folyamat megbomlik, vagy hagyományos eljárásokkal keveredik, az döntően befolyásolhatja az épület fizikai és esztétikai jellemzőit egyaránt. A teljes eljárás feltehetően annak az esztétikai gondolkodásmódnak a szolgálatában áll, melyet Oosterhuis feleségével, a magyar származású Lénárd Ilonával karöltve képvisel, s mely távol áll mindenféle funkcionalista építészeti megfontolástól. Ezért is annyira izgalmas kombináció a Közraktárak és a páros építészeti elvein nyugvó üvegbálna együttese. 2007-ben, mikor a CET még csupán a tervek szintjén létezett, az N&n Galéria szervezésében Oosterhuis és Lénárd makettekkel illusztrálva igyekezett esztétikai elképzeléseit bemutatni. Modelljeik az épületek és anyagok képzőművészeti jellegű felfogásáról árulkodnak. Alkotásaik – akárcsak a CET – voltaképpen teljesen dísztelenek. Mindent a forma és annak dinamikája határoz meg, melyet szigorúan a környező tér ihlet. Az épület maga a szerkezetből következő puszta alak, mely beengedi a funkciót, nem pedig hatni engedi magára. Létesítményeik ezért elsősorban szobrok és csak másodsorban kulturális központok, autószalonok stb. E szoborléthez pedig szorosan hozzátartozik a teljes egyediség a kialakítás nem-sztenderd technikáját tekintve.

 

 

A CET tervezésénél Oosterhuisnak és irodájának leglényegesebb feladata az UNESCO világörökségi zónába tartozó, leromlott állagú, több mint 130 éves raktárépületek integrálása volt kompozíciójukba. Az így kialakult épületegyüttes, ha természetesnek nem is nevezhető módon, mégis izgalmas egységként áll elénk. A minden különösebb építészeti attrakciót nélkülöző XIX. századi raktárépületek összefésülése a XXI. századdal mintha a formák szándékos ütköztetéseként jelent volna meg a tervezőasztalon. A közraktárak sarkos, szögletes dobozainak kevésbé barátságos, kétségkívül a funkciót szolgáló éleit a bálna üveghéjának lekerekített, szemet pihentető idomai lágyítják el a Duna folyásirányát követve. Kipróbálhatjuk: az épület északnyugati végén állva még a szögletes, a levegőt élesen metsző formavilág dominál, ugyanakkor az átellenes oldal felől közelítve már egy másik épület áll előttünk – a funkciót mellőző, a teret kellemes íveivel birtokba vevő, légies CET. Ám az a fém- és üvegszerkezet, mely kívül létrehozza a bálna vonzó kültakaróját, odabent, éppen ellenkezőleg, barátságtalan, rideg környezetet produkálhat, s ez együtt a funkciókat figyelmen kívül hagyó kialakítással, a belsőépítészek és dizájnerek rémálmává változtathatja a belső tér élhetővé és használhatóvá tételének feladatát. Hogy ezt miként sikerül megoldani, a nyitás után kiderül.

 

 

A két egykori magtár múltat őrző épületei közül egyszer csak előbukkan az új idő. A XIX. század a jelenbe úszik át, s a kortárs építészet végérvényesen átveszi a terepet. Hogy valóban a régmúlt konzerválódik-e a CET-ben a Közraktárak révén, kérdéses. A legnagyobb nemzetközi civil műemlékvédelmi szervezet, az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága minden évben odaítéli nem éppen hízelgő Citrom-díját az arra érdemeseknek, melyet „a legsikertelenebb új beépítésért, a legtökéletesebben félresikerült helyreállításért, vagy a legmeggyőzőbb álműemlék építéséért” adományoz. A 2010-es évben a kellemetlen elismerés a CET Budapest projektet érte. Az ICOMOS indoklásában szereplő vádak alapján a jelentős történeti értéket képviselő Közraktárak épületegyüttesét az építkezés alatt területfejlesztés ürügyén részben elbontották. Helyreállítás, s megőrzés helyett a raktárak egy része eltűnt, majd újraépült, vagyis a történelmi épületek voltaképpen elpusztultak. A szervezet azonban hangsúlyozza, hogy a bálna üveg- és fémszerkezetének műemlékvédelmi, építészet-esztétika szempontból semmi akadálya sincsen, csupán a raktárépületekkel szemben alkalmazott bánásmód kifogásolható: a megőrzés nem tehető egyenlővé bontás utáni újjáépítéssel. Az érvek elgondolkodtatók, ahogyan az is, hogy az 1880-81-ben épült raktárak, melyek egykor a budapesti vízi áruszállítás központjai voltak, a hosszan tartó mellőzöttség után vajon tartogathattak-e még bármit is, amit újraépítés helyett a megőrzés vagy a felújítás tehetett volna időtállóvá. Miután a II. világháború alatt a raktárkomplexum egy része megsemmisült az épületek fokozatosan a pusztulás útjára léptek. A CET-projekt megkezdése előtt omladozó, romos, penészes falak fogadták a létesítménybe betérőket. A közelmúltban a West Balkán és a Buddha Beach szórakozóhelyek üzemeltek éjszakánként a falakon belül, de volt itt gyertyaöntöde, bútorvállalkozás, cipő lerakat és a legkülönfélébb időszaki programok.

 

 

A látszólagos kihasználtság mellett az épületek lassan, de biztosan váltak az enyészet martalékává, ezért a fővárosnál régóta terítéken volt a terület világörökségi környezethez méltó hasznosítása, rendezése. Budapest akkori szabaddemokrata vezetése úgy ítélte, hogy figyelembe véve a szűkös forrásokat a legmegfelelőbb megoldás, ha a beruházás a köz- és magánszféra együttműködésében, úgynevezett PPP konstrukcióban valósul meg. Ez azt jelenti, hogy az ingatlan az önkormányzat kezében marad, arra azonban a beruházó Porto Investment számára 25 éves üzemeltetési jogot biztosít. Az üzlethelyiségek bérbeadásából származó jövedelem automatikusan az önkormányzatot illeti, aki cserébe egy, a szerződésben szereplő bonyolult képlet segítségével kiszámított szolgáltatási díjat fizet. A PPP szerződés kiköti, hogy az épület hasznosítható területének legalább 30%-át a fejlesztő kulturális célra köteles fordítani. A CET-tel kapcsolatos várakozásaink és félelmeink főként e belső tér hasznosításával függnek össze. Bár a beruházó részéről tapasztalható pozitív kommunikáció optimizmusra ad okot, a 30% túl kevésnek, a kultúra fogalma pedig túl tágnak bizonyulhat. A sajtóban itt-ott felbukkanó „kultúrpláza” kifejezést csak egy paraszthajszál választja el a plázakultúra ellenkező előjelű összetételétől, s annak ellenére, hogy a Porto az üzlethelyiségek bérbeadásánál a hírek szerint ügyel a szokványos plázamárkák kerülésére, csak reménykedhetünk, hogy CET-ből nem exkluzív folyóparti bevásárlóközpont, hanem a szó lehető legszorosabb értelmében kulturális központ alakul. Ha így lesz, a CET jó eséllyel kapcsolódhat be a Ferencváros kulturális vérkeringésébe, annak frekventált helyszíneként. Közel a pezsgő Ráday utca, egy sarokra a Corvinus Egyetem és talán ez az egyetlen hely a pesti Duna-parton, ahol úgy élvezhetjük a folyó közelségét, hogy mindezért nem kell átverekednünk magunkat a forgalmas úttesten vagy a villamossíneken.

 

 

Maradjon a régi, de ha lehet, építészeti bravúr is szülessen; legyen kultúra, de a rentabilitás se kerüljön veszélybe! Valami hasonló lehetett a főváros és a budapestiek elvárása, aminek a CET képes lehet megfelelni. Az épület talán még a konzervatív városvédők tűréshatárán belül mozog. Nem akarja mindenáron uralni a pesti Duna-partot, megnyugtatóan alacsony, nem méreteivel, mint inkább különlegesen vonzó alakjával csalogat. A belső kialakításra és az üzemeltetés irányára vonatkozó szkepszis ugyanakkor jogos. A főváros és a beruházó csak akkor oszlathatja el a kételyeket, ha végre sikerül megegyezniük, és kinyitni a bálnát. Ez azonban távolinak tűnik. Az új városvezetés nehezményezi, hogy míg a projekt 7-8 éven belül várhatóan megtérül, Budapest 25 évre kiadta a kezéből a működtetés lehetőségét. Közben folyik a huzavona Kas Oosterhuis és a Porto Investment között is. Előbbi úgy véli, hogy a kivitelező a nem-sztenderd szakértelem hiányában úgy módosította a terveket, hogy az jelentősen befolyásolta az épület esztétikai jellemzőit. Ezzel felmerül a lehetőség, hogy a holland építész szerzői jogai sérültek, noha a szerkezet nagyvonalai mindvégig változatlanok maradtak. Oosterhuis álláspontja szerint a kivitelező az engedélyeztetési terveket több ponton leegyszerűsítve húzta fel a héjszerkezetet, az eredeti csavaros összeillesztés helyett hegesztettek, az üvegborítás táblaelemei között pedig elő-előbukkan a fémváz, melynek az első tervekhez mérten rejtve kellett volna maradni. Hogy ez mennyiben csorbítja a szerzőiséget, arról feltehetően bíróság mond majd ítéletet. Ezekkel együtt várjuk, hogy az egyébként kulcsrakész CET megnyissa kapuit, mert kérdéseinkre csak eztán kaphatunk választ, a bálna pedig csak akkor léphet a termékenység útjára, ha kinyitja végre a száját.

 

Tervező: ONL Hungary, Kas Oosterhuis, Ilona Lénárd; projektépítész: Marthijn Pool

Építész munkatársak: Kas Oosterhuis, Ilona Lénárd, Gijs Joosen, Owen Slootweg, Bas Wijnbeld, Anna Nagy, Bujdosó Attila, Márku Judit, Romvári Péter, Tom Krzempek, Rafael Seemann, Paulina Gurak, Michael Gorczynski, Lidia Badarnah, Jan Gasparik, Petr Vokal

Statika: MTM Statika

Építtető: Porto Investment Hungary Kft., Budapest

Bruttó alapterület: 18.500 m2, mélygarázs: 7.500 m2

A tervezés és építés ideje: 2006-2011

Web: www.cet-budapest.hu

Facebook-hozzászólások