Az idő mintázata

Paul Thomas Anderson: Phantom Thread (Fantomszál)

Paul Thomas Anderson a nyolcadik filmjével tér vissza azután, hogy a 2014-es Beépített hiba (Inherent Vice) óta csak rövidebb rendezéseit, videoklipjeit láthattuk. Az utóbbi pár filmben Joaquin Phoenixre osztotta a főszerepet, most viszont újra Daniel Day-Lewist emelte be  művébe, csakúgy, mint a 2007-es Vérző olaj (There Will Be Blood) esetében. A színész  e szerepével kapcsolatban is elmondta, hogy ez lesz az utolsó alakítása, ez az állandó kételyt keltő bejelentés a Fantomszál narratívájával is harmonizál.

A rendező egy szerelmi történet keretein belül egy olyan létértelmezést mutat be, amely szerint lehetséges a létbe való állandó visszatérés. Az idő lineáris kibontakozása nem érvényesül a karakterek felfogásában, ennek megfelelően a különleges kötelékkel rendelkező szereplőknek csupán kellő türelemre van szükségük, mivel útjaik újra és újra keresztezik egymást. A Fantomszál történetében ez az örök kötelék rendezi egymás mellé a szereplőket a kibomló mintázatban.

London egy elegáns negyedének ruhatervezője, Reynolds Woodcock (Daniel Day-Lewis) köré szerveződik a történet. A műhelyként és otthonként egyaránt szolgáló villa szigorúan kontrollált környezetében minden annak van alárendelve, hogy a férfi zavartalanul alkothasson. Életét pontosan felépített napirend szerint, feszült figyelemmel végzett munkával tölti. A ruhapróbára érkező vendégek többnyire felzaklatják, és megelégedettségüket is csupán pár pillanatig képes élvezni. Reynolds abban a hitben él, hogy az ő személyétől függ a ház élete, ő az, aki irányítja a dolgok menetét és minden szál az ő kezében fut össze. Ruhatervezői technikája rávetül arra, ahogyan a valóságát próbálja kontrollálni: magától értetődőnek veszi, hogy az ő döntéseinek megfelelően változik modelljének megjelenése, ő az, aki felerősít bizonyos vonalakat, vagy éppen elrejt néhány részletet a tekintet elől, ennek megfelelően kezeli környezetét is, mintha annak teljhatalmú irányítója lenne. Mégis, a munkájához szükséges egyensúly megtartásához elengedhetetlen nővére, Cyrill szervező munkája, a kliensek által fenntartott ház rendje és a varrónők szolgálatkészsége is.

A történet a női főszereplő, Alma (Vicky Krieps) elbeszélésébe ágyazódik. A lány valóban belebotlik Reynolds világába, hogy jelenlétével, esetlen mozdulataival a későbbiekben is minduntalan felborítsa a rendet. Annak érdekében, hogy Reynolds fenn tudja tartani a munkához szükséges nyugalmat, igyekszik a lány lényéből fakadó természetességet kioltani. A kettőjük szemléletmódja közt feszülő ellentét köré szerveződnek a film dramaturgiai pontjai, kapcsolatuk alakulása akár egy inga íve, amelynek végpontjain a jóízű étkezések vagy éppen az elevenségtől való megfosztottság jelenetei állnak. Úgy tűnhet, hogy a lány tehetetlenül vonzódik a karizmatikus férfihez, aki gondolkodás nélkül szövi valóságának mintázatába őt, annak megfelelően, hogy éppen milyen szereplőre van szüksége. A férfi munkájának egy-egy stádiuma nagyban meghatározza, hogy milyen mértékben enged szabad teret a lánynak. Alma jelenléte legtöbbször mozdulatlanságában nyer értelmet, ahogy a tekintet tárgya lesz, és az így megjelenő szépség befogadása válik céllá. Valójában Reynolds ezekben a pillanatokban is önmagát szemléli  a tükröződő felületben, mivel a megtervezett ruhában reprezentálódó szépség csakis az ő  elképzelése alapján jöhetett létre.

Amikor Alma személye megszorítások nélkül érvényesül, és nem merevíti meg Reynolds szigora, jelenlétével és mozdulataival kitölti a ház termeit, amelyekből az elevenség jobbára hiányzik. Olykor Reynolds is felszabadul az önmaga által meghatározott szabályok alól, és Alma társává válik, de ez csak akkor lehetséges, amikor épp nem a munkája áll központi helyen.  Ezekben a pillanatokban világossá válik, hogy ő is magában hordozza a megkötések nélküli élet vágyát, de ennek nagyon ritkán enged teret. Ezt a meghasonlottságot Daniel Day-Lewis hibátlanul tudja láttatni Reynolds karakterében. Játékával úgy érzékelteti a különböző állapotokat - legyen az a feltárulkozó gyengédség vagy az eleven szépséget elnyelő pillantás-, hogy közöttük nem jön létre törés, ami a nézőt eltávolítaná a filmtől.

Úgy tűnhet, Alma teljesen kiszolgáltatott Reynolds akaratának, de valójában pontosan tudja, hogy miért van jelen a férfi életében. A kettőjük között lévő kötelék alapvető motívuma a birtoklás vágya. Alma minden szempontból a férfi teremtőjének pozíciójába akar kerülni, az anya szerepét is magára osztva. Megszállottságával tökéletes párja az irányításhoz mániákusan ragaszkodó Reynoldsnak.

A férfi életében központi szerepe van az anyának, aki még halála után is jelen van fia életében, továbbra is rajta, illetve, ami talán még fontosabb, a művein tartja a tekintetét. Nem pusztán az élete forrása, a személyét minden szempontból meghatározó szakmáját is neki köszönheti, így többszörösen is megalkotójaként lép fel. Alma megtalálja azokat a pillanatokat, amikor Reynolds a leginkább kiszolgáltatott, ekkor tökéletesen birtokolni tudja őt. Ugyanakkor, a körkörös időszemlélet és a karakterek felcserélhetősége révén semmissé válik a különbség az anya és a nő között. Alma lesz az, aki képessé teszi a férfit arra, hogy életben maradjon, és visszatérjen  munkájához.

Reynolds mindvégig szorosan kötődik a már elhunyt anyához. Az életen és halálon keresztülívelő családi köteléket a ruhákhoz kapcsolódó babona is erősíti, miszerint aki menyasszonyi ruha készítésében vesz részt, az magára von egy átkot, ami elválasztja a házasságtól. Reynolds az anyja második esküvőjére varrott ruhával vállalta az agglegénységet, később pedig Alma is sorsközösséget vállal a családdal. A történetmesélés során az apa teljesen háttérbe szorul, valójában helye üresen marad, ezt a helyet pedig Reynolds tölti be a fennálló körkörösség miatt. Alma a család beavatási szertartása révén az anya helyébe lép, így létrejön az egység, ami bizonyos szempontból mindvégig is létezett.

Ezt a körkörös, önmagába visszatérő narratívát szépen érzékelteti Paul Thomas Anderson szerkesztése, ahogy a beágyazott történet szöveghelyzete újra és újra feltűnik, teljesen átszőve a film testét. Ezzel pontosan ábrázolja a film időszemléletét, illetve Alma valódi rálátását a totalitásra, aminek birtokában a lány felül tud emelkedni a testi és időbeli megkötöttségen. Ő mindig megtalálja az utat a férfihez, számára nincs szükség a múlt és jövő elkülönítésére. Eközben Reynolds mindvégig illúzió áldozata, amikor azt gondolja, hogy a körülöttük létrejövő mintázatot ő alakítja.

Paul Thomas Anderson a Fantomszál című filmjével egy olyan struktúrát hozott létre, amellyel túllépte a filmes elbeszélés kereteit, nem pusztán a film narratívájával mutatta be a  létértelmezés egy módját, de olykor, a filmkészítési elemek kombinációjával, tökéletesen reprodukálta az időn kívüliség élményét a nézőben. Ez az az élmény, aminek emlékét a néző mindig is magában hordozta, és a tét minden egyes megtekintett filmnél ennek újraélése. Most újra beteljesült ez a vágy.

Fantomszál

Bemutató dátuma: 2018. február 1. (Forgalmazó: UIP-Duna Film)

Alkotók:

Rendező és forgatókönyvíró: Paul Thomas Anderson

Operatőr: Paul Thomas Anderson

Zene: Jonny Greenwood

Szereplők:

Reynolds Woodcock: Daniel Day-Lewis

Alma: Vicky Krieps

Cyril Woodcock:  Lesley Manville

video
See video

Facebook-hozzászólások