Csőnadrág és mokaszin

 

„Én a magam részéről a hetvenes években voltam a legboldogabb” – mondta Antoine halálos ágyán, mikor visszatekintett csőnadrágos múltjára számot adva megszerzett „skalpjairól”. Miért fontos e kijelentés? Mert az ember közvetlenül halála előtt már nem valószínű, hogy füllent. Az ilyen helyzetben tett kijelentésnek általában igazsága van, ami nem kétségbevonható. Ilyen abszolút kijelentésekként értelmezhetők Cseh Tamás és Bereményi Géza dalai is. Fogas kérdés, hová tűnik e dalok befogadásakor szőrszálhasogató szemüvegünk, zenei és irodalmi igényességünk? Mert valljuk be, nem cizellált kifejezésmódjuk, finom zenei építkezésük, vagy költői szövegeik miatt szeretjük őket. A Cseh-Bereményi dalok azok, amik, két betyár visszaemlékezései: Kádár-korabeli történetek, terek, alakok, emberek, hangulatok. És mindezekhez egy arc, mély barázdával homlokán, hunyorgó szemekkel, cinkos somolygással, fekete-torzonborz sörénnyel. Fütyörész, danolász, nagy gesztusokkal magyaráz. S mi esszük, vesszük, visszük.


 

Hát hol a józanság? Nem olcsó romantika, gyermekded álmodozás ez? 2009 van, gazdasági világválság, meg erkölcsi fertő. Lesz-e valaki, aki erről a korról nosztalgiával mesél, aki kiáll egy szál gitárral, ránk hunyorít, és rázendít, hogy azért voltak nekünk szép élményeink? Bizton állíthatjuk, hogy nem, ilyen nem lesz, vagy ha lesz is, hát jól kinevetjük majd. Akkor a Cseh Tamás-atmoszféra valami személyi kultusz, s kiállása csupán individualizmus? Nem, Cseh Tamás tényleg igaz(i). Védjegye az „itt vagyok”.

De hogy több oldalról is megvilágítsuk e jelenséget, ne feledkezzünk meg arról, hogy az egyébként rajztanár előadóművész ember is volt. Köztudomású, hogy a Bakonyban indián tábor működik a kezdeményezésére, de azt nem sokan tudják, hogy írt egy indiánregényt is, Hadiösvény címmel, melyet saját rajzaival látott el.

Indiánkönyv, az is irodalom? Nem inkább kalandregény, fikció vagy mese? Nem egy kaptafára megy minden indián történet? Egyébiránt mit lehet mondani akkor, mikor már az utolsó mohikán is alulról szagolja az ibolyát? Mikor már tudjuk, hogy szép s jó volt az a kor, de leáldozott csillaga, a sápadtarcúak aljasok, a rézbőrűek nemesek, mégis, a történelem így esett. Tucatszám lehetne előállítani indián történeteket, hisz nem szükségeltetik más hozzá, mint pár találó név, melyeket kiötölni Cooper után már nem nagy kunszt, pár ütős harci jelenet, ezek kitalálása is élvezet, néhány jellegzetes indián kellék – tipik, fejdíszek, fegyverek –, ezeket imádják a férfiemberek. S akkor indulhat a darab, csak fel kell sorakoztatni a jókat s a rosszakat. Mégis, ki ír még ilyet? Ki ír ma indiánkönyvet?!

A Hadiösvény létrejöttében maga a létrehozás, a megírás aktusa a nagyszerű. Hogy 1968-ban, egy pesti álmodozó a Duna-parton sétálva lakotának érzi magát. S kutatja a síksági indiánok történetét, elidőzik, elmélyed benne, magáévá teszi, majd kedvtelve kiszínezi, így születik meg a Fehér Mokaszin-forrás vidéke, a Hét Öreg-tisztás, a Szelek Sziklája, a Vidrák-völgye, s kel életre a hunkpapák nemzetsége.

A kötetet felcsapva a következő bevezetőt olvashatjuk: „Ajánlom ezt a könyvet barátaimnak, akikkel 1961-ben egy hegyi tisztáson felvertük az első indián sátrakat. Tiszta törvényekre, egyszerűségre, átlátható, értelmezhető világra vágytunk. (CsT)” S ebből a vágyból táplálkozik Cseh Tamás minden művészi megnyilatkozása Désirééktől Forgó Farkasékig, ez a vágy az alapkő, szent és sérthetetlen, s ez az, amiért nincs helye a dalok s a könyv nagyítóval történő vizsgálatának, a hiányosságok, ügyetlenségek felhánytorgatásának. Mert amolyan kirakatba tett kísérlet ez a világmegváltásra, ők is nevetnek magukon, tudják, hogy kajla-kamasz dolog, de mégis, van ebben a próbálkozásban valami elemi kedvesség és nem utolsó sorban eredetiség. 

 

Manapság sokaknak (kiváltképp, akik nem éltek a kádári mindennapokban) Cseh Tamás fura figura, nem értik, mit akar, illetve nem érzik őt. De lehet, csak félre kéne tenni kicsit a bíráló szemüveget, a modern feszengéseket, s követni a felszólítást: „Légy ma gyerek!”  Amihez kétség nem férhet: ez az ember kedvtelve dalolt és írt, lehet, hogy nem alkotott világraszólót, egyetemest, de a mód, ahogyan születtek e dalok és sorok irigylésre méltóan könnyed, s természetes volt.

Én a magam részéről a csapzott csavargókra szavazok tehát, ők az igazi túlélők, kik egyszobás garzonokban meghúzódva, cigarettára gyújtva, éjszakába nyúlón ritmust, hangot, szót faragnak a 70-es évek totemoszlopának felállításához. 

 

 

Cseh Tamás, Hadiösvény, Bp., Konkrét könyvek, 2008.

 

 

zene és koncert
video
See video

Facebook-hozzászólások