Ebcsont és Szalmaszél – avagy a szalmakutya álma

Jász Attila új kötete a mindenkori alkotó ember örökké bolyongó szellemének személyes foglalataként, a vándorló költői lélek alakváltó vetületeként tárja föl szerzőjének sajátos világát. A „mindennapi, megcsontosodott egót” magáról lerázó szerepjátszó lírai attitűd felébreszti, életre kelti a művészi alteregókat jelképező, szekrényben szunnyadó szalmakutyákat. (A verseskönyv fülszövegében bemutatott, fűnyalábokból készült állatok a távol-keleti kultúrában halotti szertartások alkalmával felajánlott áldozatok voltak, amiket a szakrális cselekedet után eldobtak, lábbal tiportak, majd elégettek.) A ciklusok élén mottóként (több fordításban) közölt Lao-ce-idézet szerint: „Az ég és a föld nem emberi; / néki a dolgok, mint szalma-kutyák. / A bölcs ember sem emberi; / néki a lények, mint szalma-kutyák.”

Nem véletlenül választottam Weöres Sándor átiratát, hiszen az ő próteuszi verseszménye nagyon közel áll a Jász Attila-féle líra áldozati énekeinek intenciójához. Ahhoz a már említett alkotói magatartáshoz, amely „bolyongván az irodalmi szépség erdejében / megcsodálja a nagy művészet tökéletes harmóniáját, / majd izgatottan löki félre könyveit, s ecsetet ragad, / mert úgy érzi, mindezt egy költői műben kell elmondania.” (Lu Csi: A költészetről – részlet) A kötetet négy nagyobb egységre tagoló versciklusok (Alvók, Szalmakutyák, Áldozatok, Ének) pontosan ezt a folyamatot reprezentálják; a megsokszorozódott, rögzíthetetlen lírai személyiség „áldozati énjeit” mutatják föl, amelyek lassan kirajzolják a költő saját arcát is…

A kontemplatív költemények repetitív időt, meditatív teret teremtenek; belső ösvényű utazásra hívnak. Valóságos arcképcsarnokba, a kulturális „emlékezet tárházába” vezetnek. A nyugati és a keleti kultúrából is táplálkozó szalmakutyák ugyanis gyakran jelennek meg különböző művészek (írók, költők, festők, szobrászok, fotográfusok, zeneszerzők műveinek) képében/tükrében. Az első alkotásban feltűnő láthatatlan angyal vagy az utolsó versfolyamot átjáró énszél mintha az általuk képviselt kreatív ember világszellemét jelenítené meg, amely folyamatos átváltozásokon megy keresztül. A kínai művészet teoretikusai által „szélként” megjelölt életerőhöz hasonlatos minőség ez, amely azonban nem lehet meg soha „csont” (forma) nélkül. „A szél tiszta, a csont pedig erős, és egész alkotása fényben ragyog.” (Csung Jung: A versek osztályozása – részlet) Jász formaadó, újraalkotó gesztusai érzékenyen, harmonikus módon viszonyulnak és közelednek éppen szemlélt tárgyukhoz; a költés „bomló rítusai” így nemcsak leírják, hanem valamiféleképpen meg is örökítik az adott áldozatokat.

Összművészet-jelleg figyelhető meg ezekben a közelítésekben, hisz nemcsak költőelődök (Radnóti, Pilinszky) és kortárs lírikusok (Győrffy Ákos, Lator László) kerülnek elő, hanem európai és magyar prózaírók (Kafka vagy éppen Nádas Péter), valamint számos keleti szerző is (Li Taj-po, Tao Jüan-ming). A szintén kiemelt jelentőségű filozófiai, valamint művészeti írókon (Hamvas Béla, Karátson Gábor), a fotográfusokon (Szamódy Zsolt), illetve zeneszerzőkön (Mozart) túl nagyon hangsúlyos, a költőkkel egyenrangú szerepet kapnak a klasszikus képzőművészek (Fra Angelico, Raffaello, Van Gogh, Cézanne), a jelenkori hazai alkotókról (Krajcsovics Éva, Szabó Virág, Kovács Melinda, Vojnich Erzsébet stb.) nem is beszélve. Emellett rengeteg képleírás található a versek között; az ekphrasis termékenyítő hatása érezhető az egyes műveken: „a mondatok vásznán”, ahol „a szárnyashangyaként előbújó szavak a képek rései, a zene rétegei alól másznak elő, ahogy a csend megreped…”

A tiszta pillantás lenyomatai, a költői figyelem fegyelmezettségének és egyben elengedettségének produktumai ezek az „írottképek”. A verskompozíciók azonban nemcsak festőiek, hanem erőteljesen zenei indíttatásúak is. A költemények jelentés- és hangzásbeli egymásra játszásai, felhangjai, ismétlődései, arányai, a lírai darabok prozódiai lüktetése, finom ritmikája támasztja ezt alá. A művek formáinak szoborszerűsége, míves megmunkáltsága is szembetűnő; a versek mint „idő csiszolta testek” vannak jelen a kötetben. A mozdulatlan pillanatok költői képei pedig mintha a fotografálás eszközeit használnák fel…

Érdekes, hogy az általában (külső-belső) tájélményből vagy valamilyen portréból kiinduló költői képzetek és látomások részletező leírásainak magjában mindig egy-egy haikuszerű szó-foglalat rejlik, amely esszenciálisan tömöríti magába a költemények metaforikus és tartalmi lény(eg)ét. (lsd. a Magamhozöleltem versekből hajtogatott papírhajóját, amely nemcsak a költészet, hanem az élet jelképe lesz.) Ez a lírai makro- és mikrokozmosz sajátos mozgásban, organikus játékban van egymással, s a befogadóval is; a versek, mintha olvasáskor fokozatosan levetkeznék részleteiket, mintha folyamatosan önmagukat meztelenítenék le, „miközben önmagad mindig alázatosan, / húsig, csontig, lélekig / csupaszítottad vissza…”

Az Alvó szalmakutyák egyik lehetséges ars poeticája tehát az, hogy az alkotás nem más, mint a tárgyak/élőlények szemlélődő lebontása; a felszín alatti mélység feltárása. Úgy teremt e művészet, „ahogy Isten szépen lecsupaszít mindent, / alkot…” De vajon miből/kiből vétetett az a versangyal, aki mindezt figyelemmel kíséri; honnan bújt elő? Hogyan állhat össze a Jász által „egész alakos költészetnek” nevezett ideális modell, amely leképezheti a költőt magát?

„Ha magad keresed, szűnjön meg az éned.

Ne állj meg, amíg a folyót el nem éred.”

– szól (afolyófelé) című vers Rúmí (perzsiai poéta) tollából való kiemelt idézete. Vagyis a (Maigret-ként vagy épp Kőrösi Csoma Sándorként) maga után kutató, saját nyomában zarándokoló alkotó azáltal ragadhatja meg önnön lényét, ha személyes énjét elvesz(ej)ti: a szent vizű, megtisztító erejű „Le folyóba” ereszti. Az árral úszó költői én így találhat rá létezésének forrására, életvizére. A költemények őrzőangyala ugyanis nemcsak művészekkel, szentekkel és bölcsekkel találkozhat, hanem akár magával a teremtő lélekkel is érintkezhet…

A testet öltött Ige a mindent átjáró, megszemélyesített szél hangjában artikulálódik az utolsó ciklusban: „kétezer éve ott voltam, / én, a szél.” A tükör által homályosan, illetve a színről színre való látás képződik le a Jézus Krisztus alakját megidéző versekben: „És akkor, akkor a szemembe köptél, mint / valami rozsdás tükörbe, és akkor végre / derengeni kezdett valami.” A teremtő ember, az énjét elveszteni kívánó egyén azonban nem láthat túl magán teljesen, hiszen mulandósága „nem lépheti át saját isteninek tűnő határait, / a szív folyton belegabalyodik a küzdelem fonalaiba, / csak a lélek határtalan / a pillanat költészetében.”

A kötet utolsó versében egy fáradt angyal nyűgös maszkját mossa le a költő arcáról a reggel. A „Le folyó” elnyel minden eddigi álarcot, melyek magára hagyják viselőjüket. A feláldozott szalmakutyák elégnek, s hamvukba hullnak. Az egó ebcsontja egy pillanat alatt beforr. Szélcsend lesz. A hang fennakad. Lehelet megszegik. Egy szőrén-szálán eltűnt szalmakutya azonban talán még tovább álmodja a verset. Hiszen „minden elengedett szó ima, visszakerül az égbe, végre, oda tehát, ahonnan rövid időre kölcsönözted…”

Jász Attila: Alvó szalmakutyák avagy áldozati ének; Kalligram, Pozsony 2010

A zárójeles idézetek (részletek) forrása: A szépség szíve - Régi kínai esztétikai írások (ford.: Tőkei Ferenc), Gondolat, Budapest, 1973.