A fekete tó tükörmély éje

„Szállni, szállni / messze szállni, / meg-megállni, / réten hálni – / jó dolgod van, szép madár! / Én meg látod, mint az álom / szállok soha nem volt tájon / hol a lélek teste nélkül erre-arra jár” – írja Weöres Sándor a Rongyszőnyeg 46. darabjában, melynek mondókaszerű, (mélységesen) éteri dallama mintha Beney Zsuzsa úgynevezett gyermekverseiben is ott visszhangozna. A költőnő összegyűjtött műveinek harmadik kötetében, az Életem életében olvashatjuk azokat a cérnahangra komponált, ugyanakkor rendkívül sötét tónusú költeményeket, melyeket nem nevezhetünk a szó szoros értelmében vett gyerekverseknek. Hiszen ezek a művek nem az önfeledt játékosság jegyében születtek; nem kívánnak semmit/senkit sem elvarázsolni. Sokkal inkább az álmos gyermeki lélek sejtelmes-félelmes birodalmát próbálják bejárni. Hangsúlyos szerepet kap bennük az elvesztett gyermekét sirató, fájdalmas anyai gyász motívuma is, amely mintegy fekete fátyolként borul rá az egyébként könnyed lüktetésű, finoman ritmizált sorokra.

„Amikor alszol,

sötétség fekszik a fákon,

fekete fátyol az ágon –

álmában hallgat a szél.”

A gyászdalok elégikus hangulata és a gyermekversek meseszerű hangvétele keveredik az első (Cérnahangra című) ciklus szövegeiben, melyeknek diszharmonikus felhangjai később, a kötet záró részében: az „Andersen meséje nyomán” írt Egy anya történetében fognak fölerősödni. Ez utóbbi már ezeknek a kisebb, különálló költeményeknek a dramatizált, szerepekre osztott, valamint egymás után fűzött változata lesz. (Nem egy közülük változtatás nélkül, szólamként került be a párbeszédes formában megszólaló, mesés tragédiába…)

A megrázó erejű, rekviem-szerű, zenei instrukciókat is tartalmazó verses dráma esszenciális foglalata a fentebb tematizált gyermekhalál feldolgozhatatlan élményének. Az Anya (és a Gyermek) mellett a Halál, illetve az Éj, valamint a Csipkebokor és a Sírásó alakjai tűnnek fel a borongós jelenetekben. Egy-egy lelkiállapot kivetüléseiként öltenek alakot, megtestesítve ezzel az asszony árvaságának árnyait: önnön félelmeit, hiányérzetének gyötrelmét és önfeláldozásának kínzó, halálba hajló vágyát. Ilyenformán monodrámaként, illetőleg akár belső monológként is kezelhetjük az irodalmi művet, amit persze színpadra állítva már nehezebb elképzelni, hiszen ez a szöveg sokkal bensőségesebb, rejtekezőbb; így nem is illene hozzá a teatralitás. „Valaha csillag az égen / idelent örökre árva maradsz. / Tested szétszórta a tenger / felitta a lelked a nap. / A csontom, a szívem, a lelkem, / az életem élete vagy.” – szól a színjátékot befejező katolikus Requiem szövege, amely közösségi fájdalommá avatja az Anya magányos szenvedését, és ezzel együtt a kereszt tövében fiát sirató Máriát is megidézi, aki szintén az örökkévalóságnak adta egyszülött gyermekét, életének halhatatlan életét…

A tematikus keretet képező két ciklus között lebeg a Madárka című, hosszabb „lélekzetvételű”, szerzői kommentárral is ellátott népdal-parafrázis. A magyar szájhagyomány által megőrzött, Kis kacsa fürdik fekete tóba… kezdetű népköltés, valamint számos más autentikus énekszöveg (köztük például az Elment a madárka vagy éppen a Repülj madár) ékelődik be a szövegtestbe. Ezek az archaikus motívumok azonban nemcsak illusztratív módon vagy idézet szintjén kerülnek bele a versekbe, hanem szerves, formaképző jelleggel, megadva ezzel a (zenei) fúga-struktúra alapján építkező (lírai) kompozíció gondolati magját.

Mert mit is takar a mélybehúzó fekete tó? S miért száll fel róla/merül az aljára a rajta úszó kiskacsa? A születést megelőző, irányok előtti lét metaforája lesz Beneynél a tükörmély éjben örvénylő, sötétlő víz, ami egyben már a halált is magában foglalja, hisz még nem ismer időt. „Mozdulás még csak egyetlenegy.” A madár rebbenő reppenése az. A vizek felett lebegő Lélek lebegése. A keletkezés kezdete, a teremtés testesülése és a világ világlása. Komplex képek rétegződnek egymásra, míg az említett motívumok nem a szokványos módon bukkannak föl újra meg újra; folyamatos metamorfózison mennek át, minden pillanatban más alakban jelennek meg előttünk, hogy aztán újból eltűnjenek. Úgy nyeli el s hozza felszínre őket a lírai elbeszélő, akárcsak a dalbéli madárkát a van és a nincs határán fekvő, feneketlen mélységű/mérhetetlen magasságú tótükör. A szavak elomló, látszólagos anyagtalansága mögött, a lélegzetvételnyi csendek között azonban mindig az alkotó Ige (illetve a kimondás, a formaadás vágya) artikulálódik: „Mert eljön majd az idő, amikor eltöltenek az érzelmek, amelyeket mindenképpen kimondanál – amikor az életednél fontosabbnak tűnik, hogy alakot adjál annak a benned hullámzó, kavargó, csapkodó mozgásnak, ami – akkor majd úgy tűnik a számodra – az ő mozgásukban ölt formát.”

(Felvétel: Koffán Károly)

A kötet gyönyörű madárfotográfiáinak (Koffán Károly munkái) kimerevített pillanataihoz hasonlatosak azok a Beney-féle művészi momentumok, amelyek egységben, szintetizálva tudják láttatni a létezés (és a művészet) kétfelé vonzó erőit: a születést és az elmúlást, az alaktalanságot és az alkotást. Ezek körül a költői fény-képek körül világosodik ki a sötétségben áramló fekete tó, és ezekben a képzelet által teremtett égitestekben (madár-versekben vagy vers-madarakban) sűrűsödik össze az emberi emlékezés eszmélete, a létezés személyes s egyben kozmikus bensőségessége. Ez az a Pilinszky által megfogalmazott nyitott szárnyú emelkedő zuhanás/visszahullás, amely a fókusz lángoló közös fészkébe tart, és „melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk…”

Beney Zsuzsa, Összegyűjtött versek III., Életem élete, Gondolat, Budapest, 2008.