Gustave Moreau – Mítoszok földje

 

Csak itt, csak most és először, reméljük, nem utoljára – ezek kivételesen nem szenzációhajhász és manipulatív jelszavak: Közép-Európában egészen eddig nem volt önálló Moreau-kiállítás, a festő kénytelen volt megbújni más alkotók háta mögött. Hála a párizsi Gustave Moreau Múzeum közreműködésének, kitörhetett a homályból, és a kedves érdeklődő megcsodálhatja a 120 műből álló Moreau-tárlatot Budapesten, a Szépművészetiben, idén tavasszal.

A képek elrendezése egyszerű és hálás, különböző mitológiai figurák adják a főbb csomópontokat – Herkules, Léda, Prométheus, Jupiter, Orpheus, Salome és az Egyszarvú. Halandó földi ember kicsit tarthat a kiállítástól, ha nincs felvértezve alapos, mély és kielégítő mitológiai ismeretekkel, hátha elvész a jelentések, szimbólumok és üzenetek erdejében – ennek orvoslására javasolnám a képek melletti szövegeket, melyek elárulják a hősök történetét és tragédiáját. Ám ezek nem pusztán a történetiséget szolgálják: segítenek megérteni egy-egy dühös tekintetet, egy-egy tétova mozdulatot és máris nagyobb biztonságban érezheti magát a látogató.

Könnyen emészthető, hiszen a főbb művek között jó pár vázlaton pihentethetjük tekintetünket. Nem nyom agyon és nem is vág fejbe minket a mitológia, ami itt nem ólomsúlyú fogalom, hanem szórakoztatási cikk. Talán részben ennek is köszönhető, hogy a francia és nemzetközi szimbolizmus egyik elindítója virágkorát éli hazájában.

Három alkotást emelnék ki, mégpedig azért, mert ha csak ezért a három képért váltanánk jegyet, már akkor is érdemes lenne elmennünk: hisz e három mű – ha talán nem is meghatározó és világmegváltó – mindenképpen kellemes és szórakoztató.

Prométheus sokunk számára az egyik legszimpatikusabb mitológiai hős lehet, ám vitatottabb és izgalmasabb a kérdés: milyen kép él róla magában Moreau-ban? A képen a hős már bűnhődik, keselyűk – a mitológiában eredetileg sasok – csipkedik a férfi máját. Ez a véres jelenet nem a naturalista részletekre megy rá, hanem a szituáció komolyságát hangsúlyozza. A férfinak lakolnia kell: arcán – mely már szinte krisztusi – nincs nyoma szégyennek, inkább némi gőgnek, büszkén megy halálába – lassan, de biztosan –, ő vállalta, ő választotta ezt. E magatartás miatt emelkedik hősi szintre Prométheus. Érdemes a vázlatot is megvizsgálni: nagyobb a feszültség, a kín, az érzés nem tud a színek és a táj mögé rejtőzni, a magányosság szinte üvölt, eltűnik a festmény hangsúlyozott patetikussága.

Az Orpheust ábrázoló képet egy perc alatt kell befogadni és megszeretni, ha ez nem sikerül, órák alatt sem fogjuk meglátni hatalmas erejét és érzelmeit. A festő egyik kedvenc mitológiai alakja Orpheus, aki a művészet jelképe, a művészek vezetője. Egy ismeretlen lány siratja a haldokló férfit – ennél sokkal, de sokkal többről van szó. A festő olyan fennkölt és költői kérdéseket dolgoz fel ebben a festményben, mint a művészet értelme, célja és küldetése. A lány talán a művészet magasabb rendű, szakrális céljának halálát siratja, hisz újabb istenek születnek: a pénz, a haszon és a nyereség. Véleményem szerint ez a kép tartalmazza a legtöbb gondolatiságot, napjainkban is fontos kérdéseket dolgoz fel.

Talán egyik – méltán – leghíresebb képe a Salome tánca, mely tele van ellentétekkel: a sötét templomban egy ma is vonzó, szinte szoborszerű, porcelánfehér nő járja csábos táncát. A bűn és a tisztaság bájos egymás mellé állítása ez, egyesíti a szépséget és az erotikát, ám nem vulgarizálja, így a kép megmarad magasztos keretek között. A sötét templom többletet ad, gyanúsnak tűnik minden, szinte magával rántja a befogadót a misztériumba: ismerjük meg Salomét, a femme fatale-t, az igazi Seherezádét, lépjünk be világába, és csak azután ítéljük meg vagy el – szólít meg minket a táj. Lebilincselő a keleti szépségű nő látványa, olyan kisugárzással bír, perzsel – lelkiekben mégsem tud megérinteni. De talán nem is ez a fontos, talán nem is ez volt a cél.

A 21. század embere visszamenekülhet a hihetetlen történetek, misztikus légkör bűvöletébe, az erős színvilág elkápráztat, az absztrakció határán táncolunk, a sejtető erotika elbódít, egy tisztább, őszintébb, így néha kegyetlenebb világba utazhatunk – ebben látom Moreau mitologikus képeinek aktualitását.

Ha pontozni kellene, 10 pontból 7-et adnék: új, emberibb szemszögből közelítette meg a mitológiát, elérhetővé tette számunkra, mégis hiányzik valami, az a bizonyos plusz. Nem rázott meg, nem terített a földre, még csak nem is lúdbőrözött a hátam. Így ezt a kiállítást sajnos az ’egy-délutánra-pont-jó’ kategóriába sorolnám.

 

Gustave Moreau művészete – Mítoszok földje

Kurátor: Tóth Ferenc művészettörténész

Szépművészeti Múzeum
Megtekinthető: 2009. február 19 – május 3.

Képek forrása: www.port.hu

Facebook-hozzászólások