Gyufaskatulyába zárt értelem

Elmélkedés a Semmi nyomvonalának mentén

Észak. Észak-fok, titok, idegenség.Semmi.

Dán írónő lelket mozgató regénye a Semmi (Intet). Olyan mű ez, melynek provokatív kijelentése egyaránt szól mindenkinek. Velejét megragadva így hangzik: Semminek nincs értelme. A sajtóban (nihilista) ifjúsági regényként aposztrofálták (melyre egyszerű narratívája és ifjú szereplői adhatnak okot), azonban egzisztencialista kérdésein keresztül valójában felülemelkedik ezen a merev határhúzáson. A kamasz szereplők a lét szakadékával találkoznak, olyan mélységekig ereszkednek le, ahova egy években gazdagabb személy már nem merészkedik le a magára szerkesztett jelmezek súlya miatt. A lázító Pierre Anthon iskolapadból, majd szilvafa tetejéről kürtölt eszméi az abszolút hiány érzetét élesztik fel. Felvetül a kérdés: Hogy áll a dolog a semmivel?

Egy taeringi általános iskola nyolcadik osztályában a tanév első napján felpattan egy diák, s a következő kijelentést teszi: „Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”, – majd kimegy az osztályteremből, és többet nem is tér oda vissza, egy szilvafa tetején tengeti tovább napjainak ürességét. A fa mellett azonban gyakran elhaladnak az osztálytársak, akiket kételyek közé zárt Pierre Anthon nyitva hagyott „ajtaja”. Megpróbálják feltörni az utóbbi kijelentés ambivalenciáját, és bebizonyítani, hogy az életnek igenis van értelme, hogy többől áll, mint felnőtté válás, munkavállalás, várakozás a szabadságra. Pierre Anthon végül lejön a fáról, megnézi a Fontos Dolgok Halmát, amit személyes lemondásaikkal megküzdve az osztálytársak hordtak össze, s többet nem megy vissza a fára, pontosabban sehova nem megy vissza. Elég a Fontos Dolgok Halma közt saját nihilizmusában. A többiek valamire mégis rátalálnak.

Fontos Dolgok Halma: egy kupac tárgy, amelyek az élet értelmét hívatottak bemutatni. A nyolcadikosok tárgyiasították az értelem megfoghatatlanságát, a Pierre Anthon által felrótt űrt a tárgyak anyagi voltán keresztül próbálták betölteni. Az egyén kevésnek bizonyult a bizonyításhoz, szelektáláshoz, először csak kacatok gyűltek össze, amelyek hangzatos hagyományokra hivatkozva tűnhetnek fontosnak. Így halmozódik könnyedén egymásra a leharapott fejű baba, a rózsaszín gyöngyházfésű, a néma Beatles-kazetta, a csorbult porcelánkutya és az esküvői csokorból származó rózsa. Mindezek valójában értéket képviseltek, csak szubjektíven és időlegesen, épp akkor és épp annak, akinek az életéhez szorosan kötődtek. Egy poros stóc mások emlékeinek objektumaiból.

Ezt követi a második, már mélyebb értelemgyűjtő-akció, amelynek során egy közösség tagjaiként kihasználták az erejüket: egymás számára határozták meg a beadni kívánt értéket, hogy valóban elementáris dolgok kerüljenek a Fűrésztelepre. Ellenkezni nem lehetett, szép lassan feléledt A legyek urának hangulata, a kegyetlenség tombolt, de valóban érdemleges dolgok kerültek elő. Identitásképző elemeket szaggattak ki egymásból, kezdetben csak tárgyakat, amelyek élő, szimbolikus jelentéssel bírtak, majd kiskedvenceket és testi szerveket. Kérdés, hogy az igazán esszenciális értéket tetten lehet-e érni a tárgyakban, vagy csupán az emberben rejlő kényszeres ragaszkodás tör elő beszolgáltatásukkor? Megkérdőjelezhetetlen, hogy külön – szubjektív értéket megalkotó – történet tartozott Laura papagájos fülbevalójához, Sebastian horgászbotjához, Agnes magas sarkú, zöld szandáljához, Maiken távcsövéhez, valamint Hans sárga biciklijéhez, azonban ezek mégse tudnak igazán a felszín alá hatolni, – tárgyak, melyek fontosak, de távol állnak az egyén esszenciális magjától. Nem tudják meghaladni önmagukat. Sokkal mélyebb réteget érint már Rikke-Ursula levágott hat kék hajfonata; míg a külső szemlélő szemében jelentéktelen, színezett hajkupacként tűnhet fel, addig viselője általuk nyeri el identitását, mintegy személyisége külső vetületének tekinthetők. Hasonlóképpen hozzátartozik Frederick önazonosságához a nemzeti öntudatot szimbolizáló dán zászló, Hussainnak a vallásosságát megjelenítő imaszőnyege, Anna-Linek az otthont jelentő örökbefogadási bizonyítványa, Kajnak az isteni monumentalitást megragadó, lopott Jézus-szobra, Elisének a szülők szeretetét magába szívó halott kistestvérének kiásott koporsója és teteme.

Ezek mind szubjektumot érintő szimbólumok, azonban van még egy ezeken is túllépő végső kör, amit a „stigmák” szintjének nevezek. Ide három dolog sorolható, az első Rosa rákényszerítése Hamupipőke (egy kutya) életének kioltására, egy lét elvétele saját kezével más akaratából, s egyben az élet-halál aktus misztikájába való behatolás még éretlen, „tojáshéjkorban”. A második a gitártehetség, Jan-Johan ujjának levágása, amely elválasztja a továbbiakban énképzésének és -kifejeződésének legfőbb módjától, illetve testileg is erős pecsétként jelenik meg a képződött űr, stigmatizálttá válik. A harmadik pedig Sofie „beszolgáltatott” szüzessége, itt a konkrét behatolás olyan mélységeket érint, hogy a testi „szakadás” egyben élete végéig tartó lelki szakadássá is transzformálódik.[1] A Fontos Dolgok Halmának épülésével párhuzamosan egyre töredezettebbé válnak a regényben megjelenő szubjektumok, hiszen valami fontosat, egy tárgyiasított lélekdarabot leválasztottak magukról,– s ez az énvesztés a „világégésben” tetőzik. A végpont egyben egy új kezdetnek is tekinthető, egyrészről mivel a halom elégésében az értelemnyerés is végbement azáltal, hogy a tárgyak merev, szögletes határai feloldódtak, s hasonlatossá váltak a szellemi világhoz, másrészről pedig a szereplők közelebb kerültek az „énmaghoz”, nekiállhattak valós személyiségük felépítésének.            

A regény cselekményéből kitűnik a Fontos Dolgok Halmának eladás-gesztusa és ezen keresztül művészeti értéke.[2]A gyerekek által összehordott „tárgyak” műalkotásnak tekinthetők-e, ha a regényben megjelenő szakmai közönség annak ítéli? Értelmezhető-e egy Duchamp-féle ready made alkotásnak, egy szobornak, egy installációnak, egy happeningnek vagy egy performansznak a Fontos Dolgok Halma? A kamaszok nem törekedtek rá tudatosan, hogy művészeti alkotást hozzanak létre, nem figyeltek az esztétikai jegyekre, az időtállóságra, és befogadóközegként is csupán Pierre Anthon személyével számoltak. A létrehozás folyamata értelmezhető egyfajta töredék műalkotásnak, az „itt és most” behatároltságában transzformálódó résztvevők performanszának. Külső közönség nincs jelen a Halom születése közben, azonban mindig csak egy személy az igazán „alkotó”, a valóban aktív, a többiek inkább szemlélők. A beszolgáltatási kör lezárulásakor a happening (vagy performansz) megszűnik létezni, a sajtó megjelenése szétfeszíti a jelenidejűségét, s a külső szemlélők értelmezésén keresztül áthelyeződik a műalkotás kategóriájába, sőt az értéke is kimondásra kerül (az élet értelmének értéke). Persze mindez pusztán a fogalmi meghatározottsággal történő játék, a külső és a belső szemlélő determináló erejének váltogatása. Hiteles művészeti alkotássá a tűzben megvalósuló metamorfózis által válik. A „végtermékként” létrejövő hamu magán viseli a dolgok emlékezetét, mindazonáltal túl is lép rajtuk az anyagiság korlátainak elporlasztásán keresztül, és emellett bennfoglalja az élet értelmének metaforikusságát is. A műhöz való (ambivalens) hozzállás is tükrözi az alakulását, s annak mélységét: míg könnyen befogadható, „színes-szagos”, szenzáció jellegű volt, addig sokan elismerték művészetként, amikor azonban szürke kupaccá vált, amely külső szemnek első ránézésre üres, rögtön megvonták tőle művészi mivoltát, pedig magán túlmutató csúcsát ekkor érte el.

Mindemellett elemi jelentőségű kérdés, hogy értelmét veszti-e az élet értelme azáltal, hogy pénzért megvásárolják. Az adás-vevés aktusában az én és a másik találkozik, az egyénből kiszakított szubjektív érték a másik birtokába kerül, tehát az én magva egy éntől idegen birtokába kerül, azaz csupán egy birtokolt tárggyá alacsonyodik. Ezt a feloldhatatlannak tűnő ambivalenciát szintén az elégés, a megsemmisülés, pontosabban a metamorfózis mozzanata oldja fel.

A Fontos Dolgok Halmának lángba veszése azért nevezhető inkább transzformációnak, mint végnek, mert közben történt egy lépés a megértés felé. A hamu szimbolikáján keresztül fény vetült az élet értelmének megsejthetőségére, megérezhetőségére, de egyben felfoghatatlanságára is. Ennek a tapasztalatnak az emlékét próbálták megőrizni a taeringi diákok oly módon, hogy a fűrésztelepből maradt szürke valamit üvegekbe, gyufaskatulyákba rejtették, s magukkal vitték. Időnként szükség van a felelevenítésre, Agnes még nyolc év múltával is tükörként tekint a kis dobozba: „Néha-néha előveszem, és megnézem. És amikor óvatosan kinyitom a használt kartondobozkát, és belepillantok a szürke hamuba, akkor a gyomromban furcsát érzek. És bár nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi is ez az érzés, tudom, hogy ez is olyan valami, aminek van értelme.”[3] Az élet értelme tehát nem játék, vagy ha éppenséggel az, akkor halálosan komoly játék, ahogy jelzi ezt a gyufaskatulyában őrzött hamu is.

 


[1] Míg a többiekről kiderül a regény végén, hogy középiskolába mentek, addig Sofie olyan helyre kerül, ahol a „hozzá hasonlókat megvédik önmaguktól.”

 

[2] „Egy nagy New York-i múzeum döntötte el az ügyet. A múzeum rövidített neve valami rejtélyes gyerekhalandzsának hangzott, de akármilyen hülye neve volt is, felbukkanásuk egy csapásra pontot tett a vita végére. Három és fél millió dollárt ajánlottak ugyanis a Fontos Dolgok Halmáért.

Hirtelen mindenki számára világossá vált, hogy a Fontos Dolgok Halma műalkotás, és csakis a tudatla­nok és kívülállók állíthattak mást. Még a legnagyobb nyugatdán újság műkritikusa is visszakozott, és úgy nyilatkozott, hogy alaposabban tanulmányozta a Fon­tos Dolgok Halmát, és mégiscsak kis híján zseniális alkotásról van szó, ami egészen új, eredeti megköze­lítésből ábrázolja az élet értelmét. Először ugyanis há­tulról nem nézte meg a halmot, magyarázkodott.”

 

[3] i. m., 170–171

Facebook-hozzászólások