Memoria Passionis. Az euro-esztéticizmus vége, avagy Johann Baptist Metz a veszélyes emlékezetről

Kertész Imre Gályanaplójáról szerettem volna írni, de az aláhúzogatott kötet ezen az utolsó, váratlan és igen szomorú, utazás előtti éjszakán valamelyik könyvrakás alá bújt. Kertész halkan ellépett a nyüzsgésből, még nem írhatok róla, pedig róla akartam: a szomorúságáról és a reményeiről – a már tűnő nyári élmények még maradó tárházából. Mégis, ez most valahogy így jött ki: a szétdobált és tanácstalanul forgatott nyári kötetek közül – mintegy Kertész munkájára emlékezve és emlékeztetve ajánlkozott a Vigilia Kiadó egyik 2008-ban kiadott, vasdrót-borítású Metz-kötete. Vele is volt dolgom, vagy inkább volt dolga velem valamikor augusztusban, a menekülős nagy melegek idején, amikor Szigliget mellől északabbra feljőve folytattam a menekülést, az olvasgatást.

 

 

Amikor 1989-ben a Jürgen Habermas tiszteletére megjelent kötetben Johann Baptist Metz teológus és filozófus Az anamnetikus ész címmel közölt tanulmányt, sokan érzékelték, hogy a szerző egy hosszú gondolkodási folyamat vég-, és egy másik kezdőpillanatához érkezhetett. A memória középpontba emelésével Metz végérvényesen meghatározta saját észfogalmát, szemben a modernitás kritikai, kommunikációs, operatív és egyéb irányzataival. A Habermasszal folytatott évtizedes, gyümölcsöző vitája itt, ebben a kötetben vett új irányt, amikor is Metz belátta, hogy a polgári álomba merülő és tartózkodó európai szellem önnön ismétlésével, véres mandzsettájának törölgetésével pusztán azt a tehertételt, illetve az azokból következő gondolati feladatokat kívánja elkerülni, amelyet/amelyeket a történelem könyörtelen fogaskerekei ráhánytak: a történelemben szenvedőkkel, az áldozatokkal való szembenézést. Nem vitás, hogy épp a felvilágosodás mítoszokkal teli polgári emancipációja adta a hátteret ahhoz a történéshez, amit a történelemben és a történelemmel megesett katasztrófa, Auschwitz jelent.

 

 

Az idén 82 éves Metz talán utolsó kötete akár szellemi végrendelete is lehetne, ha nem bíznánk abban, hogy az örökifjú, folyton nyugtalan szellemű pap még előrukkolhat valami megrettentő; bevett megfontolásainkat, jól begyakorolt gondolatmeneteinket föltartóztató, kellemetlen és nyugtalanító távlatokat nyitó ajánlattal. Persze, nem kell ilyen messzire előreszaladni, ennek a(z ismételten) nyugtalanító, a történelemben szenvedők néma sikolyával megterhelt, németül 2006-ban megjelent kötetnek számunkra éppen elég végiggondolnivaló hozománya van. Nem igazi nyári olvasmány, de nagyon meleg volt, és egy csöndes nógrádi kisvároskában a polgári, felvilágosodott otthon kulisszáinak takarásában bele lehetett fogni (és bele lehetett törni). Jó pár fejezetet és kisebb részletet ugyan olvastam a 2006-os kötetből, de, mi tagadás, kíváncsi voltam az „egész sodrára” és a fordító Görföl Tibortól már elvárható leleményekre. Egyikben sem kellett csalódnom: a kötet morog, pörög mint a centrifuga; a fordító pedig kiválóan fogja meg a német szöveg költői hangulatait; és azokat befogadva újjászüli azokat a Metzre jellemző metaforákban, szó-együttesekben és nyelvi alakzatokban. A könyv egyes fejezetcímei, alcímei önmagukban is megszólító erejűek: „Kiáltásokból szőtt táj”, Auschwitz – ultimátum, Isten miatti szenvedés, Alapvető törés, Veszélynek kitéve: a feltartóztatás hermeneutikájáról, Menekülés a történelem nyilvánosságától, A kereszténység önprivatizálásának veszélye, Az elbeszélés kommunikatív rangjáról és a többi. A fejezeteket át- meg átszövi az a csöndes, de jól kivehető vád, amellyel az európai szellemet vádolja – az ízléstelenség. Ízléstelennek nevez minden olyan jóllakott (akár nógrádi) hozzáállást, amely arra tesz kísérletet, hogy a valahai, vagy akár a mostani szenvedést, a szenvedők nemzettől, fajtól, nemtől független keresztútját valamiféle jövőbeli, majd eljövő, még eddig fel nem épített humánum televényének, szinte szükséges előfeltételének tekintse. A kötetben euro-darwinizmusnak nevezett európai dölyf éppen ennek a tévelygésnek az alapmintája, amely önmagát valamiféle, a halottak gúlájára diadalmasan fellépkedő győztesnek gondolja el, akármilyen (szellemi, erkölcsi, politikai, tudományos stb.) látszólagos győzelmére is hivatkozva. Mintha a túlélő valamivel is előrébb lenne…

 

 

Nem érdemes túlságosan belemenni egyetlen fogalom tárgyalásába sem, ugyanis Metz van olyan öreg professzor, hogy ne kelljen takarékoskodnia bármilyen új és újabb kötetre előre tekintve – nem kell visszafognia magát, nem kell patikamérlegeznie, hogy „elég”, vagyis ne „túl sok” gondolatot termeljen be aktuális könyvébe. Metz hevülete, megragadottsága folytonos, egyik gondolattól a másikig vonuló vesszőfutás. Ezért kellett talán a kötethez közreműködőnek Johann Reikerstorfer, a Bécsi Egyetem teológiai fakultásának örökké mosolygó fundamentális professzora, hogy összerendezze a feltoluló sóhajokat, kiáltásokból szőtt önmarcangolásokat. Metz monumentális műve nem fogadja el professzorának, Karl Rahnernek transzcendenciális megalapozását, sem Habermas konszenzus-álmú diszkurzivitás-igényét – marad a tényeknél: a történelmet kisajátító győztesek és a történelemből is kiírt áldozatok szembenállásának tudatosításánál és annál a döntésénél, hogy nem lép el a vesztes leprások, kivégzettek, vereségre szánt szegények mellől.

Talán még két fogalom, röviden: az euro-provincializmus az etikum és a politikum felfüggesztése, a posztmodern ál”szerénysége”, gyengeségkultusza. Európa már „kicsiben szereti”. Nem kíván sem lelkesedni, sem elkeseredni: sterilizálja magát. Nincs elbeszélés, nincs az elbeszélésben rejlő kommunikatív többlet, nincs narratív erő. (Mintha nem gyapáltuk, gyalultuk volna egymást évszázadokon keresztül…) Mindezzel szemben a vereséget szenvedők véget nem érő történetei, a zsidó-keresztény pluralitásra épülő univerzalitás, az egyetemes, mindenkire érvényes és megszólító igényű távlat, ami nem más, mint a memoria passionis, a szenvedésre, a szenvedőkre történő, feltartóztató erejű egyetemes emlékezés áll. Ha lehet, az euro-esztéticizmus még elkeserítőbb távlattalanságban vergődik, mint a provincializmus. Nietzsche hálójából kicsúszott a kései metafizika, eltűnt belőle a történelemfilozófia és a társadalomkritika, ami megmaradt: a pszichológia és az esztétika, az európai lét pszichologizálása és esztétizálása. Mindenfajta „metafizikai szégyenérzet nélkül fosztogatják a nagy ázsiai kultúrák misztikáját és spiritualitását, illetve azt, amit annak tartanak. Így hát végső soron nemcsak Európa, de az egész világ annak van kiszolgáltatva, ami ’ínyére van’ az embereknek”. Hogy a kötet mégsem puszta nyavalygás, egy idős ember nyafogása és harangkongatása, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az olasz, angol, német nyelvű recepció az elmúlt négy évben folyamatosan és elapadhatatlanul hozza az elmarasztaló, fanyalgó-érdeklődő, vagy épp túllelkesült kritikákat. Ezek végső soron azt jelzik, hogy a német Metz (vagy épp a magyar Kertész Imre) robosztus együgyűsége, ha mást nem is, de nem engedi, hogy beleájuljunk magánpoklainkba, hogy csatlakozzunk a „felejtésbe szerelmesekhez”.

Memoria passionis. Veszélyes emlékezet a pluralista társadalomban. Vigilia, Budapest, 2008.

filozófia

Facebook-hozzászólások