Szüntelen expedíció

Egy vers múltja és jelene

 

„Nem adja magát a vers. Ott van, csapdáink
fölött két szárnycsapásnyi verssor,
mindörökre érintetlenül.” 

/Gergely Ágnes/
 

„…a tekintet szabadít meg.”

/Simone Weil/

Tenger csobog

Szellő lapozza, napfény olvas
a levelekből lassú létet,
tenger csobog a rostok hosszas
szálaiban s tengernyi élet, 

szüntelen expedíció,
fölfedezni gúzsos szabályok
mélyén a tömör szabadságot,
hogy lenni fáj, mert lenni jó; 

hogy a törzsnek nincs oldala:
gyökértől az ágak hegyéig
minden sejtjében gyümölcs érik,
s minden gyümölcsben ott a fa. 

(Emlékezetpróba) Mi hívta létre, miből származtatható, miért született meg egyáltalán a Tenger csobog című vers? A szerző a múltban tapogatódzó sejtésekre, a valószínűség kockázatos kalandjára vállalkozhat csupán. Talán a tenger és a fa általa oly kedvelt motívumát igyekezett egybekapcsolni. Meglehet, a „tenger csobog” intim hangélménye volt meg legelőször. S a fölismerés: a fa eleven anyagában áramló nedvek az élet eredetét hordozó tengerrel rokonak. Sőt: azonosak inkább. Minden bizonnyal ebből a nem túl eredeti, ám nem is erőtlen képből: a fában csobogó tenger tündéri képzetéből fejlődhetett ki a vers. Hogy a zárlat egy még közhelyesebb igazságot vihessen színre – de erről később. Később, azaz, mint mindig: most.

 

 

(Elemzéskísérlet) Alaki vonatkozásokban a szerző poétikai botladozásaira általában is jellemző – s jórészt tudatosan használt-alakított – jegyek tűnnek elénk: a verset egyetlen mondat alkotja; a háromszor négy sort kereszt- és ölelkező rímek fűzik egybe; a verselés jambikus; a címet a szöveg egy meghatározó részlete adja. Az egyszerűnek tetsző dalforma a gondolati költészet, a természetlíra és a misztikus hagyomány közös eszméletéből merít. A dalszerűséget – a rímes jambusok mellett – egyéb tényezők is fokozzák: eufonikus megoldások (alliterációk, figura etymologicák, belső rímek), soráthajlások, ismétlések és párhuzamok.

Az első sor kettős megszemélyesítése mondattani párhuzamba rendeződik („Szellő lapozza, napfény olvas”). A könyv-metaforika a világot (a teremtést) értelmes és értelmezhető jelek együttesének mutatja, az enjambement-nal idekapcsolt második sor pedig a széphangzás (az „l” hangzók jelenléte) révén nyomatékosítja a létezésből kiolvasható mélyebb tartalmak igazságát. (A „levelek” kettős értelme – ’falevelek’ vs. ’könyvlapok’ – is kezünkre játszik e ponton.) A harmadik sor fölütése nyelvtani paralelizmussal utal vissza a szöveg nyitányára („tenger csobog” – „Szellő lapozza”). A szokatlan jelzőhasználat (a „hosszas” kitétel a köznyelvben időbeliségre utal, itt ilyesformán a „lassú lét” misztériumához vezeti vissza tekintetünket) és a harmadik–negyedik sort keretbe fogó szótőismétlés („tenger” – „tengernyi”) a fent és a kint teréből (a szellő, a napfény és a levelek szintjéről) a lenti mélyek világába (a törzs belsejébe) invitál. Elmélyülésre hív.

A második strófa első sora egyetlen jelzős szerkezet, amely egyfelől értelmező összefoglalása a korábban közölteknek, másfelől a továbbiak felé megnyíló egység. Nyelvi-poétikai közelítésben az idegen szó váratlan többlete jótékony esztétikai feszültséget kelt, egyszersmind a tárgyias-hermetikus költészet s mindenekelőtt az újholdas líranyelvek hatását teszi nyilvánvalóvá. (Az „expedíció” szót például maga Pilinszky is alkalmazza Senkiföldjén című remekművében.) Lényegesnek tűnik föl, hogy az „expedíció” nemcsak a fában keringő nedvek útjára érthető, de az erre az élettani jelenségre – és/vagy az erről beszámoló versre! – rácsodálkozó gondolkozást (a lét és/vagy a műalkotás megértésének munkáját) is jelölheti. Rendhagyó szóképzés („gúzsos”), lendületes sorátlépés („szabályok / mélyén”) és alliteráló rímpár („szabályok” – „szabadságot”) vezeti elő a versszak utolsó sorát, amelynek súlyára a sorvégi pontosvessző is figyelmeztet: a „lenni fáj, mert lenni jó” együgyű elmélkedése a teodícea dilemmáját jámbor paradoxonban iparkodik föloldani.

 

 

A „szabadság” ekképp „fölfedezett” végső léttörvényét részletezi s foglalja aforisztikus alakba a záró szakasz. (A két versszak közti gondolati átmenetet grammatikai szinten a megismételt „hogy” kötőszó biztosítja.) Az első fölismerés: „a törzsnek nincs oldala” – ami a létezés köralakzattal jelképezhető teljességéből következik, s a létezők egyenrangúságára, egylényegűségére olvasható rá. A második reveláció pedig immár végkövetkeztetés gyanánt jeleníti meg a „cseppben a tenger” egyszerre szakrális, tudományos és közönséges tapasztalatát. Hogy e különben gyalogos filozoféma itt talán megmenekül a giccs esztétikájától, alkalmasint két tényezőnek köszönhető: a vers zárlata az untig ismert tételt két szinten (a sejt–gyümölcs és a gyümölcs–fa viszonylatának szintjein) s körkörös rendezőelv szerint (a fa sejtjétől jutunk vissza a fáig) bontja ki.

Szerzői olvasat nemigen merészkedhet tovább. Az önelemző igyekezet, úgy lehet, csak bajmolódni tud; igazán olvasni a napfény, lapozni a szellő szép kiváltsága.

 

1Forrás: Népszabadság, 2009. október 17.; illetve: Halmai Tamás: Kalligráfia. Versek Marsai Ágnes képeivel, Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2010.

irodalom

Facebook-hozzászólások