Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv

A költőnő legújabb kötete 2013-ban jelent meg. Mottója, címadója a 2004-ben megjelent Üdvözlégy, utazás! című kötetből kiemelt egyik verse lett.

„Tiltott nyelv, amelyen gondolkodunk, / de ha már gondolkodunk is, / nem szabad megszólalnunk rajta. / Megszólalni és kimondani, milyen / következtetésre jutottunk. Mert lehet / hogy következtetésünk hibátlan, / kétségbeesésünk mégis ostoba. / És akkor élhettünk volna úgy, / mint a fényérzékeny növények: / fölfelé törekedve. Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna”. (Takács Zsuzsa, A tiltott nyelv – Üdvözlégy, utazás!)

A kötet az elmúlásról, a gyászról, a búcsúról, az emlékezésről szól, hangneme mindvégig elégikus. A Tiltott nyelv négy ciklust tartalmaz: első az Emlékezésgyakorlat, amely elbeszélő, mesélő jellegű, hosszú versekből áll. Visszatérő motívuma a betegség, az elmúlás, a múltba merengés, a múlt újraírása, átformálása. A Mesterek ciklusban megemlékezik a már elhunyt költőelődeiről. A Gyász előérzete az elválás lehetetlenségéről tanúskodik, a téma hátterét, helyszínét a kórház rideg valósága adja. A méltóságától, szabad akaratától megfosztottá lett ember a kórházi közegben olyan térbe kerül, ahol a halállal kell szembenéznie. Végső búcsút már nem is annyira a beteg vesz az itt maradóktól, hanem azok őtőle. A kórház szent hellyé nemesül az által, ami benne megtörténik. Ezek a versek rövidek, sűrűn tömörek, letisztultak. „A gépek lélegeznek és alszanak helyetted…. Hiába öltöztem hófehérbe, szándékom / ellenére folynak a könnyeim”. (A gépek lélegeznek). Az utolsó ciklus, az India, folytatása A test imádása – India című 2010-ben megjelent kötetnek, ahol szonett formájú költeményekben idézi meg Kalkuttai Teréz Istenbe rejtett életét. A címválasztás enigmatikus, rejtélyes beszédmódra utal, tragikus hangvétele az elbeszélhetetlenről nyújt megrázó vallomást. Nincs más számunkra, csak a másik ember (testi-lelki) lénye e világban. Ami a miénk lehet, az a miatta érzett féltés és az érte adott hála lehetősége. De a róla való beszéd tiltott nyelven szól. A test és a lélek is menekülne előle, öröme, magánya, halála őrzi különállóságát, elbeszélhetetlenségét.

Takács Zsuzsa szimbólumokban gazdag képi világot alkotott, ahogyan az elmúlt kötetekben is. Az egész köteten sötétségben úszó, fényre vágyakozó „holdverte árnyak” és „fényverte utcák” fájdalma vonul végig.  Valamennyi szent tiszta odaadásával, a jót adó és a sötétet elrejtő emberekhez való odafordulásában, hatalmas árnyékot cipel magával. Ez az árnyék a teljes kötetben ott kísért. A fekete, az éjszaka és a sötétség azt a titokzatos mélységet sugallja, mely a halál és a gyász kifejezője a kötetben. Ennek az elbeszélhetetlennek, a lélek sötét éjszakájának az elbeszélhetőségéhez Keresztes Szent János misztikus költeményeit fordító múltja nyújthatott segítséget a költőnőnek. A misztikus szentnél a sötétség nem a reménytelenséget jelentette, hanem az újjászületést megelőző éjszaka szimbólumát. Nála belépni az éjszakába annyit jelentett, mint hittel visszatérni a meghatározatlanba. A Tiltott nyelv kötetet az éjszaka és sötétség komor képei uralják: „Engedd, / napunk, ha eltűnt, elsötétedett / egünk, mégis boldogok legyünk” (Mi, akik nyaraltunk); „Megjelenik az Angyal, és néz a tágas / és reflexív lilában, amely az éj örök és / ironikus biztonságának színe” (Vizitáció), „Mától korán esteledik. / Reggeli hattól sötétek az utcák. / Az éjszaka világit hidegen. / Árnyak sodródnak, vakok / haladnak egymás mellett.” (Mától korán esteledik); „Éjszakád alagút két városrész között” (Virágvasárnap).

A Látásról című költemény egy emlékképében megjelenik a kenyér is, az átváltozás és az új élet reménye, hiszen az eucharisztiában Krisztus testeként a Vele való egyesülést jelenti. A borítón Szilágyi Lenke fotóját láthatjuk, amely egy tojás alakú követ vagy egy megkövült tojást ábrázol.  A fénykép előrevetíti a kötetben is megtalálható tojás képet: „Ám ha a fagy fölenged,/ és szívemen megtörik a jég,/ elveszek mindörökre és velem / együtt a tojásban fuldoklók is”( Egy beszélgetésre). A borítóra utalnak vissza – a tojás mellett – a hideg, statikus, örökké mozdulatlan kő, márvány, csempe fel-felbukkanó szóképei is. A lélek sziszüphoszi örök és reménytelen küzdelmét juttathatják az olvasó eszébe. Az élettelen kövek a költeményekben mégsem a lélek keménységét szimbolizálják, mely elfordulna, elmenekülne a Léttől, hanem a lélekölő valóság jeleként nyernek teret – ez nehezítette a lelket súlyossá, és dermesztette kővé, lehetetlenné téve, hogy a tojás valaha lágy burka feltörhessen. A tojás az anyaghoz kötöttségünk megtestesítője ezekben a testi elmúlással foglalkozó költeményekben. Csak a feltört tojásból van remény az anyagi világot elhagyva az égbe emelkedni. A tojás-kép felbukkan újra a kehelyben, melyet félbevágott világtojásként is értelmezhetünk. A test jelképe is, mely a lelket tartalmazza. Jézus és Szókratész keserű pohara a mártírium és az üdv kelyhe egyszerre. „Az áldozatával teli kehelybe sűrűn belekóstolok…” (Jacquelin De Deckernek); „Azután rögvest kiiszom a kelyhet…” (Vágy egy antik kehelyre).

Az éjszaka, és a sötét után a vakság képei tűnnek fel: „Csak a vakhit visz tovább, / és a sort sor alá kapirgáló Braille-írás”. (Jacquelin De Deckernek). A szemek a kötetben csukottak, vakok, üvegesek, semmit nem tükröznek vissza, vagy könnyektől homályosak. A zárt szemek újra a misztikus előd világlátását hívják elő (a misztika szó a görög müein igéből származik, jelentése: szemet, szájat becsukni, bezárulni, magába zárni, belülről látni és hallani). A félelem emléke jelenik meg a fázás, a hideg, az észak, a megkövülés, a fagy, a jég, jéghegy ismétlődésében: „Ha érintene bárki, jéggé dermedő / keze leválna rólam azonnyomban…” (Ha érintene bárki). Az India ciklus rímtelen ál-szonettjei Kalkuttai Terézről szólnak, akinek egész életét a mások iránti részvét töltötte ki. Ahogyan Kalkuttait, úgy Takács Zsuzsát is a testi szenvedés rendítette meg. Assisi Szent Ferenc Naphimnusza juthat róluk eszünkbe, aki a test szenvedését és halálát is a teremtés körébe vonta.

„…Áldott légy Uram, minden emberért, ki szerelmedért másnak megbocsát, / És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát. / Boldogok, akik tűrnek békességgel, / Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát. / Áldott légy Uram, a testi halálért, mi testvérünkért, / Akitől élő ember el nem futhat. / Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak! / És boldogok, kik magukat megadták te szent akaratodnak. / A második halál nem fog fájni azoknak…”. (Assisi Szent Ferenc, Naphimnusz, részlet, fordította Sík Sándor)

Teréz számára a betegek szolgálata egyfajta szentségimádás volt. Takács Zsuzsánál az emberi test fájdalma szavakká érik, szöveg-testté nemesül; anyag és anyagtalan mosódik egymásba, az anyag szellemi testté válik. A testből nem tudunk kilépni, ez alázatra int és óhatatlanul korlátok közé szorít bennünket.

Kétféle betűtípust használ Takács, dőlt betűvel szedi a vendégszavakat.. A mondatokban a saját szöveg és a vendégszöveg egymásba fonódik. Maga Teréz anya is a saját írásaiban Jézusnak tulajdonított hívó és küldő szavait dőlve szedte. Takács Zsuzsánál az írás is egyfajta szolgálat – lehet hasonló helyzetben szenvedőknek enyhület. Teréz anya leveleiből kiderül, hogy 1946-tól Jézus hangját hallotta, e belső beszélgetéseket úgy emlegette, hogy a „Hang”. Lelki elsötétedésének oka lehetett, hogy egy idő után nem hallotta többé: „… rettegek, hogy / elhallgat a Hang”. (Teréz újabb levele Périer érseknek). „Mióta utamra engedett a Rend, néma vagy”. (Virágvasárnap). „de beleborzongok / a gondolatba, hogy Urunk hangját hallja”. (Van Exem atya levele Périer érseknek Kalkuttai Teréz ügyében).

A létnek való kiszolgáltatottságunkat mutatják a költemények, azokat a helyeket, tereket, ahol az egzisztenciánk meg fog szűnni, ahol az ember semmivé válik. A versekben az egzisztenciális és a misztikus semmi játszik egybe, s ez az isteni MINDEN lehetőségét vonja maga után.

Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv. Budapest, Magvető Kiadó, 2013, 96 oldal.