Világnézeti és morális vitákkal a közjó nyomában

Michael J. Sandel: Mi igazságos? ...és mi nem?

Az utóbbi évtizedek politikai filozófiai vitáinak meghatározó hányada a liberális filozófusok és a kommunitáriusok közti párbeszédként körvonalazódott. A disputa alapja a szabadelvű John Rawls először 1971-ben megjelent, mára már klasszikussá vált műve (Az igazságosság elmélete), amelynek köszönhetően elindult az analitikus politikai filozófia kortárs reneszánsza. Első közösségelvű vitapartnere (bár ő maga nem azonosul a címkével) a Harvard egyetemi kollégája, Michael J. Sandel, aki az egy évtizeddel Rawls nagyhatású munkája után megjelenő Liberalism and the Limits of Justice című munkájával indította el azt a párbeszédet, amely kisebb-nagyobb intenzitással máig meghatározza az analitikus politikai filozófiai diskurzust.

Michael J. Sandel azóta az egyik legmediatizáltabb filozófussá vált, rendszeresen közöl véleményanyagokat amerikai lapokban, szerepel a rádióban, de széleskörű ismertsége talán leginkább annak a tévésorozatnak köszönhető, ami az igazságosságról szóló egyetemi előadásairól készült. Ez az előadássorozat vált most elérhetővé könyv formájában a magyar közönség számára is Mi igazságos? ...és mi nem? – A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata címmel, Felcsuti Péter fordításában, a Corvina Könyvkiadó jóvoltából.

A könyv morál- és politikai filozófiai kérdésfelvetések mentén vezeti végig az igazságosság három értelmezési hagyományát, egy sajátos érvelést alkalmazva. Sandel úgy mutatja be klasszikus filozófusok vonatkozó gondolatait, hogy közben számtalan kortárs példán keresztül bizonyítja, hogy ezek számunka is érvényesek és tanulságosak lehetnek. Olyan morális és politikai dilemmákon keresztül közelít Arisztotelész, Bentham, Kant, Mill, Lock, Rawls, Nozick vagy éppen MacIntyre életművéhez, mint az azonos neműek házassága, a kannibalizmus, az abortusz, a háborúk alvállalkozóknak való kiadása, vagy a Simpson család vs. a Hamlet művészi értékének kérdése.

Az általa tárgyalt három igazságosság-felfogás sorában az első az, amely a köz elérhető legnagyobb boldogságában véli megtalálni az igazságosságot, haszonelvű alapon. A második, az egyén saját maga feletti korlátlan önrendelkezéseként értelmezett pozitív szabadság jegyében, libertariánus logikával hangsúlyoz szabadpiaci szempontokat, vagy – ugyancsak a szabadság zászlaja alatt – az egalitarizmus mellett érvel liberális nézőpontból. Sandel nem titkolja saját véleményét sem, ő a harmadik felfogást támogatja, amely a közös jóról való közgondolkodás mentén, az állampolgári erények gyakorlásában látja modern világunk releváns eszmerendszerét.

Erősen érezhető ilyen irányú gondolatain Arisztotelész hatása, de Sandel meggyőzően lép fel az antik filozófus modern tolmácsaként. Szerinte az a liberális felfogás, amely az erkölcsi kérdéseket és saját, jóról alkotott elképzeléseinket a magánélet szférájába száműzi, nem kívánatos és nem is tartható. A világnézetileg semleges állam nem kívánatos, hiszen a közviták kifakulásához vezet, a közélet kiüresedéséhez, ahol az így keletkező teret a vallási vagy más értelemben vett fanatikusok veszik át. Sőt, még ha kívánatos is lenne, egy ilyen állam amúgy sem működtethető. Gondoljunk csak az abortusz legalizálására: azzal, hogy az állam nem hoz döntést a kérdésben, valamilyen világnézeti semlegesség jegyében, és a polgárok magánéleti szférájába utalja azt, valójában a nők szabad választása mellett érvelők álláspontját részesíti előnyben. Hiszen, ha például a katolikus szempont helyes, és az ember már embrióként is személynek tekinthető, akkor egy olyan állam képe rajzolódik ki, amely a semlegesség jelszava mögött valójában a gyilkosságot – ha nem is támogatja mindenképpen – tolerálja. Így – mondja Sandel – a semlegesség eszméje valójában maga is az egyik fél véleménye melletti rejtett állásfoglalást takar.

Ez a liberalizmus kritikája, de ha saját elméletének pozitív kifejtéséről van szó, Sandel nem fogalmaz meg sarkos téziseket. Amellett érvel, hogy a tolerancia jegyében a világnézeti és morális kérdések alól önmagát kihúzni kívánó liberális állam ebben a kísérletében sikertelen marad, és a közgondolkodás, illetve közvetve az állampolgári erények erodálódásához járul hozzá. Tegyük félre azt a nézetet – mondja –, hogy nem tudunk megegyezésre jutni ezekről a kérdésekről, és az egyetlen megoldás az, ha az egyénekre bízzuk, hogy ezekben döntést hozzanak. Olyan követelmény ez, amely a maga tiszta formájában nem teljesíthető, de még ha az is lenne, ez akkor sem lenne kívánatos – ehelyett sokkal egyszerűbb és célravezetőbb lenne, ha beszélnénk róluk. Vezessük be a morális, sőt – miért ne? – a spirituális kérdéseket is a közbeszédbe, vitassuk meg őket, érveljünk egyik vagy a másik álláspont mellett és így hozzunk döntést. Vegyük újra birtokunkba azokat a köztereinket, ahol ez lehetővé válik, a könyvtárakat, a köziskolákat stb. Jussunk el közösen a közjó egy olyan fogalmához, ahol az állam azokat a tevékenységéket és értékeket ismeri el törvények útján és finanszírozza közpénzekből, amelyeket mint politikai közösség értékesnek és támogatásra érdemesnek tartunk. Gondolkodjunk el a különböző társadalmi cselekvések és praxisok céljairól, arról, hogy ezek milyen erényeket igényelnek és támogatnak, és eszerint döntsünk egyesek elismeréséről és mások elutasításáról. Nem helyes sem morális, sem politikai értelemben, ha ez alól a piac vagy a semlegesség mögé bújva az állam kihúzza magát.

Egyetlen mondatban talán úgy fogalmazhatnánk meg Sandel tételét: „merjünk beszélni róla!” Hiszen ezek a dolgok amúgy is megtörténnek, és attól a hibás hittől vezérelve, hogy ezekben nem tudunk konszenzusra jutni, valójában kritikátlanul átengedjük a közbeszéd és közgondolkodás ilyen irányú törekvéseit a fundamentalistáknak.

Sandel könyvén keresztül és előadásaiban egyaránt maga is példát mutat arra a vitára, amit javasol. Az, ahogyan ezekkel a dilemmákkal foglalkozik, ahogy klasszikusnak tekintett, kanonikus filozófusok gondolatait – jó értelemben – tiszteletlenül kortárs vitás kérdéseinken „teszteli”, önmagában igazolja: igenis lehet morális és világnézeti kérdésekről vitatkozni és döntést hozni – nem csak a helyes cselekvés mibenlétéről, de arról is, hogy mi az igazságos és mi nem az.

A könyv értékét és a szerző zsenialitását pedig csak növeli, hogy ehhez megtalálta azt a nyelvi kifejező formát, a párbeszédhez hasonló stílust, amivel nem csak egy zárt szakmai közeghez tud szólni. Sandel könyvét a szélesebb nyilvánosságnak szánta, annak az olvasóközönségnek, amely nem feltétlenül foglalkozik professzionális módon filozófiával, hiszen műve könnyen fogyasztható és nem igényel a témával kapcsolatos előzetes tudást (bár kétségkívül segíti az olvasót, ha nem először találkozik a Sandel által bemutatott szerzőkkel). Végső soron éppen az intézményesült filozófia merev határait kellene meghaladják ezek a kérdések és a velük foglalkozók ahhoz, hogy közösségként esélyünk legyen visszanyerni „demokratikus vitáink elvesztett művészetét” .

Michael J. Sandel: Mi igazságos? ...és mi nem? – A helyes cselekvés elmélete és gyakorlata. Fordította: Felcsuti Péter. Corvina, Budapest. 2012.

Ajánlott cikkeink:

Bernáth László: Romantika és pragmatizmus. Megférnek-e egymás mellett? (Pápay György: Richard Rorty és a politikai filozófia)

Peresztegi Miklós: A kritikai morál kritikája (Pokol Béla: Morálelméleti vizsgálódások)

Zsolnai György: John Rawls: A népek joga

Facebook-hozzászólások