Keleti kontra nyugati - Picasso és Rineke Dijkstra kiállításai a TATE Liverpoolban

Ingoványos ösvény, az utókor számára szinte kibogozhatatlan az egyes művész-életutakon belüli politikai- és művészeti szerepválallások összefüggésrendszere. Különösen igaz ez a nehezen rekonstruálható, levéltári kutatások által vissza nem kereshető személyes indíttatásokra, melyek miatt egy alkotó letűnt politikai rezsimek érdekeinek kiszolgálójává vált. Az aktuális kultúrpolitikákban történő művészi jelenlét tökéletesen másként értelmeződik a rendszert megélők, illetve az adott rendszerhez sosem kapcsolódott személyek számára. Gondoljunk itt akár a hazai TTT korszak tiltásai által kitermelt illegális underground és a párhuzamosan virágzó szocreál szüleink által megélt tapasztalataira, ami nyugati kontextusban csupán egzotikum. Némileg ehhez a szituációhoz hasonlatos a nemrég a TATE által Liverpoolban bemutatott Picasso-kiállítás kurátori koncepciója is. Az utazó anyag válogatott művei nem a szokásos oeuvre tárlatok időhorizontja által, hanem egy némileg szokatlan perspektívából – Picasso politikai szerepvállalását nyugati tapasztalatok fényében boncolgatva –  kerültek megvilágításra.

A Liverpoolban bemutatott Peace and Freedom című tárlat az Albertina-val való együttműködésnek köszönhetően hamarosan Bécsbe érkezik, ahol szeptember 22-től egészen január 16-ig lesz látható. Az utazó válogatás teljes anyaga Picasso politikai szerepvállalásához kapcsolódik, melynek kiinduló lépése az 1937-ben megfestett Guernica volt. A kép óriási sikerét követően 1944 októberében a festő hivatalosan is csatlakozott a Francia Kommunista Párthoz, bízva abban, hogy politikai színtéren történő aktivitásával kiállhat a békéért. Háború- és fasisztaellenes tiltakozásainak legmegrázóbb alkotása a pártcsatlakozást követő évben készült The Charnel House.    

 
A kép ábrázolásának alapja egy spanyol családról készült rövid dokumentumfilm, akiket a saját konyhájukban mészároltak le. Picasso a festmény jelenetét grisailleban (fekete-fehér-szürke színekben) festette meg, hasonlatosan a korabeli fekete-fehér filmhíradók és újságfotók által prezentált kortárs események hírbeli megjelenéséhez. 

A művész politikai jelenlétének 29 éve alatt készült munkái a háború, az emberi konfliktusok, a borzalmak és a vágyott béke vizuális krónikáját adják.  Antik szimbólumok és tradicionális festői formák mögé bujtatott politikai üzenetei a XX. század klasszikus értelemben vett történeti festőjévé tették.

Az anyag legjava a Dove of Peace fehér békegalambja köré szerveződik. Az antik- és szakrális konnotációkkal is bíró galamb szimbólum a festő egész életét végigkísérte, a gyermekkori emlékekben élő festő édesapa képeitől kezdődően a párizsi műterem ablakpárkányán időző állatokig. Amikor 1949-ben Louis Aragon meglátogatta Picassót a műtermében, hogy kiválasszon egy képet a ‘49-es párizsi World Peace Congress megnyitójának plakátjához, a művek közül Aragon is egy galamb litogáfiát választott. Ez a galamb lett később a Béke Mozgalom hidegháború elleni tiltakozásainak nemzetközi emblémája is. Többek között ennek is köszönhető, hogy a 45-től készült galambos munkák rendkívül erőteljes és időtálló politikia szimbólumokat kreáltak, amit a békéért harcolók a szabadság és az egyenlőség nevében az egész glóbuszon átvettek és használtak. S persze ezen ábrázolások közül – még ha akaratlanul is –, de jó néhány tökéletes képi megfogalmazását adta a szocializmus aranykort idéző toposzokká vált eszményeinek. 

 
A jelképpé vált galamb mellett a halál és a szenvedés vizuális megfogalmazásaihoz olyan klasszikus műfajokat is újraértelmezett, mint a 17. századi holland és spanyol “vanitas” (hiúság, hiábavalóság) és a “memento mori” (emlékezz a halálra) csendélettípusok, illetve olyan festészettörténeti óriások műveit, mint a francia Delacroix.

Picasso háromszintes tárlatát a kortárs holland fotográfus, Rineke Dijkstra két legújabb  videómunkája kísérte.

Rineke jelenléte és munkájának története egészen 2008-ra nyúlik vissza, amikor egy brit kikötőváros volt Európa kulturális fővárosa. A hollandus ekkor töltötte több hónapos ösztöndíját Liverpoolban, és teljesen ámulatba ejtette a TATE kultúrmessiási tevékenysége. A múzeum a hetente ismétlődő “work in focus” foglalkozásaival egy év alatt több mint húszezer diákot gondolkodtatott el egy-egy műalkotással kapcsolatban. A szóra bírt művek minden esetben a TATE gyűjteményéből kerültek kiválasztásra. A fotós Rinike a megfigyelt helyzetre reflektálva négy múzeumba látogató osztály közreműködésével két videómunkát készített. A videók egyike – I see a Woman Crying – Picasso 1937-es Síró nő (Weeping woman) című festménye előtt zajló elmélkedő diák-diskurzust rögzítette. A moderatori irányítás nélkül szabadon gondolkodó diákok mély elszánással igyekeztek kitalálni, vajon miért is sír a festményen megfestett nő, aki mellesleg a festő három legismertebb modelljének egyike, a jugoszláv fotográfus Dora Maar.

 
A megoldásként elhangzott néha szomorú vagy épp szórakoztató mondatok mellett a film beállításának érdekessége, hogy dokumentarista megközelítése ellenére maximálisan kizárja a környezetet. A filmkockákról nem derül ki, hogy múzeumi térben lettek rögzítve, a szereplő gyermekeket csak közelről, deréktól felfelé mintegy portrébeállításokban, csupasz fehér falak előtt láthatjuk. Sőt, még az sem derül ki, hogy Ők mit is néznek valójában. Ez a szerkesztési elv első pillanatban Velázquez Las Meninas-ának képstruktúráját juttatta eszembe, ahol a festmény szereplői úgy tekintenek ki a mindenkori nézőre, hogy az ő aktuális helyzetük nem tisztán kódolható.

 
A velázquez-i “ki-kit-néz”-szituáció mellett a kötelező uniformisba bújtatott, de individummal bíró iskolás körkép a hazai kortársak közül a Kis Varsó 2001-es Tornasor jának szoborait is emlékezetembe idézték.

 
Rineke másik videójának – Ruth drawing (2009) – szereplői szintén brit “pupil”-ok. De itt a találgatós narratívát a ceruzák suhogásának pantomimja váltotta fel, ugyanis a fókuszba állított műről ezúttal nem elgondolkodtak, hanem azt lerajzolták a diákok.

A tárlathoz kapcsolódó egyetlen sajnálatos tény, hogy a Picasso-művekre reflektáló videóinstallációk Bécsben nem lesznek láthatóak. De talán ettől függetlenül is érdemes megnézni a spanyol mester újszerű elvek alapján összeállított munkáit, rálelve itt-ott a számunkra sem ismeretlen, kicsit darabos, egymást ölelegető fejkendős munkásasszonyok békét hirdető arcaira.   

Picasso: Peace and Freedom
Tate Liverpool 21 May  -  30 August 2010

A bécsi időpont:
Picasso: Béke és szabadság
2010.9.22 - 2011.1.16.
ALBERTINA

Facebook-hozzászólások