A tejtől az óceánig

Hiába foglalkoztatja valamennyi embert a kérdés, nehéz, ha nem lehetetlen biztos válaszokat találni arra, mi az élet értelme. Nem véletlen, hogy előadásának címéül éppen ezt a szlogent választotta a Tünet Együttes. Az élet értelme cím hatásos, megragadó, azt sugallja a nézőnek, hogy a színházban – ami egyes felfogások szerint az élet utánzására épül – nem mást, mint az emberi lét értelmét ismerhetjük meg. Bizonyára voltak, akik ennek reményében mentek el a független színházi csoport produkciójára, de vajon megvilágosodtak-e az éppen hatvan perces előadás végére?

A színészek a szinkrontolmácsolásnál használatos fejhallgatókon keresztül szóltak a nézőkhöz, aktívvá téve őket az előadás megteremtésében azáltal, hogy rájuk bízták, éppen melyik színész frekvenciájára hangolódnak rá. Ezáltal Peer Krisztián író-dramaturg szövege montázs-szerűen, felaprózódva jutott el a hallgatókhoz, elvetve annak lehetőségét, hogy valamiféle egységes jelentést akarjunk beleképzelni az előadásba. Emellett a közvetlenül a fülekbe duruzsoló hangok intim viszonyt teremtettek a közönség és a színészek között, ahogy azt korábban Jordán Tamás ugyancsak ezzel a technikai berendezéssel József Attila Szabad ötletek jegyzékéből alkotott önálló estjén a közvetlenebb kapcsolat megteremtése érdekében már sikerrel alkalmazta.

A Tünet Együttest – mint az alternatív társulatokat általában – az ún. kísérleti színházi felfogás jellemzi, amelynek része az egyedi stílus és előadásmód, valamint a formai újítások – a hagyományos színházi előadásokban szokásosnál – bátrabb alkalmazása. Fontos eszköze a zavarba ejtés, a néző kizökkentése, ami jól megmutatkozott a mostani előadásában is: a kezdésben egy anyát alakító szereplő (Szabó Réka, egyben a Tünet Együttes művészeti vezetője és az előadás rendezője) hatásos monológját hallhattuk, aki mondandója végén fedetlen kebleiből pár kortynyi tejet fejt le, hogy megkínálja vele a közönséget, majd az egyik jelentkezőt megitassa vele. A jelenet kínos és felkavaró, annak ellenére, hogy az élet egyik legtermészetesebb velejárója az anyák tejtermelődése és bizonyára a közönség valamennyi tagja ezen a táplálékon élt öntudatlan csecsemőkorában. Az anyatej mellett az előadás másik hangsúlyos eleme a tojás, amely a születés és a törékenység fogalmát egyaránt felidézte, és a színészi játék szándékától függően, változatos módon (hol összeroppantva, hol elejtve, hol féltően óvva) jelent meg.

A hömpölygő játékfolyam körülbelül tízperces egységekre tagolódott, amely egységeket egy-egy rövid közjátékot követően többször is eljátszottak, némi módosítással, de lényegében ugyanúgy. Ezalatt a közönségnek lehetősége volt mindig más szereplőre koncentrálva követni az eseményeket a fejhallgató segítségével, sőt, aki úgy akarta, félre is tehette a készüléket, létrehozva a maga nézői olvasatának azt a módját, ami az elhangzó szöveget teljesen kizárja az értelmezésből, figyelmét a színpadon megnyilvánuló egyéb jelekre irányítva.

A színpadtér fekete, üres terem benyomását keltette, ahol a színészek szabadon mozoghattak, futkározhattak. A kezdeti színpadképen a szereplők egymástól nagyjából egyenlő távolságra elhelyezkedve, szétszóródva töltötték be a teret, majd két-háromfős csoportokba rendeződve folytatták a játékot. Néhány szereplő nem vett tudomást környezetéről, hiába szólította meg őket egy másik játszótárs. Az ő szövegük belső monológra emlékeztetett. Voltak, akik kimondottan a közönséghez beszéltek, de olyan szereplő is akadt, aki nem szólalt meg, csak némán tette a dolgát, mint egy titokzatos rendező (Gőz István).

A színpad bal hátsó sarkában kétfős zenekar foglalt helyet (G. Szabó Hunor és Márkos Albert), akik az újra és újra lejátszódó jelenetsor alatt mindvégig kitartóan szolgáltatták a zenei alapot, élvezetesebbé téve az előadást, és emellett tagolva és dinamizálva a látottakat.

Egyes szereplőknél szinte érthetetlen volt a szövegmondás, így Góbi Ritánál és Vadas Zsófia Tamaránál, akik inkább mozgásukkal, hajlékonyságukkal kötötték le a nézők figyelmét. Szász Dániel esetében az érthetetlenségről a mikrofon meghibásodása tehetett – amit az előadás végéig nem volt lehetőség megszerelni –, pedig amíg működött a technika, az egyik legérdekesebb önvallomásokat lehetett elcsípni az ő figurájánál. Szabó Márta egy nagyobb tévés dobozba bújva járta be a teret, felkutatva a színen tartózkodó szereplőtársait, akik aztán egymás után hagyták faképnél a véget nem érő üres fecsegést folytató nőt. Az általa megformált karakternél különösen izgalmas lelki folyamatokat lehetett megfigyelni, így annak megnyilvánulását, hogyan lehet a valóság durvaságát a naivitásba burkolózva elviselhetővé tenni. Bánki Gergely a közönséget nyíltan megszólító show man szerepében az egyik legszórakoztatóbb karakternek bizonyult, magával ragadó játéka révén hamar központi figurájává vált az előadásnak.

Az ismétlődő jelenetsor legvégén egy várandós színész érkezett angyal szerepben (Furulyás Dóra), akitől egy hagyományos előadáson a végső igazság kimondását, és a dolgok elrendezését lehetett volna várni – itt azonban a megértés problémásnak bizonyult, mivel (újabb zavarba ejtő elemként) az égi küldött által használt nyelv (már-már szentségtörően) a közösen használt szavak helyett mélyről jövő böfögésekben fejeződött ki, amit egyaránt követett a közönség fanyalgása és nevetése.

Volt-e valaki a nézők között, aki az előadás végeztével bölcsebben távozott, birtokában az élet megtalált értelmével? Nem lehet tudni. Az viszont kiderülhetett, hogy a többször is újrajátszott jelenetek révén keltett folytonosságérzet, valamint a lezárás többértelműsége arra utalhat, hogy az előadás nem egy világosan megfogalmazható választ kívánt adni, nem egy végső pontba akart eljutni, hanem magára az úton levésre szándékozott ráirányítani a figyelmet, ami végső soron nem más, mint maga az élet.

Az élet értelme
Tünet Együttes, Merlin Színház, Alternatív Színházi Szemle

Író, dramaturg: Peer Krisztián
Rendező: Szabó Réka
Szereplők és alkotótársak: Bánki Gergely, Furulyás Dóra, Góbi Rita, Gőz István, G. Szabó Hunor, Márkos Albert, Szabó Márta, Szabó Réka, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara
Zene: Márkos Albert, G. Szabó Hunor
Fény és tér: Szirtes Attila
Hang: Korai Zsolt
Külön köszönet: Furulyás Dóra, Oláh Tímea
Bemutató: 2009. november 13.