Take your time, mondják a hórák

„Ülök a fotelban, és nem csinálok semmit, egyszerűen vagyok. Érzem a súlyomat, érzem, milyen nehezek a tagjaim, érzem a csendet magam körül. Látom, amint egy szúnyog letelepszik a karfára. Az ablakdeszka fehér. Most van.” Ilma Rakusa esszékötete, mely magyarul négy évvel az eredeti után, idén jelent meg, meg kell vallani, nem éppen korszerű gondolatokat tár olvasója elé. A létezés súlya, a csend, a pillanat megélése nem mondhatni, hogy olyan kérdések, melyek napjainkban hangsúlyt kapnának. Ilma Rakusa kötetével „akár egy egész elszabadult korszakkal szembemegy”, ahogy Nádas Péter a szerzőt a magyar olvasóközönségnek bemutató utószavában fogalmaz. Szembemegy a kor áramlásával, „programot kiált ki” az ellen az életforma és ritmus ellen, amit napjaink világa diktál, sőt követel. A kötet nem egyszerűen felszólít a lassításra, de számos példával igyekszik olvasója számára megmutatni annak kívánatos s egyszersmind élhető mivoltát, példáival igazolva, hogy a jelenlét, a lassú, vagy legalább lassabb élet járható út a ma embere számára is.

Az apró, füzetnyi kötet elképesztően gazdag világot tár olvasója elé, vagy inkább villant fel számára, hiszen alig kilencven, ráadásul kifejezetten kicsi oldal nem lehet a mély megismerés terepe, főleg, ha annyiféle irányba pillant ki a fejtegetések közben, mint Ilma Rakusa esszéfüzére. Szól a valóságos jelenben való létről, szól a meghitt saját tér megteremtéséről, a szerteágazó mondatszerkesztésről – szemben a pisztolylövésszerű tőmondatokkal, slow city-ről és slow food-ról, alvó színházról és életminőségről, a marakesi zugárusok szavajárásáról és a riporterről, aki gyalog tette meg az utat Berlintől Moszkváig, szól nyitottságról és empátiáról, türelemről és a rácsodálkozás képességéről. De közben beszél dekoncentrációról és pontatlanságról, burnout-ról és thrill-ről, pánikbetegségről és egoista célelvűségről, a menedzserekről –  akikről egy felmérés során kiderült, hogy aludni nem jut idejük, de ha jutna is, akkor sem tudnának –, szól speed disease-ről, stresszről, piaci hisztériáról. És persze sok minden másról.

A cím – Lassabban! – aligha volna titokzatosnak nevezhető, egyenessége inkább kiáltványszerűséget sugall. Bár az esszék esszéhez méltóan haladnak a maguk útján, hol lazábban, hol szorosabban kapcsolódó gondolatokat fűzve egymáshoz, olykor valóban feltűnik egy-egy ennek a kötetben morzsánként elhintett kiáltványnak a tételmondataiból. „Itt az ideje, hogy visszahelyezzük jogaiba a természetes pusztulást, a fáradtságot és a tökéletlenséget.” Mert „aki az alvást puszta időpocsékolásnak véli, és ezért rossz hírét kelti, áldozatául esett a teljesítmény és sebesség diktátumának”. „Elég a (tömegmédia által terjesztett) mintákból, hogy milyennek kellene lennie az eszményi testnek, az eszményi karriernek, az eszményi életstílusnak, hogy miként kellene ideálisan alakítanunk a szabadidőnket”. És így tovább, azaz nem tovább, hanem szerteszét, keresztülszőve a kötetet. Amelynek szerkezete már csak a tartalomjegyzéket olvasva sem tűnik esszék egyszerű egymásutánjának; a címek szövetszerű textúrát sejtetnek, melyben a szálak mintha rendre kereszteznék egymást. Kilenc rövid esszéből épül fel, melyeket a szerzőtől származó bevezetés és Nádas Péter utószava foglal keretbe. Minden esszének mintha két címet adott volna a szerző, s így mintha minden írás két témát ölelne fel, melyek valamely módon szoros kapcsolatban állnak egymással. Elsőre talán nem mindegyik címpár tűnik triviálisnak; már önmagában az így kapott szópárokkal érdemes eljátszani, az esszék ismerete nélkül keresni a címben foglaltak közös pontjait: Olvasás (Szerelem), Munka (Derű), Természet (Semmittevés), Sebesség (Határ), Írás (Alvás), Megszakított idő (Öregség), Ráérő idő (Mesék), Élmény (Lassulás), Utazás (Nyugalom). Ezeknek a találkozásoknak, a címekben megjelölt tárgyak közös pontjainak révén alakul tehát ki a szövetszerűség, melyet azután tovább erősít, ahogyan az egyes motívumok, utalások, idézetek végig az egész kötetben újra és újra felbukkannak.

Ilyen, a kötet egészén végigfutó motívumok például az alvás és az álom, a pihenés, a lustálkodás, a semmittevés, a megállni tudás, a szünetek és a csend fontossága, és természetesen a lassúság. De ilyen a pillanatban való jelenlét, a szemlélődés mint olvasás, vagy az életminőség, amiről megtudjuk: „Az életminőség […] a munka és a szabadidő tartalmas és teljes egységét jelenti, vagyis azt, hogy a karrier és a szórakozás céljai helyett az önmegvalósítás és az öröm kettőse hatja át az életet. Nem a hajtás és a rohanás, hanem saját képességeink, tehetségünk, ritmusunk, (testi, szellemi és lelki) igényeink ismerete. A tevékenységek együttesen talán kiadnak egyfajta patchworköt, miért is ne?” (28)

És itt térnék ki a kötettel kapcsolatos fenntartásaimra. Miközben ugyanis az esszé talán a kötött írásbeli formák közül a beszélgetéshez legközelebb álló műfaj, Ilma Rakusa hangjából sokszor mintha hiányozna a párbeszédre való hajlam. Csodálatos dolgokról mesél, igazán jelentős problémákat és megoldási lehetőségeket fogalmaz meg, de eközben tónusában mintha a kelleténél kicsit több előíró hanglejtést hallhatna meg az olvasó, amit pedig a mai világban igencsak kevéssé szeretünk. A gondolat szabadsága, egyéni döntések, egyedi megoldások: ezek hozzátartoznak az individualista világ alapvetéseihez. És miközben épp ezek valóságos hiánya ellen szólal föl, tudatos gyakorlásukra szólít föl, s miközben írásában többször hangsúlyozza, hogy mindenki a személyére szabott utat kövesse, mondatai néha úgy csengnek, mintha azt, hogy ennek az útnak milyennek kell lennie, mégis ő, a szerző tudná a legjobban. Apróság ez, de hamar elkedvetlenítheti az olvasót, amennyiben hagyja magát elkedvetlenedni.

Ugyanakkor, ha máshonnan nem, Nádas Péter utószavából (Ilma nyelve) tudhatjuk, a szerző számára nagyon fontos a nyelv, a pontos kifejezés; hogy szövegeiben, ha lehet, minden szónak oka van. Egy ilyen esszégyűjtemény esetében különösen sajnálatos, hogy – valószínűleg épp annak a világnak köszönhetően, amely ellen a kötet felszólal – mintha a fordítónak nem jutott volna ideje a szöveget igazán megismernie, úgy sürgette volna az idő, bennmaradhattak olyan mondatok, melyeket inkább a szövegkörnyezetre hagyatkozva érthetünk meg, semmint magából a mondatból. Közben – mintha kárpótolnának – számos hihetetlenül pontos és jól működő kifejezéssel és szövegrészlettel is találkozunk a fordításban, a kötetben előrehaladva pedig végül a szerző is jóval engedékenyebbnek mutatkozik, mint amilyennek kezdeti benyomásunk mutatta őt. Ami fakadhatott egyszerűen a kiáltvány-jellegből is: az esszével szemben ugyanis, amely kérdésekkel és keresésekkel teli, nyitott műfaj, a kiáltvány ilyesmit nem engedhet meg: pontos, egyértelmű követelésekkel kell előállnia. Ettől léphet fel némi disszonancia a két műfaj ötvözéséből összeálló szövegben.

Ha ezeken az apró zökkenőkön olvasóként felül tudunk kerekedni, a leghalványabb kétely nélkül merem állítani, hogy a kötetet feltétlenül érdemes elolvasni. Ha másért nem, hogy valamelyest részleteiben megismerjünk egy véleményt a világ mai állásáról. De nem fogunk csalatkozni akkor sem, ha többet is várunk a kötettől, egy bökést, valami személyeset. Ebben akár épp a kiáltványba illően megfogalmazott tételmondatok lehetnek segítségünkre. Önkéntelenül is vitába szállunk magunkban egyikkel vagy másikkal, és ha akár egyetlen ponton sem azonosulunk a szerző álláspontjával, valamit talán mégis elmozdít bennünk, mire könyvét letesszük. És hogy Ilma Rakusa esszégyűjteményének központi témájához kapcsolódjunk: a kötet barátságos terjedelme még a nagyon időszűkében szenvedőkre is bátorítólag hathat, elég, ha néhány órát össze tudnak kaparni rá, például a villamoson és a metrón töltött percekből.

„You’re being very slow, mondja valaki.” – „That’s right” – felel a szerző szégyenkezés nélkül, „One thing at the time”. Lassan, lassabban, egyszerre mindig egy dologra figyelni. És épp Ilma Rakusa Nádas Péter utószavában említett lehengerlően gazdag életműve és sokoldalú munkássága, az esszékben is tükröződő mérhetetlen tapasztalat és élményvilág szolgálhat biztosítékul a kétkedő olvasó számára afelől, hogy a lassú élet nem jár veszteségekkel, sőt, épp ellenkezőleg. Persze mindez alkat kérdése is. Amire a szerző igyekszik felhívni a figyelmet, az a világ általa “turbokapitalizmusnak” nevezett berendezkedésének az egyénekkel szembeni embertelen elvárásait elutasító magatartás lehetősége és szükségessége, a saját tempóra és saját igényekre való bátrabb odafigyelés lehetősége az, ami segíthet – ahogy a költő mondja – „emberhez méltó” életet élni. „Mellesleg, hogyan is ne egészítené ki egymást a sebesség és a lassúság, ahogy a mozgás és a nyugalom is kiegészítik egymást, Egyedül az ultra ellen tehetnénk ellenvetéseket.”

Eduard Mörike verse idézi a szövegbe a görög mitológia hóráit, a törvényt és a rendet (Eunomia), az igazságosságot (Diké) és a békét (Eiréné) megtestesítő három istennőt. Ilma Rakusa tőlük kölcsönzött szavait a kötet jelmondataként is olvashatjuk. „Take your time, mondják a hórák. Ehhez majdhogynem hozzátehető, take it easy, feltéve, hogy a létezés súlyát komolyan vesszük.” 

Ilma Rakusa: Lassabban! Fordította: Fürjes Gabriella. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2010.