Három nővér

Andrei Şerban rendezései közül eddig kettőt volt szerencsém látni: három éve a Krétakör „olvasta fel”  Tom Stoppard darabját, a Rock and Rollt a volt Flórián moziban, éppen két éve pedig a Kolozsvári  Állami Magyar Színház játszotta a Nemzetiben a Ványa bácsit. A mostani előadás nemcsak Şerban kötődését fejezi ki az orosz klasszikusok (egyebek mellett Puskin vagy Bulgakov) iránt, hanem az évad Csehov-dömpingje is ezzel veszi kezdetét.

Először csak a vörös függönyt látjuk, hasadékaiban a három nővér arcával. Amikor Olga mesélni kezd, hozzánk beszél. Udvaros Dorottya kikacsint ránk: ő már huszonnyolc éves és ekkor nem is gondolnánk többnek. Később már nincs kacsintás, csak elszürkülés. Egyetlen felvillanása az, amikor boldogan fogadná Versinyin csókját, de ebből is kimarad. Mása csalódott és elhanyagolt feleség, aki – ez egy percig sem kétséges – alig várja, hogy valaki kiragadja ebből a pocsolyából. Schell Judit a magasba vágyik, amiből aztán egy szomorúan ironikus – és bravúros – függöny-akrobatika lesz. Egyszerre adja a szeretetre vágyó nőt, akiről látnivaló, hogy ezután sem fog megbékülni a helyzettel, és a részvevő nővért, aki csendesen asszisztál a ház romlásához. Irina sem találja a helyét, dolgozni akar. Az első próbálkozása – postáskisasszonyként – csúfos kudarcba fullad, az ezt hírül adó jelenet pedig a csehovi szarkazmus mintapéldája. Péterfy Bori nem a hisztis bakfist alakítja, nem is a lánglelkű ifjú forradalmárnőt, hanem a szertelen lányt, aki eleinte balett-lépésekben próbálgatja magát.

Menzel Róbert díszletei hűen követik az események menetét. A tűzvész-jelenet káoszát a szerteszórt ágyneműk és ruhák is hangsúlyozzák. Mintha egy gigantikus szekrényből ömlött volna ki a nővérek múltja; Olga botorkál benne és kutat, Irina pedig bebújik egy paplan alá. Az utolsó képekben a szereplőknek egy négyszögletes gödröt (medencét?) kell kerülgetni, ha egymás közelébe akarnak jutni. Az uralkodó színek a fehér, a fekete és a szürke árnyalatai, kivételt ez alól Kuligin és főleg Natalja ruhái jelentenek. Meg Olgáé, aki égszínkékben lép a színre, és Anfiszáé, a dadáé, aki az utolsó felvonásban megállapodott hölgyként halványpirosban feszít. Az álarcosok tarka kavalkádja (Daróczi Sándor jelmezei) Irina álmában jelenik meg. A színtér kezdetben szinte a nézőtérbe lóg. Az ebédlőasztal a széksorok előtt, a zenekari árokból emelkedik ki, az étel és ital karnyújtásnyira van. Az események a függöny előtt játszódnak. Ahogy a cselekmény kibomlik, úgy látunk egyre jobban a színpad mélyére.

Versinyin megérkeztekor tágul ki a tér igazán. Alföldi kezdetben egy önmagába ájult bájgúnárt mintáz. Nem is a nővéreknek beszél, hanem kifelé. Beszélgetésük kezdetben párhuzamos monológ, csak később kerül igazi kontaktusba velük, főleg persze Másával. Kettősük egy nagyszerű pas de deux, ami Gergye Krisztián koreográfiáját is dicséri. A dolgok előrehaladtával válik világossá, hogy az önteltség csak maszk: szerencsétlenségét és tehetetlenségét leplezi. Amikor a tűzvész során Másával van együtt, és mondania vagy csinálnia kéne már valami fontosat, állandóan teát kér. Nem kapja meg, amikor pedig mégis kihozza neki a dada, már úgy érzi, mennie kell. A nővérek szépségét és idegenségét Andrej ellenpontozza. Ő már beilleszkedett, bár ennek kezdetben még nincs tudatában, csak később fogadja el verbálisan is a helyzetet. Znamenák István kitárt ingben jelenik meg a színen, ami egy eltunyult felsőtestet enged láttatni. Nem törődik vele. Alakításában még az egykor vélt tehetség romjainak sincs nyoma. Könnyen lehet, hogy tehetsége csak a családi mítosz része. Fülsértően hegedül. Nehéz elképzelni, hogy valaha is elfogadhatóan játszott volna ezen a hangszeren.

Itt szinte mindenki Moszkvába vágyik, még Ferapont, az öreg hivatalsegéd is, aki pedig még sose járt arrafelé, és egyre vadabb történeteket sző az ottani és a pétervári állapotokról. A két fontos kivétel egyikét Kuligin, a gimnázium üdvöskéje jelenti. Állandóan latin idézetekkel akar villogni, de ezek többnyire nevetségesek és nem illenek a helyzethez. Kulka János alakításában ez a szervilis figura sokat tud, de semmi lényegesről nem akar tudni. Amikor tanúja lesz Versinyin és Mása búcsújának, eltakarja a szemét. Kétséges az is, hogy igazán szereti-e a feleségét. Olga lábát paskolgatva nem ezt a benyomást kelti. A helyi rögvaló iszonyatát azonban Natalja testesíti meg. Mészáros Piroska tökéletesen hozza a szerencsétlen tramplit, aki kezdetben szeretné, ha befogadnák, de amikor visszautasítják és kigúnyolják, kibújik belőle a szörnyeteg. Nincs benne semmi báj és nehéz felfogni, hogy szeretője, a város potentátja mit is eszik rajta. Gyerekeit Mickey és Minnie Mouse-ként cipeli magával. A két figurát ruhája is elkülöníti a többiektől. Míg azonban Kuligin piros mellénye és tarka térdzoknija egyszerre lehet az ártatlan infantilizmus és az idétlenség jele, addig Natalja szettje maga a tömény, riasztó ízléstelenség. Tuzenbach és Szoljoníj kettőse a tehetetlen jószándék és a romboló kendőzetlenség és szenvedély konfliktusáról szól. Párbajuk már eldőlt, mielőtt megvívták volna, hiszen Tuzenbach azzal a tudattal megy oda, hogy Irina ugyan hajlandó vele élni, de nem szereti. Halálában nincs tragikum, csak egyértelművé teszi azt, amit már amúgy is lehet tudni. A helyzetből Natalja mellett Anfisza jön ki a legjobban. Szürke kis madár ő az elején, hogy aztán csinos hölgyként lássuk, amint révbe ér. Csebutikin úgy kezdi, ahogyan végzi: lepusztult katonaorvos, aki elfelejtette a mesterségét is. Ki akar maradni mindenből és szinte mindig a színpad szélén ül, onnan szól be. A Sinkó László játszotta közönséges figura egyetlen vonzó vonása, hogy valaha szerelmes volt a nővérek édesanyjába.

A darab végén esik a hó, itt a nagy orosz tél, a katonák elmennek, Irina is távozik, a mozizongorista pedig (mert ilyen is van!) Lennon dalát, a Here comes the sun-t játssza. „It’s alright”. Nehéz nem elfogadni azt a véleményt, hogy Csehov voltaképpen vicces, csak ez egy nagyon keserű humor. Şerban rendezése ezt teszi mindennél nyilvánvalóbbá.

Csehov: Három nővér
Nemzeti Színház
Kosztolányi Dezső fordítása alapján az előadás szövegváltozatát készítette: Andrei Şerban és Keszthelyi Kinga

Rendező: Andrei Şerban
Szereplők: Znamenák István, Mészáros Piroska, Udvaros Dorottya, Schell Judit, Péterfy Bori, Kulka János, Alföldi Róbert, Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sinkó László, Szatory Dávid, Fehér Tibor, Hollósi Frigyes, Nagy Mari
Zenei munkatárs (és a zongoránál): Komlósi Zsuzsa
Díszlet: Menczel Róbert
Jelmez: Daróczi Sándor
Dramaturg: Keszthelyi Kinga
Koreográfus: Gergye Krisztián
Rendezőasszisztens: Daniela Dima m.v., Tüű Zsófia

Bemutató: 2010. szeptember 24.

A képek forrása a Nemzeti Színház honlapja.