A szenvedély vakító és hosszan parázsló fényei

Az Énekek énekének van egy nagyon erős hasonlata: „Mert erős a szerelem, mint a halál”. Ezt a művészetben már számtalan formában elcsépelt állítást gondolja újra az a műfajában is különös vállalkozás, mely az idén nyerte el az idegen nyelvű filmeknek járó Oscar-díjat. Juan José Campanella rendező filmje ugyanis a krimi műfajába oltja bele a minden falat ellenállhatatlanul áttörő szerelem dél-amerikai szenvedéllyel, szerényen, de nagyzenekari hangszerelésben előadott himnuszát.

Nem is egyszerű detektív-történet ez. Bizonyos elemeiben a thrillerre emlékeztet: leginkább az egész eseménysort beárnyékoló kiindulópont, egy szexuális indítékból elkövetett, és mindjárt a történet elején meglehetősen élénk színekkel ecsetelt brutális gyilkosság révén. Ám a történet kibontása során ügyesen lavírozunk egymástól távol eső filmes műfaji elvárások között. A meggyilkolt fiatalasszony gyilkosa után eredő ügyészségi nyomozónak sikerül annyira belebonyolódnia a Morales-ügybe, hogy az fokozatosan egész életére kiható jelentőségre tesz szert. Az ügy tanulságait nyugdíjba vonulása után regényben kívánja – elsősorban magának – összefoglalni. Ily módon viszont elkerülhetetlen, hogy a film valamifajta alkotói ars poeticaként is nézhető. Ám a Ricardo Darín által megszemélyesített figurának van egy másik, szintén 25 éve elvarratlan ügye – látszólag reménytelenül szerelmes nála fiatalabb főnöknőjébe, akit Soledad Villamil alakít. Ez a szál utalhat arra, hogy a szemekbe zárt titkok nagy része mégiscsak szerelmi természetű.

Ezeket a szálakat – a bűnügyit, a filmes ars poétikáét és a szerelmi történetét – kell összeszőnie a történetmesélőnek úgy, hogy végig fenn tudja tartani érdeklődésünket, és a film végére megerősödjünk az Énekek éneke fent említett tételének igazságában.

A film dramaturgiája látszólag a múlt felelevenítésének narrációs technikájára épül. Ám hamar kiderül, hogy a mesélő több idősíkot futtat párhuzamosan, ily módon bonyolítva tovább az amúgy sem könnyen áttekinthető, fordulatos eseménysort. A forgatókönyv meggyőzően tartja egybe a történet szálait, s a végére kiderül: nem pusztán a múlt felelevenítésével van dolgunk. A múltidéző jeleneteket követően a történet végül is a filmbéli jelenben nyeri el végleges alakját.

Ráadásul, ahogy azt a legtöbb igényes mozinál megszokhattuk, a Szemekbe zárt titkok sem pusztán a csavaros történetét akarja megosztani velünk. Fokozatosan derül csak ki a néző számára, hogy az argentin rendező műve inkább szenvedélyes vallomás a szerelmi szenvedély kontrollálhatatlan hatalmáról. Ráadásul e sokszor elpuffogtatott témát úgy tudja előadni, mintha először épp ő mesélne e végzetről. A szerelmét brutálisan meggyilkoló fiú és a szerelmét brutális gyilkosságban elveszítő férj még csak egyszerű ellentéte egymásnak egy különös szerelmi háromszögben. Ám a feldolgozhatatlan nemi erőszak köré épülő történetszálnál fontosabbá válik a nyomozó és főnöke 25 éven át több-kevesebb sikerrel elfojtott, végül is ellenállhatatlannak bizonyuló vonzalma. Ez a szerelmi szál bizonyul majd a film legerőteljesebb, a nézőre legnagyobb hatást gyakorló metszetének. Az ősz halántékú, nyugdíjazott nyomozó és az előkelő családból származó, amerikai elitegyetemen képzett főnöknője közötti vonzalom ábrázolásában ugyanis mind a két színész, mind pedig a finom kezű rendező elég érzékenynek bizonyul ahhoz, hogy elkerüljék a semmitmondó, kilúgozott vizuális sémákat, és hogy ne fulladjanak bele a dél-amerikai szappanoperák moralizáló stílusficamaiba. A férfi és a nő egymásra szegeződő tekintetének a film címében is megörökített játéka pedig emlékezetes módon tudja megjeleníteni mindazt, ami egy szerelemben más módon eljátszhatatlan és elmondhatatlan.

De a filmnek további érdemei is vannak. Ilyen a zseniális mellékszereplő, az alkoholista kolléga Guillermo Francella által megformált alakja. A munkatársa kitartásáért életével fizető szenvedélybetegre hárul ugyanis a film említett antropológiai tézisének kibontása. Nem is lenne ugyanis dél-amerikai e mű, ha nem tartaná feladatának, hogy az emberi szenvedélyek ügyében határozottan állást foglaljon. Ám a rendező jó stílusérzéket dicséri megint, hogy a bölcs belátás, mely szerint egyedül a szenvedélyeinket nem tudjuk palástolni, nem lóg ki a film ökonomikusan szerkesztett világából. Épp ellenkezőleg: megfogalmazását dramaturgiailag is indokolja, hogy pont e felismerés révén tudja a forgatókönyvíró elvezetni a nyomozó párost egészen a gyilkosig.

S nem tudom megállni, hogy a film hol ragyogó és sziporkázó, hol tompa és szándékosan visszafogott, időnként egyenesen kopott, időnként bársonyosan meleg színvilága mellett nagyon jellegzetes helyszíni felvételeiről és az arc redőit fénnyel simogató közelképeiről is szót ne ejtsek. S ha már szerelmi szenvedélyről van szó, azt is ki kell mondanunk: ez a film minden más mondandója és tematikája mellett egyben a hazaszeretet és a legelemibb szolidaritás kinyilvánítása is Argentína, az egyre inkább a múlt ködébe vesző, pusztulásában is patinás, egyszerre nemesen gazdag és méltósággal szegény ország és népe iránt. Egyben pedig ékes bizonyság arra, hogy a filmes műfaji korlátok egyáltalán nem szükségszerűen akadályozzák a kreatív történetszerkesztést és az eredeti és friss-hiteles filmes nyelvhasználatot a tömegmozi korszakában sem. 

Szemekbe zárt titkok / El secreto de sus ojos / The Secret in their Eyes
színes, argentin-spanyol krimi, 2009.

Rendezte: Juan José Campanella
Szereplők: Ricardo Darín (Benjamín Esposito), Soledad Villamil (Irene Menéndez Hastings), Pablo Rago (Ricardo Morales), Javier Godino (Isidoro Gómez), Guillermo Francella (Pablo Sandoval)
Forgalmazó: Mokép

Hazai bemutató: október 21.