Versbe szedett történetek - Szabó T. Anna Villany c. kötetéről

Történetek az életről…A mindennapokról, mindennapjainkról, családról, gyerekekről, problémákról, szülőkről, apáról, anyáról, hitről és Istenről, önmagunkról – a kortárs, erdélyi származású Szabó T. Anna tollából.

A fiatal kora ellenére több kötete és számtalan díj után – A madárlépte hó (1995), Nehézkedés (1998), Fény (2002), Rögzített mozgás (2004), Elhagy (2006) – most a Magvető kiadó jóvoltából felkapcsolja, ha hagyjuk a Villany-t. Felgyújtja a ráébredés és a felismerés izzóját.

A kilenc fejezetre tagolt, 130 oldal terjedelmű kötet mindegyik versében megtalálható a fény motívuma, a sötétség és világosság, a nappal és éjszaka ellentéte révén, vagy a rádöbbenés által. Minden egyes vers meggyújt egy izzót, mely tovább ég.

Ez a kis világosság pedig mindig jól jön. Főleg így karácsony felé közeledve. A csupaszon száguldó hétköznapok szürkeségében, sötétségében egy kis pislákolás színt ad, melynek fényénél, a költeményeket olvasva elgondolkodhatunk. S a kérdés is átvillanhat az agyunkon, hogy mit adjunk a másiknak ezen az ünnepen? Milyen ajándékot, mely nem elcsépelt, nem egy újabb felesleges kacat…S talán arra nem is gondolunk, hogy a kezünkben tartjuk a legjobb ajándékot, melynek közepén szerepel pont egy ilyen címet viselő vers: az Ajándék.

Úgy kezdődik a versbe szedett történet, hogy „az óvodából hazafelé mentünk”. S itt megfogják a kezünket, s már mi is ott vagyunk, két kisfiú és egy anyuka mellett. Lassan indulunk, a gyerekek beszélgetnek. Istenről. Aki meghalt. De „ha meghalt, honnan az a sok ajándék?” – kérdezi logikusan egy gyerekszáj. S izzik az izzó, hogy hogyan is lehetne anyaként megmenteni a karácsonyi ajándékozás misztikumát.„…egy halott isten mégse csomagolja a magba a fát, a magzatba az embert, a folyóba a holnapi folyót…”, tehát akkor mégis kell, hogy legyen Isten… Meg ha nincs, akkor tényleg, honnan az a sok ajándék?!

Mely alatt nemcsak a materiális, megfogható dolgokat kell érteni, hanem – s a kötetben tovább haladva e téren is világosság gyullad – minden egyes pillanatunkat. Mert „még ég a villany, még lélegzem, élek, hála, hála” – olvashatjuk a címadó versben. S így van módom azokkal, és ott lenni, ahol szeretnék.

Egy csodálatos, berlini kirándulás momentumai vetítődnek elénk a Fiam első képére című vers révén. Az Unter den Linden hosszú útján, a hársfák alatt megállnak egy pillanatra, s a jelen és múlt összeért: az anya tudja, amit a fia nem is sejt, a csillogó boulvard mélye mit rejt. Nem tudja, hogy „a földben itt mindenhol halottak laknak, s a halottakra emlékműveket raknak…”. Ő „nem holtakat lát és nem háborút”, nem tudja, hogy a ma nyüzsgő utcákon egykor háború dúlt, s a Brandenburgi kapunál ez a világ ketté is vált. Itt már csak az emlékezet marad, a múlt „átléphetetlen, mint az árnyék”. S kattan a gép, a kisfiú elkészíti élete első fényképét, megörökítve a jelen pillanatot, nehogy a felejtés homályába vesszen. Kell, hogy mindig emlékezzenek. A közös kirándulásra.

Ami emlékezetes élmény marad. Akárcsak a Szabó T. Anna versei által felgyújtott fény és e hétköznapokkal szembesülő költészet által kiváltott érzések.

Szabó T. Anna, Villany, Bp.,Magvető, 2010.