Debreceni színek: a MODEM monokróm festészete

Műalkotás-gyűjteményeknek manapság szinte lehetetlen napisajtóba kerülniük. 2008-ban az Antal-Lusztig gyűjteménynek mégis sikerült a bravúr: a kulturális fővároskodásra készülő Pécs nem volt képes magánál tartani hazánk egyik legértékesebb és legjelentősebb műgyűjteményét, mivel a kiállításnak helyet adó, felújított Városi Képtárat kezelő Pécsi Rendezvényszervező Kht. számára megoldhatatlan feladatnak bizonyult a finanszírozás és népszerűsítés. A tulajdonossal, Antal Péterrel felbontották a több évre szóló szerződést, aki így kénytelen volt a XX. századi magyar képzőművészeti alkotásoknak egy jelentős hányadát felvonultató tárlatot – melyet nagyapja, Lusztig Sámuel alapozott meg még a század elején – kétévnyi sikertelen és visszhangot alig keltő kiállítás után visszavinni székhelyére, Debrecenbe. A kortárs festészetért rajongóknak szerencsére így sem kell nélkülözniük a becses alkotásokat: a gyűjteményből megnyitása óta válogatásokat állít ki a MODEM, a debreceni modern művészeti galéria.

A Művészetek Palotája után hazánk második legnagyobb kiállítótereként jegyzett épület kiváló helyszín az Antal-Lusztig gyűjtemény monokróm darabjainak tematikus bemutatására: óriási belső „csarnokai” és modern építészeti megjelenése alkalmassá teszik a teret a többféle nézőpontot igénylő, olykor hatalmas művek prezentációjára.

Jegyünk megváltása után A Kartuson kívül című kiállításra egy másikon keresztül is el lehet jutni: a melankólia témája köré épített A hét toronyba zárva című tárlat ugyancsak az Antal-Lusztig gyűjteményből szemezgetve Dürer Melankólia című képével és József Attila versével indít, mely nem garantálja, hogy megfelelő kedvvel és lelkiállapotban jutunk el a monokróm művekig. Szerencsésebb, ha a két kiállítást külön tekintjük meg, próbáljunk meg nem beleesni a „két legyet egy csapásra” csábító csapdájába – ha mégoly hívogató is a melankólia – egyik kiállítás végén a másik terembe való egyszerű átsétálás.

A tematikus tárlatok nagy előnye, hogy a meghatározott rendezőelv szerint egybegyűjtött alkotások szemléltethetnek egy elgondolást, egy koncepciót, esetleg reprezentálhatnak egy adott stílust, mint jelen esetünkben a monokróm képművészetet, ám megvan a veszélye a „minél többet mutassunk” jegyében elkövetett alkotászsúfolásnak, nehezen emészthetővé téve ezzel a kiállítást.

A MODEM-ben szerencsére tudatos elgondolás volt a szellős szerkesztés: a terem minden falsíkjára egyetlen alkotás jutott, így bár valószínűleg több kincs is a raktárban maradt, sikerült kedvező hatást elérni: a képek a lehetőségekhez mérten izoláltan jelennek meg a térben, perifériás látómezőnkön jelenhet csak meg egy-egy színes folt egy másik kép alakjában.

A látogatók munkáját a falra írt, a monokróm festészet teóriájával kapcsolatos idézetek is segítik: az itt látható alkotások nem képek. A kartuson, azaz kereten kívül, azt elhagyva képtárgyak jöhetnek létre, melyeket inkább szobrokként kell kezelnünk, amik úgy néznek ki, mint egy falon függő kép – narratíva, történet és alakok nélküli, körüljárható művekként állnak előttünk a sík felületre festett alkotások. Több is kiemelkedik a képsíkból, míg mások vastag alapra munkálva, hátrafelé terjeszkednek: az alkotási technikának köszönhetően a kép oldalán cseppekben folyik le a formálódó anyag, így a fal felé terjed, melyre kiakasztották, mintha apró lábai lennének, hogy százlábúként jöjjön-menjen közöttünk.

Díjazandó  elgondolás, hogy magát a kiállítást két részre osztották: a monokróm festészet külföldi és hazai előzményeit bemutató első részben a hagyományosabb festészethez közelebb álló műveket fedezhetjük fel. Ez nagyszerű ötlet, hiszen többféle stíluson, elképzelésen keresztül készülhetünk fel a nehezebben befogadható alkotásokra, mintegy változatos, könnyed előétellel felkészülve a tömény főfogásra.

Itt Bernát András Objektum-munkája egyfajta monokróm-összesként is felfogható a festmény felület-megmunkálásának köszönhetően, a ráeső fény irányától függően lehetetlen megszámolni a lehetséges nézőpontok számát, mert bárhova állunk, mindig más színét, formáját mutatja, pillanatonként újraalkotva ezzel esztétikai önmagát. A szomszédos teremben következő monokróm munkák legtöbbje már homogén felületekkel, egyetlen pigmenttel és a térbeliséggel játszva igyekszik megmutatni, hogyan is gondolja kiaknázni a festészet lehetőségeit. Érdekes ellentét feszül így a két terem között, mely jót tesz az egész kiállításnak: könnyebben tudunk bánni a koncepcióval is, és magukkal a művekkel is, ha van összehasonlítási alap, és itt szerencsére az egyébként talán apátiába fulladó csak-monokróm mellé kapunk egy változatosabb, kontextust adó válogatást is.

A különböző, alkotásonként egy pigmentet felvonultató tárgykoncepció a színek tisztán esztétikai tulajdonságára játszik rá, ahogy például a pompeji Erato a lanttalfalfestménynél is a háttérül szolgáló „pompeji vörös” néven emlegetett, különleges intenzitású színt szokás emlegetni, mintha egyéb nem is lenne a falon. A vörös és különböző árnyalatai a MODEM-ben is erősen vonzzák a tekintetet, úgy látszik, nem csak bikaviadalokon működik; szerencsére azonban elidőzhetünk a kék, fekete, szürke, sárga különböző árnyalatai előtt is, és könnyen érezhetjük a bikák színvakságát bizonyító kutatások igazságát.  

A többek között Károlyi Zsigmond, Tölg-Molnár Zoltán, Gál András és Erdélyi Gábor által képviselt hazai alkotók mellett a nemzetközi színtér olyan kiemelkedő művészeinek, mint Joseph Beuys, Gerhard Richter, Marcia Hafif, Rolf Rose és Joseph Marioni és mások munkáit felvonultató kiállítás már csak február 13-ig látható a MODEM-ben, így érdemes lesz fogadalmat tenni Újévkor egy mielőbbi debreceni látogatásra.  
 
 

A kartuson kívül: Monokróm művek az Antal-Lusztig gyűjteményben. 

MODEM – Modern és Kortárs Művészeti Központ

(4026 Debrecen, Baltazár Dezső tér 1.) 

2010. október 23-tól 2011. február 13-ig kedden, szerdán, pénteken és vasárnap 10-18, csütörtökön 16-24 óráig.