Kibillent egyensúlyok
Kevés olyan dolog van, ami az embert szinte láthatatlanul, de egy életen át elkíséri. Ilyenek dédnagyanyám fehér damaszt abroszai, meg a több generációs karácsonyfadíszeink, amelyek kartondobozokba zárva várják, hogy évente egyszer előkerüljenek.
Az ünnep alkalmi tárgyainak generációs súlyán először akkor gondolkodtam el, mikor elvesztettem az édesapám. Nálunk az ő feladata volt a fa díszítése, s amikor ezt utolsó alkalommal tette, már tudtuk, hogy a következő ünnepkor valószínűleg nem lesz velünk. Utoljára feldíszítette a fát, imádkoztunk, majd vízkeresztkor szépen elcsomagolta a díszeket a dobozokba, vissza a szekrény mélyére. Aztán jött a következő ünnep, díszfelelős nélkül... A függőkkel együtt megörököltem édesapám egykori szerepét is, s miközben bontogattam az egyenként selyempapírba csomagolt piros kalapos gombákat, kicsit megkopott, leheletfinom felületeiken egy pillanatra visszatükröződni láttam az elmúlt évtizedek rituálisan ismétlődő ünnepi fényeit.
A már tíz éves személyes történetet Imre Mariannak az Ódudai Társaskörben bemutatott Érzelgős akarok lenni című munkája idézte fel bennem.
A kiállítás egyetlen installációja egy alacsony belmagasságú, donga boltozatos helységben felállított és feldíszített fenyőfa, amelyet így karácsony közeledtével akár sztereotip fordulatnak is gondolhatnánk. A kiállított objekt azonban a tűleveleken kívül mindenben különbözik az ünnepi fa klasszikus körülményeitől. Imre Mariann ugyanis a gyökértelen növényt nem függőlegesen állította fel, hanem huzalok segítségével a mennyezetről vízszintesen lógatta be a térbe, csillogó üveggömbök helyett pedig hímzett beton díszekkel aggatta tele a padló irányába lógó ágakat.
Átlagos körülmények között feldíszített fát a padlóval párhuzamos helyzetben csak ritka esetekben – leginkább felborult, elbillent, pánik közeli állapotokban – láthatunk. A kibillenés interpretációját az ágakon függő beton formák még inkább fokozzák. Az itt-ott elhelyezett súlyos csoportok egyenetlen eloszlású terhelései ugyanis statikailag még akkor is akadályoznák a fa függőleges irányú felállítását, ha az amúgy szándék lenne.
A mű értelmezési kulcsait keresgélve a meglepetés akkor ért, amikor leültem a fa árnyékában egy téglalépcsőre, s közben a teret vigyázó hölgy lassan odajött hozzám, és megtekintésre átnyújtotta a művész vázlatfüzetét. A füzet utolsó lapjain ráleltem a Társaskör installációjának megfestett vázlataira, és a festett lapok mindegyikén fordított irányban – az égből a föld felé – növekvő örökzöldeket találtam. A vázlatok csúcsokon egyensúlyozó fái még bizonytalanabb helyzetben voltak, mint a térben kiállított vízszintes fenyő, és a gyökér nélkül föld felé növekvő törzsek egészen a lapszélek peremétől indultak. Mindez Imre életművének szakrális vonatkozású kontextusában az alábbi két dolgot juttatta eszembe. Elsőként a bizánci mozaikábrázolások kupola peremről belógatott Atya kézfejét. Másodszor pedig az égi akarat szerint küldött Megváltó embernek köszönhető bizonytalan földi helyzetét. A kiállított fa ágaira akasztott hímzett kőszívek hátulján összekuszálódott piros fonalak pedig számomra az eltévedés legpontosabb vizuális kivetüléseiként értelmezhetők.
Mindez talán nem az emberiségnek tett szemrehányásként, hanem egyszerű ténymegállapítás üzeneteként kódolandó. A kódolt üzenet súlyán pedig némileg a kőszívek közé akasztott néhány betonba hímzett fényudvar könnyít, mint a lux nouva –‘új fény’– eljövetelének vigasztaló ígérete.
Az ígéret, amelyet én is magammal vihetek, ki a hóesésbe, egészen hazáig, az ünnepig, vagy akár az életem végéig.
A fenyő illatú kiállítóteret elhagyva most először azt érzem, hogy akár még a generációs örökségem is becserélném az ígéret fájára.
Imre Mariann
Érzelgős akarok lenni
Óbudai Társaskör
2010. november 23. - 2011. január 9.
(Imre Mariann saját művéről szóló írása erre a linkre kattintva érhető el a Műalkotás eredete rovatban.)
Facebook-hozzászólások