Botero – a világ ahogyan „én” látom
Intenzív színek, gömbölyű, húsos formák, sajátos másolatok, életképek, diszkrét meztelenség, mese és valóság. Kulcsszavakkal így írnám le Fernando Botero, kortárs kolumbiai festő, a Szépművészeti Múzeumban még január 23-ig megtekinthető kiállítását.
Realistának vallja magát: ez azonban csak a saját világának valóságát jelenti, a saját realizmusát jeleníti meg: elnagyolt, „monumentalista” alakok, harsány színválasztás, statikus, érzelemmentes jelenetek, mégis, erő és expresszivitás. Egy képregény illusztrációja közé csöppenünk: mintha egy-egy momentumot egyszerűsített volna le a gyerekek, a mi számunkra.
A latin-amerikai származású művészre Európában, elsősorban Madridban, Firenzében és Londonban folytatott tanulmányai miatt igen nagy hatással voltak a Prado, az Uffizi és a National Gallery képei: találkozhatunk Velázquez Margaréta infánsnő vagy a Van Eyck Arnolfini házaspárjának „butított” másával, melyek rögtön – a művész kifejezett kérésére elhelyezett miniatűr fényképek révén – össze is vethetőek az eredeti alkotással.
Az édenkerti jelenetet sem két különböző képen, hanem egy vásznon láthatjuk, ráadásul Ádámnak és Évának is alma van a kezében – a nemi egyenjogúság tréfás ábrázolása –, s ez maga után is vonja a kérdést, hogy akkor a férfi ugyanannyira felelős Isten tiltó parancsának megszegéséért, mint a nő? Mindketten felelősek lennének a bűnbeesésért?! De azért, hogy itt is Éva felé billenjen a mérleg, ő már bele is harapott ebbe – a hatalmas kezeivel tartott – almába…
Hatalmas kezek, vaskos combok, kövér, talán a barokk női ideált idéző, kissé gunyoros idomok. A színhasználatból kifolyólag azonban erre nem igazán asszociálunk, pusztán csak: elmosolyodunk. Így a mi arcunk is „megdagad”, kerekdeddé válik, mint a művész által feldolgozott Mona Lisa arca is, kinek mosolya felett már el is siklik a figyelmünk.
A ’70-es évek közepén Botero kicsit elkalandozott, s szobrászkodni kezdett, természetesen egyedi módon: nem légies alakokat, hanem itt is tömegeket ábrázolt, de ezek mégsem hatnak monstrumként, s bár bronzból öntött formákról van szó, valahogy puhának tetszenek. A művész elképzelésének megfelelően minden helyen, ahol kiállítják műveit, a múzeumi előírásokat félretéve meg kell érinteni (Touch me!) a szobrokat, hogy saját bőrünkön keresztül érezhessük, érthessük meg igazi művészetét.
Botero tudatosan kerül mindenfajta véleménynyilvánítást: bármit is jelenít meg a képein, nem akarja, hogy azok mély tartalmat hordozzanak, és valami háttérértelmezést nyerjenek, az ő szájába pedig általa soha nem gondolt, soha meg nem fogalmazott szavakat adjanak. (Bár olykor kivételt tesz: az ún. Abu Ghrabi -sorozatában a kolumbiai drogproblémákat dolgozza fel.) Egyszerűen az ő „szemüvegén” keresztül látottakat közvetíti, ami nagyban hasonlít az azonos származású Gabriel García Márquez mágikus realizmusához. Kicsit őrült, kicsit lehetetlen, ugyanakkor sajátosan reális.
Hogy Botero szándéka az lenne, hogy ne sugalljon semmit, nyilván nem vehetjük teljesen komolyan. Az üdítő és vidító művészi „mesefigurákat” vásznakon látva eszünkbe jut, hogy ne felejtsük el gyermeki énünket. Azt felidézve, minden részletre figyelve, a szobrokat „megtaperolva” (nem, nem volt vattacukortól ragacsos a kezem) felleltem néhány képben a képet: saját festményén a háttérben plakátként egy másik képe, nevének első felével, a Bot-tal megbélyegezve. Legutóbbi sorozatának egyik alkotása, A cirkusz előtt állva pedig igazán elgondolkodhatunk a világ-cirkuszon, s a bohócok világán.
Ezt a forgatag-érzést hangsúlyozza a kiállítás elhelyezése is: a kurátor, Dragon Zoltán nem az időszaki kiállításokat rejtő szokásos termekben akasztotta szögre a képeket, hanem a Régi Képtárban, az állandó kiállítás festményeivel is összevegyítve, lehetőséget teremtve az interakcióra. Kapcsolat a képek témaválasztása, keletkezési ideje vonatkozásában, hiszen a jelen minden tekintetben táplálkozik a múltból, Botero szavaival élve: „A korábbi mesterek műveinek >>megismétlésével<< az ember saját gyökereinek mélyére tud hatolni”.
Fernando Botero-kiállítás
Kurátor: Dragon Zoltán
Szépművészeti Múzeum (1141 Bp., Dózsa György út 41.)
Megtekinthető: 2010. szeptember 30 – 2011. január 23.
Facebook-hozzászólások