„Hozzád beszél a Test, amely a nyelvnek hordozója”

„A Test csak kódolt üzenet / jelek találkozása” – hangzik a kötet záróversének első két sora. Nemcsak záró sorok ezek, hanem egyben egy keret egyik oldalát is adják, amely közrefogja az ódák és legendák sorát: a kötet borítóján látható fénykép címe megegyezik a záróvers alcímével: Woman once a bird. A képen egy roncsolt női test, talán csak egy bábu, puszta funkcionalitás. Ám ha csupán ebből a képből indulnánk ki, Borbély Szilárd kötetének korántsem tapintanánk rá a lényegére – nála a test minden, csak nem puszta funkcionalitás.

A Testhez: Ódák & legendák különös szövegei párhuzamosan, az alcímben megjelölt műfajok szerint haladnak. Ódák a testről, a testhez és legendák különböző emberekről, sorsokról: míg az ódák több oldalról, kísérletezve, a meghatározás több lehetőségét felhasználva szólnak a testről, addig a legendák, melyekben megidéződnek abortuszok, vetélések, vagy épp a holokauszt eseményei, rendkívül tárgyilagos és szenvtelen hangnemben szólalnak meg. Bármennyire is éles mind a hangnembeli, mind pedig a műfaji különbség a két szövegcsoport között, mégis szorosan és szervesen összekapcsolódnak, precíz szerkesztést mutatnak.

A test tematikája, valamint a régebbi korok költészetére jellemző beszédmód Borbély Szilárd korábbi munkáiban is megjelent már, elég csak a 2004-es kötetére, a Halotti pompára gondolni, melynek az első részében található Nagyheti Szekvenciák egy gyilkosság eseményeit írják le, míg a kötet második felében, az Ámor és Psziché –Szekvenciákban már megidéződnek test és lélek, a test működésének, az anya-gyermek kapcsolatnak különböző momentumai. Ebben a korábbi kötetben, és a most tárgyalt A Testhez című kötetben is jól kimutatható kettőség figyelhető meg a nyelvhasználatot figyelve. Éles váltás van az egyes szövegek között: „Ó Körvonal, a Test tere, / a Jelben lévő készség, / hogy visszahozza azt, a- / mi a Semmi létezősség” (Az Alakhoz) sorok mellett, a következő szöveg már-már dokumentumjellegű, visszaemlékező feljegyzéseit olvashatjuk A matyóhímzés című legendában: „Egy német tiszt terpeszbe. Állt valahol / ott messze. Minket jobbra irányít. Vetkőzni kellett / egy terembe. Aztán áttereltek egy másikba, és a vasajtót / rácsapták reteszre”. Az ódák beszédmódjára a “klasszikus” értelemben vett líraiság a jellemző (habár szabálytalanul, de jelen van a versritmus, valamint a rímek), a nagy kezdőbetűvel szedett köznevek tulajdonnévvé, mintegy szimbólummá alakulnak át, ezzel grafikusan is felhívják magukra a figyelmet: több rejlik bennük, mint amennyi az első olvasásból kitűnne. Az ódák tökéletes ellenpontjai a kötet legendái, melyek történeteket mesélnek el a holokausztról, abortuszról, vetélésről, beteg gyermekekről tárgyilagos, prózai hangnemben. Női sorsok tragédiái, melyek egy személytelen, szinte szenvtelen beszélő hangján szólalnak meg, teljesen nélkülözve a patetikus hangnemet. A szövegcsoportok beszédmódbeli változása sajátos hullámzást ad a kötetnek, észrevétlenül mi magunk is részt veszünk benne, hiszen a versek nyelve – ha lehet ilyet mondani – rendkívül erős, egyaránt hat testi és lelki érzékeinkre, néha talán már kicsit túlságosan is bekebelez.

A kötetet olvasva sajátos megismerésnek lehetünk részesei: különböző módon közelíthetünk a test felé az ódákat olvasva, a legendák pedig az emlékezés révén egy utólagos elemző és értelmező lelki megismerést tárnak fel. A kötet két mottójával (az egyik a Talmudból, a másik pedig Simone Weiltől való, egyértelműen kijelölve ezzel a zsidó-keresztény hagyományt, mint Borbély költészetének és lírai gondolkodásának egyik fő hátterét) együtt olvasva pedig kirajzolódik a versek másik jellemző vonása, amely a hit, a vallásosság, a szenvedés és annak felvállalása köré épül: sajátosan keveredik a bibliai hagyomány, a mitológia és a különböző világvallások.

A kötet legérdekesebb részét azok a versek teszik ki, amelyek test, nyelv és gondolat párhuzamos működésére játszanak rá; a test mint a nyelv és a gondolat hordozója tételeződik, mint lényünk igazi lényege, az elhíresült heideggeri tételt parafrazeálva a test „a Tiszta Létnek Háza” ( 55. A Testhez). A Magzathoz című versben a test mint a nyelv eszköze jelenik meg, hiszen a magzat az anyaméhben a testével kommunikál, számára a ’test beszéde’ az, ami számunkra a nyelv: „Hozzád beszél a Test, amely / a nyelvnek hordozója”, a De Sade lilioma alcímű versben (37. A Testhez) a test már csak a puszta grammatika hordozója, eszköz, egy gép a nyelv számára, hogy a lét kifejeződhessen benne, a testet „a Gondolat úgy járja át, / hogy elgondolja önként // a nyelvet, mint létezést, / amely a test beszéde”. Hasonló gondolat jelenik meg hasonló alcím mellett a De Sade rózsája című versben (53. A testhez): „A Test csupán csak Gondolat, / a szavak pozitúrája, / jelek, ragok ruhája” – persze mindez itt, a konkrét nyelvi szinten túllépve és a metaforikát figyelve azzal az erotikával átitatott, amelyet már maga a cím is sugall.

Ezen a gondolatkörön belül maradva, az Ódák & legendák fókusza, melyben a kötetbeli versek poétikai és gondolati esszenciája megjelenik, az 55. sorszámmal ellátott A Testhez című vers. Ebben a szövegben a kötetbeli versekben egyenként, elszórtan fellelhető metaforák sorjáznak egymás után, egyetlen versbe sűrítve a test, a lélek, a nyelv, a lét, az anyag és különböző morális axiómák örök kérdéseit. Felvetődik, hogy „A test határán túlcsapó / jelentés vajon Test lesz?”, s vajon ez a túlcsapó jelentés célt érhet valahol? A test nagyon is földi jelentése minden versben kap valami földön túli, transzcendens távlatot, egyszerre jelölője és behatárolt tere földi létünknek, de túl is mutat ezen, a földön túli létszférák is kódolva vannak benne – testet ölt a lélek, ahogy közhelyesen mondani szokás.

Mindezeket a szempontokat figyelembe véve elmondhatjuk, hogy A Testhez tematikusan és nyelvileg is rendkívül széttartó kötet, mégsem esik szét. A korábban már említett nyelvi-hangnembeli hullámzás, amely az ódák és legendák között van a kötet olvasása közben folyamatosan „ritmusban tartja” az olvasót, ennek ellenére mégsem fáradunk el. Könnyen érezhetjük azt, hogy a szövegek bekebeleznek bennünket, mégis érdemes a figyelmet fenntartani és aprólékosan, minden szót megízlelve végigolvasni a verseket. Különböző nyelvek szólalnak meg szövegeiben, a verseket olvasva egyszerre van jelen a szofisztikált, filozofikus hangnem, majd a következő pillanatban kíméletlenül visszaránt bennünket egy-egy történet a mindennapok világába. Szó szerint egyszer fent, egyszer lent – ahogy mi magunk is működünk. Bonyolult bizonyítások hálóján keresztül ismerjük meg a testet, amely a legapróbb szerkezeti szintekből épül fel a szövegeken keresztül, minden vers egy-egy darabja a kötet végén kirajzolódó komplex testképnek – önismeretünk és önértelmezésünk e sajátosan kettős, egyszerre határolt és behatárolhatatlan terének.

Borbély Szilárd: A Testhez: Ódák & legendák, Pozsony, Kalligram Kiadó, 2010.