Beszélgetés Földes László Hobóval
„Fegyelem! Figyelem!” A Hobo Blues Band február 12-én búcsúzik a közönségtől és a 33 éves „hajtóvadászattól”. Hobót, a közép-európai csavargót Batthyány téri barlangjában kérdeztük zenéről, versekről, valamint a bolond s a vadak „utolsó bevonulásáról”…
„A blues választott engem.” – írta a Hobo Sapiens című könyvében. Hogy van az, amikor a műfaj talál rá a szerzőre?
Olyan, mint egy megtérés. Az ember nem tud magával mit kezdeni és meghallja ezt a zenét, nevezetesen a Kis vörös kakas című dalt, ami egy néger blues, ’64-ben a szocialista hadsereg katonaságában. Nem tudtam azt se, mi az, hogy blues, meg azt se, hogy a Rolling Stones az micsoda. Ők játszották ugyanis ezt a számot ’64 novemberében. És akkor, ott az őrtoronyban, a rádiót hallgatva megérintett valami, amiről éreztem, hogy az enyém. Elkezdtem utána kutatni. Tehát nem én kerestem, hanem meghallottam valamit véletlenül – nincsenek véletlenek, ezért választott a blues engem –, ami rám talált és megváltoztatta az életemet; engem, aki addig egy abszolút tagadó, lázadó ember voltam. Mindent tagadtam – kommunista családból származom, satöbbi –, de hirtelen találtam valamit, amiről úgy éreztem, hogy az enyém, és elkezdtem vele foglalkozni.
Valamiféleképpen működése mégis túlmutat a műfaj keretein. A szövegei például sokkal költőiebbek, mint a blues-daloké általában. Ha ennyire a tartalomra helyezi a hangsúlyt, miért nem gondolta úgy, hogy inkább író lesz?
Én úgy gondolom, hogy ennél – „Egy kis vörös kakas vagyok, hülye lennék egész nap csak kukorékolni, inkább a tyúkokat izgatom a baromfiudvarban minden módon, ahogy csak lehet…” – én soha életemben nem tudtam jobbat írni. Nagyon megtisztelő, amit mond, de igazából én egy közép-európai csavargó, vagy lókötő vagyok, aki Istentől és embertől el van rugaszkodva. Nekem a marháskodáson járt az eszem, és a csajokat hajkurásztam végre, amikor már lehetett… Egyrészt eszembe se jutott semmilyen irodalom-birodalom, meg ilyenek, másrészt később jöttem rá, hogy ez a zene még mi mindenre jó. Mire rájöttem, hogy a költészetet hogyan lehet bevinni, addigra a blues engem már magával ragadott. És ez már egy mellékvágány, illetve nem igaz, ez csak egy újabb áldás volt az úton. Az ember elindult és utána felvett magára még egy édes terhet, amit vitt s visz azóta is. Én most is hordom és szeretném még a búcsúkoncert után is tovább cipelni.
Szóval szerelem volt „első hallásra”?
Én nem akkor szerettem bele egy lányba, amikor megkaptam, hanem akkor, amikor megláttam, s akkor még nem tudtam, milyen. Mégis beleszerettem és igazam lett. Minden embernek szerintem egyetlen egy másik ember van teremtve a földön; én megláttam és bele is szerettem. Ugyanígy van a zenével is. Hogy aztán ezt a másikat az ember megismeri, miket talál benne, miket tud neki adni, miket kaphat tőle, az már egy második fokozat. Az első az egy elementáris dolog: a találkozás (a blues-zal). 1964-ben katonának lenni a hadbíróság szélén, ahol akkor én voltam… Ez nagyon szerencsés eset volt. Nem véletlen. Aztán fölfedeztem azt, hogy ez a zene alapjában véve az amerikai feketék teljes kultúráját jelenti, nevezetesen az irodalmat is, ami ott nem volt, s a zenét, amiből aztán kifejlődött a gospel, később pedig a jazz; hogy ez micsoda dolog! Mivel én szeretem a verseket, meg a magyar népballadákat, így elég hamar hasonlóságokat találtam, sőt kifejeztem azt a filológiai véleményemet, hogy szerintem Magyarországról jutott át a legfontosabb blues-szöveg Amerikába. A már említett Kis vörös kakas, aki a török császár bugyogójában kereste először a gyémánt félkrajcárját, s aztán kijutott Amerikába. Szóval az egész tulajdonképpen plágium a magyar népköltészetből. (Hogy vegyük komolyan, hogy nem vagyunk komolyak.)
A Magyarországra beáramló beat-forradalom hatására megalakuló zenekarok között kevés blues alapú együttes volt. Nyugaton is szinte csak a Doors, vagy a korai Rolling Stones játszott bluesokat.
Nem, én úgy gondolom, az egész a rhythm and blueson alapult. Azért Bob Dylan, vagy Lou Reed… Mindenki megtalálta a saját zenéjét benne. A rhythm and blues volt a közös gyökér, akik pedig tehetségesebbek voltak, kifejezték magukat ebben. Na most, hogyha abban a zenei formában maradunk egész életünkben, amit az ötvenes vagy a harmincas évek bluesa jelentett a hatvanas évek fehér meg fekete zenészeinek – Beatles, Animals, Jimmy Hendrix –, akkor az egy szűk zenei forma maradt volna. Az említettek ezt vették át, s aztán kifejlesztették belőle a saját stílusukat. Ezért tulajdonképpen az egész rock zenét a blues szülte. Ez egy nagyon nagy dolog! Hogy eltávolodtak tőle? Ki mennyire távolodott el, és tiszteli meg a régi mestereit. A Rolling Stones legutolsó lemezén is vannak bluesok, ortodox bluesok, hogy nevezzük így. A Doorsnak már nincs lehetősége, mert már ’71-ben „feladta”, sajnos. Eric Claptonnak most jelent meg egy lemeze, amin bluesok vannak, igaz, nem a saját bluesai, de ez részletkérdés, nem lehet mindent ezen mérni. Hogy ilyen inspirációt kapott az ember, mint a fekete bluestól kapott Jagger vagy Morrison, az egy óriási dolog, és annál csak még nagyobb az, hogy nem maradtak benne abban, hanem kifejlesztettek belőle valami újat.
A nyugati mintákon kívül milyen hazai indíttatásai voltak?
Hát volt a Kex meg a Syrius. S még elismertem a Locomotivot meg az Illést. Azok jó zenekarok. Az Illés teremtette meg a magyar nyelvű zenét, amiben már voltak olyan szövegek, amiket én sokra tartok ma is, a Locomotiv pedig nagyon dögösen játszott bluesokat. De igazából az, amihez nekem affinitásom volt, ahonnan én el is indultam, az a Kex volt, ahol énekelhettem is, meg írtam is nekik szöveget. S ezen kívül volt a Syrius, amibe soha nem fértem bele, mert sokkal jobban zenéltek, mint én. Lenyűgözött, amit csináltak. Tulajdonképpen azóta olyan banda, amely úgy magával sodort volna, egy se született. Vannak, akiket birok, mint a Quimby, vagy a Bizottság. Időnként feltűnnek olyan bandák, akiket elismerek.
A Kex olyan szempontból hasonló volt a Hobo Blues Band-hez, hogy a műfaji kereteket szintén feszegette.
Igen, ez a Kex példája, amit én átvettem, és ami engem korábban felszabadított. De sem zeneileg, sem a színpadi előadásokat, sem a szövegeket tekintve semmi köze a kettőnek egymáshoz. A Kexben a Baksa-Soós Jánosnak az énekesi és előadói tevékenységét azt semmivel nem lehet összehasonlítani; én még ma is azt mondom, hogy ő tudta egy személyben azt, amit Jagger meg Jim Morrison tudott, csak ő itt volt nálunk. Ő maga egyébként nem tartja semmire, amit csinált a Kexben, de nekünk ez volt maga az anyatej akkoriban…
Önnél is tetten érhetőek színpadias, performatív elemek…
Énnekem költői előadói estjeim vannak, meg monodrámáim. Ezek teljesen mások, mint a Kex volt. Ők ott improvizálták le az egészet a színpadon. Nekem is vannak ilyen spontán dolgaim, de egyre kevésbé, hiszen nem találtam olyan zenészeket, akikkel ennyire szabadon lehetne csinálni. Elég nagy szakadék volt mindig a zenésztársaim és közöttem, a színház vagy az irodalom felé vezető úton. Őket inkább a zene érdekelte vagy csak a zene, engem meg más is.
Alapvetően szöveg-centrikus zenét játszik. A dalokban tehát a zene szolgálja a szavakat.
Én onnan jöttem, szövegíró voltam. Nem gondoltam, hogy zenész leszek. Csak a saját örömömre csináltam. Ezért nem ment könnyen a dalszerzés, hisz én nem tudok zenélni. Nem tudtam megcsinálni azt, amit a mestereim (Jagger, Lennon, Hendrix, Morrison, nem beszélve mondjuk Ian Andersonról a Jethro Tullból, vagy Lou Reedről, Tom Waitsről vagy Viszockijról). Ők megírták a saját nótáiknak a szövegét, és legtöbbször a zenéjét is. Én csak a szöveget tudom megírni, meg valamennyire elő tudom adni, de nem vagyok egy jó zenész.
Blues és költészet. Kiegyenlítik, kiegészítik egymást? Hogy lehet összeegyeztetni őket?
Az egyik segíti a másikat. Én azt szoktam mondani, hogy a Zene, a Költészet és a Színház Bermuda-háromszögében veszek el. Se költő nem vagyok, se színész, se zenész. Valami olyasmit csinálok, ami ezeket megpróbálja egyesíteni, tehát: könyveket is írtam, meg novellákat, dalszöveget is írok, énekelek is, meg verseket is mondok, meg néha még színházban is játszom… Talán ezért nem fáradtam el. A zenélés, a versmondás, vagy az írás az ember agyának nem ugyanazt a féltekéjét veszi igénybe. Ha én este játszok egy koncerten, vagy verseket mondok, attól még tudok napközben írni, és így tovább. Ezért nem fáradtam bele, vagy kellett beleragadnom a zenei bizniszbe, hanem mást is tudtam mellette csinálni. Szabad tudtam maradni, hogy ezt a három dolgot csinálom, s ez a közönség miatt van, mert megveszik a könyveket, eljönnek az előadásokra, és bizonyos értelemben még a lemezeket is megveszik. Nem tudom összehasonlítani másoknak a lemezeivel, meg nem is akarom, de szabad tudtam maradni; nincs egy fillérem se, de szabad vagyok. Ezt fölhasználom arra, hogy amit én fontosnak tartok, ami engem gyógyít, azt továbbadjam, legyen az vers, legyen az színdarab, vagy zene. Főleg zene.
Szintén a Hobo Sapiens-ben olvasható: „utálom a nosztalgiát”. Mi épp „nosztalgiázunk” itt Önnel. Mit gondol, hogyan lehetne a blues műfaját „átkonvertálni” 2011-be?
Sehogy. Ami régen, akkor volt, az ma már nem aktuális. Ez a virtuális világ, amiben élünk – az, hogy az emberek az interneten, a képernyőn és a telefonon keresztül kommunikálnak egymással – betett a kultúrának: az olvasásnak, az igazi színháznak, az irodalomnak, a zenének, a képzőművészetnek, mindennek. Egy másfajta minőségnek kell megszületnie. Én ott tartok, hogy két képernyő van a lakásomban a számítógépeken kívül, az egyiken megy a televízió, ahol meg lehet nézni akármit, ezt főleg a gyerekeim használják (én a képújságot szoktam olvasni, semmi mást, vagy néha keresek sportközvetítéseket, esetleg filmeket). Az én szobámban is van egy képernyő, de ott csak dévédézni lehet; van egy elég komoly filmgyűjteményem. Inkább én magam meséltem a gyerekeimnek, elvittem őket színházba... Ráadásul a piliscsabai erdő szélén lakunk, sétáltunk ott sokat, s sétálunk ma is.
Mi Piliscsabára járunk egyetemre…
1995 óta lakom ott. Életemben egyetlenegyszer voltam az egyetemen, mikor az egyetemisták meghívtak. Ez volt 16 vagy 14 éve. Volt olyan, hogy ki is tiltottak a piliscsabai egyetemről, mert azt énekeltem a Mesél az erdő című számban, hogy „Itt jön Ludas Matyi / libáját megette, / hátrányos helyzetű, / nem megy a Pázmány egyetemre…”
Visszatérve a kérdésre: a blues zene értékeit nem lehet „konvertálni”, mert nem érdemes. Ez olyan zene, amit nem lehet lejátszani számítógépen vagy felvételről. Itt a személyes kontaktus és a hitelesség az érdekes. Én nem nosztalgiázok, most befejezem a Hobo Blues Bandet. A következő lemezem pedig már kész van, fölénekeltem a számokat, illetve a felét. Írok egy könyvet is, meg csinálom a következő monodrámát, nem érek rá azzal foglalkozni, hogy mit lehetne csinálni. Nem állhatok meg, mert ezzel tartozom a közönségnek, esetleg nektek is, hogyha érdekel titeket, de azt, hogy itt mit lehet csinálni, azt én nem tudom.
Nem a múltat kéne rágni, hanem erre a korra kellene naprakész választ adni, amit én már megcsináltam a Circus Hungaricus lemezen. Sokan észrevették, de ez nem mondható el az egyetemistákról. Nem vettem észre, hogy őnekik bármiféle affinitásuk lenne bármilyen kultúra iránt. Játszom a József Attila-estet 20 éve (3 estem volt, a harmadikat 6 éve játszom), egyik egyetemen se voltam egyetlen egyszer sem, miközben a Csillagbörtönben a raboknak játszottam, vagy a Kozma utcai börtönben, vagy ócska kocsmákban, ahol nem lehet verselni. Én oda is elmegyek, ha nem fizetnek, akkor is elmegyek, nem beszélve az erdélyi vagy ukrajnai falvakról… Egyetemistákkal én nem találkozom, pedig a debreceni színházban teltházzal mennek különböző stúdió-előadásaim – Jim Morrison, Viszockij, Csattanuga Csucsu, Csavargók tízparancsolata, Circus Hungaricus, Vadászat, Hármasoltár, Faludy, Pilinszky – egyetemisták nem nagyon szoktak eljönni. És ezt azért tudom, mert már öt éve vagyok ott és ismerem az embereket. Persze ehhez nekem semmi közöm, mert én egy exhibicionista vagyok, nem művész.
De az most lehet egy jel, hogy mi itt vagyunk, nem?
Persze, abszolút! Megmondta nekem a Naszály (a menedzser – a Szerk.), hogy egyetemisták jönnének; mondom, persze, pláne!
Akkor mégis van valamiféle visszaigazolás…
Abszolút. Szabadságot ad, meg reményt. Ez olyan, mintha pusztulna a világ, s amíg egy fa van, vagy egy szál fű, addig újra lehet kezdeni. Csak hát ezt a rombolást, a természetnek, az emberi léleknek és a kultúrának ezt a rombolását nem lehet visszafordítani…
Például a Vadászatot nem lehetne ma megírni, mert nincs értelme. Mert amikor én ezt megírtam ’84-ben, akkor még el lehetett bújni az erdőben, oda jártak szerelmeskedni, néhány évtizeddel ezelőtt a szovjet partizánok, meg régen a Robin Hood is az erdőt járta, meg voltak állatok, mesék, mítoszok… Ha a kultúrára összeszűkítjük a dolgot, mindig az volt, hogy „amíg van veréb, addig van szar is, vagy amíg van szar, addig van veréb is”, de én nem tudom megérteni, hogy a közönség hogyan mehet le ennyire igénytelenbe. És ez azért van, mert a médián keresztül mossák az agyát. Ha megnézünk például régi szovjet filmeket, amiken olykor fekvő betegre is röhögheti magát az ember, más képünk lesz a világról. Ha megnézzük azt a szegény embert, aki ott kimegy a kocsmából, befogja a lovat a szekérbe, elmegy, majd hazatér a családjához, az maga az akkori való élet, amit már nem lehet megtalálni egy amerikai filmben, mert annak már semmi köze a való élethez, tisztelet a kivételnek.
Milyen érdekes, hogy most a Borsnak meg a Blikknek is adott interjút, tehát valamennyire muszáj Önnek is az agymosókkal kommunikálnia…
Én nem vagyok a nagy csillagok közül való. És mögöttem nem is pártok, bankok és szponzorok állnak. Én ha öt nézővel, vagy tízzel többet beviszek a HBB koncertjére, az azt jelenti, hogy háromezer forinttal többet keresek, vagy beviszek kétszázat, akkor az azt jelenti, hogy keresek százezer forintot. Én nem tudok százezer forintot otthagyni. Ahhoz, hogy megéljek, 148-at játszok, különben nem élek meg, de szerencsém van. 148-at játszok, mert az embereket érdekli, ha majd 148 helyett csak 48-at játszom, akkor el kell gondolkodnom, hogy jó-e, amit csinálok. Van hát visszaigazolás, különben nem csinálnám. Én boldog ember vagyok, azt csinálom, amit akarok. El kell végeznem a saját kötelességemet, a saját munkámat, amiért az emberek engem fizetnek, eltartanak, ezt várják tőlem, én ezzel tisztában vagyok, és ezért vagyok boldog. De hogy ez győzelembe nem fog átmenni, az is biztos, hiszen a bunkók egyre többen vannak…
Ez tendencia? Miért gondolja így?
Én nem tudom, miért van ez. Az országban sokan nézik a Győzikét, a Megasztárt, meg minek hívják ezt, az X- faktort, a Friderikusz Sándort. Hogy lehet a Friderikusz Sándort nézni? A kereskedelmi televíziózásnak és a magyar takonynak a Friderikusz a megteremtője, a néhai show-jával; még arra is vetemedett, hogy cédét adjon ki. Mert elfogadta a közönség. Miért fogadja el a közönség egy klubban, hogy valaki playbackről játszik? Az ember elmegy Amerikába egy discoba; ott van egy DJ, aki nyomja az alapot, majd bejön öt néger, fölveszik a hangszereiket és úgy játszanak, hogy összeszarja ott magát mindenki. Nálunk meg még tapsolnak is az ilyen tátogóknak. Ha ilyen a közönség, akkor magára vessen! Milyen lenne, hogyha én a József Attila-verseket felvételről mondanám?
Szóval rohadt paradicsomokkal elő?
Nem-nem… Az egész globalizációnak ez a legnagyobb trükkje. Senki ne gondolkozzon! Mérgeznek minket szexszel, droggal, pénzzel, altatnak tévével, „sóval, útlevéllel, indulnom kell, arcomon bamba vigyor, mert lent hamar halkul a taps, mert üres a gyomor”. (Kéne egy világszám) Mindenki vessen magára. Én ezt nem adom fel, ameddig bírom erővel, csinálom. Nem törődöm azzal, hogy reménytelen, mert szerintem nem az. De győzni nem fogok, nem fogok győzni… De akkor is megpróbálom. Veszteni is tudni kell.
Ez valamifajta üzenet?
Nincsen üzenet. Az üzenet az a Friderikusz Sándor. Ő szokott üzenetet küldeni…
Elvétve sem talál „követőket”?
De! Csak szétitták magukat, vagy nem bírták a gyűrődést, disszidáltak, öngyilkosok lettek, kábítószereztek, leginkább szétitták magukat… Voltak nagyon tehetségesek is, énnálam százszorta tehetségesebb embereket ismertem. Ők sem bírták. Nem mondom, hogy könnyű bírni. A Cseh Tamás se bírta, csak ő sokat ivott. Az segített neki ebből a szempontból…
A minap voltunk a Vízivárosban Cseh Tamás emlékestjén. Ő is „krónikásnak” tudta magát”. Ön is?
Én egy exhibicionista vagyok, aki pávatollat dugdos a fenekébe és mutogatja magát, nem krónikás meg vátesz… Nem ez az érdekes. Nem az a fontos, amit az ember mond, hanem amit csinál. Oda kell menni, játszani, aztán majd kiderül, hogy megy-e vagy sem. Mert ha nem megy, nem jönnek el. Igenis van igény a kultúrára, csak nem adnak rá pénzt. Sose adtak az utóbbi húsz évben. Na de aztán, a többit én nem tudom, én odamegyek, aztán nyomom, vagy bluest, vagy verseket.
Akkor a HBB-nek miért lesz most vége?
Mert beteljesítette saját feladatát. Az ember elvégezte azt, amit ezzel el lehet végezni…
Kik lesznek még ott a koncerten?
A zenekar úgy néz ki, hogy Solti János, Tátrai Tibor, Póka Egon, Deák „Bill” Gyula meg én, és még Madarász Gábor, akivel csináltuk a Circus Hungaricust. Ő vendég; segíti a Tátrait. Ennyien leszünk csak. Semmilyen külsőség nem lesz. Vadállati rock&roll-koncertet akarunk. Készen is van a műsor, holnap már tudnánk játszani vagy ma. Már egy hónapja próbálunk.
Ez az utolsó koncert könnyes búcsú lesz?
Áh, dehogy! Vén marhák gyalázatos ripacskodása.
Ebben azért van egy kis irónia, nem?
Az iróniánál van egy fontosabb dolog: az önirónia. Az ember saját magával legyen tisztában. Ha öniróniával tudod nézni saját magadat, akkor tudod, hogy nézd a másikat. Ebben is segít, de először az embernek magával kell tisztában lennie: egy. Kettő: a legfontosabb az, hogy amit csinálsz, az ne rólad szóljon, hanem többről, mert akkor megemel téged. Ezt hívják alázatnak, és akkor ezt az ember megtanulja. Én például a versekkel tanultam meg azt, hogy át lehet vinni máshova, a zenébe, a közönséggel való kapcsolatba, de valamit még tudni kell, mert nem arról van szó, hogy vagyok én, hanem az van, amit én csinálok, és aztán vagyok én. Abban bízom, hogy amit én csinálok, az különb nálam. Ha a dolog énrólam szólna, már rég megdöglött volna az egész…
Facebook-hozzászólások