Az utolsó előtti búcsú-blues

„Nem közvetíthetjük a ma esti HBB-búcsúkoncertet” – írja a koncertblog.hu jogi okokra hivatkozva 2011. február 12-én, a beharangozott élő közvetítés előtt nem sokkal a szegény képernyőre tapadóknak, kik remélték, nem maradnak ki a Hobo-blues-búcsú-buliból; aztán azt is írja, a nagy érdeklődésre való tekintettel még kaphatók jegyek a helyszínen. Kaphatók jegyek arra a koncertre, amire már hónapokkal ezelőtt sem lehetett jegyet kapni, s amit közkívánatra 2011. febr. 11-én azért dupláztak meg, hogy még pár ezren (!) beférjenek. Vajon a tegnapi koncert csak próba-búcsú volt, a mai az igazi? Vagy a ráadás? Esetleg ismétlés? A tegnapi koncertfilmet lepergetve magunk előtt talán a mai koncerten is valamennyire ott lehetünk:

Stadionok metrómegálló, a masszív, körbe-ólom aréna, csordogáló horda, kopasz (jegybe)hajtók, az utolsó fölparázsló cigivégek (az épületben dohányozni tilos). Neonfényű, steril büfé, drága sör – autentikus csövi-környezet; de azért a vadászok gyülekeznek! Ki mit vár a 33-éves bluestól, a rongyosra hordott kockás ingtől; van, ki az ifjúság szép madarát szorongatná véle még picinkét, van kinek bolondozás kell, a Bohócot várja, van kit kőbányai öntudata hív a ringbe, van, ki úgy érzi, most aztán le kell menni kutyába…

Szakmai jegy – ülőhely; padhelyzet! A blues nem épp színházi műfaj…

A kivetítőn vörös függöny látszik, felbukkan egy kéz, integet, majd lassan elindul felénk, mintha szorításra készülne, várjuk, már nyújtanánk kezünk, hisz oly élethű, igazi, mikor is ezzel az ő nagy igaz(i)ságával fogás helyett fügét mutat nekünk – a HBB egyik korai lemezének, az Oly sokáig voltunk lent borítójának illusztrációja volt e szemtelen kéz, mely aztán a csapat (ön)meghatározó jelévé nőtte ki magát –, nesztek, ez blues-nyelven az üdvözöllek! Hölgyeim és Uraim, színpadon a Hobo Blues Band!!!

S berobbannak a hobók: Földes László (Hobó), Solti János (Solti), Tátrai Tibor (Tátrai), Póka Egon Benedek (Póka/Egon)! Rögvest a húrok közé csapnak, semmi duma, semmi cécó, semmi cicoma! Hobó a szokásos fekete-fehér csíkos pizsama-felsőjében feszít. Önazonos. A Moszkva térről indul a banda. A Moszkva tér az 56-os busz végállomása, a 33-éves út egyik első megállója és a 11-ei este nyitó akkordja. A széken görnyedők az első taktusok után már nem tudják követni végtagjaik ficánkolását, de vájt fülük nem adja meg magát, Sportaréna ide-vagy oda, megállapítják, a hangosítást bizony elszúrták! Az Operett is zörejes még, de hisz: „sohasem tudtam rock&rollozni én” – reflektál a nóta. Mikor tiszteletadásra kerül sor – a hobók többek között a Muddy Waters, a szoknyák titkai, a szájharmonika s a gitár erósszal átfűtött játéka előtt tisztelegnek –, akkor már elhalnak a zavaró felhangok, s marad a tiszta mocskos blues!

Hobóék szoknyát szaggatnak még a hosszúlábú asszonyról, a tetovált lányról, no meg Mata Hariról, habár ő önként is vállalkozó kedvű. Mindezekhez már feltétlenül kell a „féllábú elvtárs” éles tenorjával, kit óriási ováció fogad, mikor egy kínrím („liba-Gyula” vagy valami hasonló) hívására bebiceg. S érkeznek az ún. alapvető dalok (e kifejezés a Bill-szótárból való, jelentése: a HBB legbluesabbjai), jön az értelmiségellenesnek bélyegzett Kopaszkutya, majd leosztják mi kié: „Enyém a lélek, tiéd a test. / Tiéd a Syrius, enyém a Kex. / Tiéd a Hendrix, enyém a Stones. / Tiéd az ezüst, enyém a bronz.” Legendás barátok, országos cimborák, országúti csibészek, a Hobo meg a Bill! Telepi barátság ez, esetlen, ’darabos’, ahogy a Hobó keze is, mikor a lírai blokkban Bill kezére tapad. De ez a felvállalt esetlenség – valljuk be – meghatóvá teszi a dolgot. A virtuóz gitárfutamok, vad taktusok, az originál dögös blues után tehát valami más következik, ami nem a régi HBB, hanem a HBB búcsúzik. Szó nem esik az ügyről, szót nem érdemel. Dalt azonban igen: letelepednek a telepiek, s velük leül a hangulat is, mondják, öregek már, ezért hát az ún. unplugged rész jön; ez az, ami most legjobban illik hozzájuk. A néző már nem kíván kikelni magából, megélni akar, figyel, ugyanis a színpadon már nem a blues sodró árja hajt, hanem történik a zene, jelenléte van: Tátrai játszik, Hobó meg Bill szerényen ücsörögnek, aztán nem dörmögnek vagy visítanak, nagy-komolyan dalolnak. S megidéznek régi nagyokat: Baksa-Soós Jánost, a Kex bohócát, a Batthyány téri csavargót, Cseh Tamást; szól a Zöld-sárga, a Balladás barátaim. A kivetítőn a jól ismert arcok, a közönség torkából a jól ismert sorok.

A zöld-sárga összekent képek után Vadászat következik: a bolond és a kisfiú a képzelet sűrű erdejébe indul, megtelik a színpad mesés alakokkal, csodás álmokkal: itt jön Gulliver, az erdész lánya, Piroska, Csipkerózsika, Furfangos Nyesztyerka, Othello; no és előállnak a Mesterek is: a pimasz Shakespeare, a bomlott agyú Grimm-testvérek, szegény Ginsberg, négysorral Pilinszky. Az orgia echója mitikus-misztikus lezárása a blokknak, sejtelmes bordó fényeivel, meg-megakasztott finom futamaival, a költő tündéreinek lágy pengetésével, aztán a buja végkifejlettel – sosem lesz vége… A felharsanó Kőbánya blues azonban mindenkit felébreszt révületéből, újra ugrál a tömeg, Bill áll s bömböl, a szólónál lányok sikítoznak. A hab a tortán a Torta, mely gunyoros, táncdalfesztiválos hangnemben indul, Hobó áriázik, majd bedurvul, s „majd beleszakad” a habverésbe… (Hőseink közben cselszövéssel lejutnak a küzdőtérre, ahol végre blues-hűen fejük fölött tapsolhatnak…)

József Attila az utolsó megidézett Mester A hetedikkel, a többihez hasonlatosan ez a dal-választás sincs indokolva. Nyomják és kész. Felhangzik a HBB ars poetica II, a Közép-európai Hobo Blues: Viharban születtem… Drámai hangvétele miatt beillik búcsúdalnak, de ott van még a ráadás, ami egy vérbeli vadállati rock&roll: Johnny B. Goode, avagy Bye bye Johnny. Bye bye, majd se szó-se beszéd – csak semmi érzelgősség –, a hobók faképnél hagyják a közönséget.

A kivetítőn vörös függöny látszik, felbukkan egy kéz, fügét mutat még búcsúzóul, majd lassan elkezd távolodni tőlünk, még int egyet-kettőt, aztán eltűnik.

Odakint szemerkél az eső, öngyújtók gyulladnak, a szervezők elhajtanak, nyomul a falka, a metróba, a villamosra, háta mögött egyre jelentéktelenebb és szürkébb az aréna, összemosódnak a fekete-fehér sávok, őszül az este, Zöld-sárga, zöld-sárga, ismétli egy lejárt gramofon sisteregve…

video