A halál arca a mobilon

Valamiért rögtön ott nyílt fel a könyv. A 365. képnél. Egy halott öregember arca, ágyban, párnák közt. A címe: Az utolsó kép apámról. Ezzel a felvétellel zárul a kötet – s nekem ezzel is kezdődött, s ez járt a fejemben, végig, míg „olvastam”, s most is, hogy róla írok.

Különös kötet ez, műfaji megjelölése szerint: naplóképek. Az oldalpárokon egy-egy mobiltelefonnal készült, vékony, fekete keretbe fogott fotográfia. Egy szám alattuk, betűt nem látni e lapokon, legfeljebb magukon a képeken, a címek (csupa főnév, tárgy, fogalom, tulajdonnév, helyszín, soha nem cselekvés, érzés, hangulat) összegyűjtve, hátul találhatók. De hogy lehet egyáltalán olvasni egy ilyen könyvet? 365 képet kell végig nézni – kinek mennyi időbe telik az ilyesmi? A képek készítője (tekinthető ő hagyományos értelemben a kötet szerzőjének?) Bartis Attila, a fülszöveg bemutatása szerint író és fotográfus. A Marosvásárhelyről elszármazott Bartis ismert, sikeres kortárs író, akinek – ugyancsak a fülszöveg tanulsága szerint – három fotós kiállítása is nyílt korábban. És most ez a könyv. 4 év felvételeiből válogatva, de az elrendezés fikciója szerint egy év napjaihoz rendelve. Képek, minden szó nélkül. Hogy lehet erről beszélni, írni?

A kötet címe: A csöndet úgy. A cím forrása a hasonló című, a kötetben legelöl található fotográfia, mely Budapest-Ferihegyen készült, 2007-ben. Egy hosszabb szövegből kicsit véletlenszerűen kiragadott részlet. A következő szavak, szótörmelékek olvashatók ki a képen: „írsz (…) nincs. A csöndet úgy érz (…) A dolgok megközelítéséb (…) énytelenségre. Ahogy eg (…)” Nehezen értelmezhető beszéd, a szövegromlás állapota miatt. Ami kiolvasható egyáltalán, azt egy fénypászma világítja meg. Ebből a szótörmelékből emelkedett ki a kötet mostani címe: A csöndet úgy. Elsődleges sugallata e címnek épp a szöveg hiánya lehet, mintha a képek csak magát a csöndet úgy, ahogy van, szerették volna megőrizni nekünk.

De persze válaszol egy másik kötet címére is, a Bartis-Kemény szerzőpáros beszélgetőkönyvére, mely Amiről lehet címmel jelent meg szintén 2010-ben. Amelyben ugyancsak fontos sorok olvashatók, akár e kötet értelmezését is segítve, Bartis fotográfusi hitvallásáról. Ilyenek, mint például hogy „a fotográfia nem alkalmas zseniális mű létrehozására”, vagy „az a fajta zsigeri érzet, amit egy Ady-vers vagy egy Bach-mű kivált (…) szóval ez az érzet a fotográfia esetében bizony elmarad (…) maga a műfaj nem alkalmas rá. Valószínűleg egyszerűen a fényképész helyzete, pozíciója miatt. Mert az alkotás pillanatában is kívül áll.” Illetve megint: „Sokszor még azt sem tudjuk eldönteni, hogy fotográfus készítette-e a képet, vagy egy automata.”

Különös ajánlás Bartis saját fotós kötetéhez. Mégpedig függetlenül attól, hogy igaza van-e teoretikusan. Arról tudósít többek között, hogy miként gondolkodik egy olyan alkotó, aki egyszerre képes két médium segítségével kifejezni magát, a médiumok eltérő sajátságairól – meg persze a saját tehetsége természetéről és határairól is. Általában, a megszólalás esélyéről és a csönd hiába ostromolt, körbezárt birodalmáról.

Ha távolról közelítünk Bartis képeihez, olyan sajátosságokra látunk rá elsőként, hogy a könyves megjelenés műfajának megfelelően oldalpárokban, képpárokban gondolkodik. Aztán, hogy e páros képek legelső formaelve a sötét-világos kontraszt: a két kép ugyanazt mondja, csak pozitív-negatív árnyalataiban: például: fekete cica világos háttér előtt, fehér cica sötét háttér előtt. (Talán ironizálónak tűnik e megjegyzés, pedig a legsúlyosabb képeken is megjelenő formaelvről van szó: a halott apát ábrázoló kép párja egy a fotós fiát ábrázoló kép. S itt is előjön a világos-sötét kontraszt.)

Egy másik alapvető kifejező eszköz az elmosódottság-élesség, a fény-sötétség eltolásával való játék. A mobiltelefon számára a legtöbb kép sötét – e ténnyel számolva Bartis képei sötét tónusúak, a sötétség árnyalataival játszanak. Mint a sötét szénnel rajzoló grafikus. A sötétség mellett az életlenség az a másik ősellenség, akit meg kell szelídíteni – s itt is az önkéntes bevállalás a művészi módszer. Bartis bravúrosan él a homály, az elmosódottság eszközével, el egészen a festőiség hatásáig, a pasztózusságig, a vászon textúrájának hatásáig, lásd például a 233-as képet (Függöny, Berlin, 2006). Persze, fotográfiáról lévén szó, fontos kifejezőeszköz a perspektíva is – a végtelenbe vesző sínpár, az oldalról felvett, perspektivikusan torzuló pad. A kompozíció, melyben egyaránt érvényesülhet a spontaneitás, a véletlenszerűség, az amatőr fotográfiára utalva, s a már-már geometrikus tisztaság, a tiszta racionalitás, s ebből kibontva az elvont, absztrakt kompozíciós séma, a felület tökéletes megmunkálásának vágya. E vágy végső célpontja a kifejezés nulla foka: ahol a motívum önmagát emészti fel, a művészet beszédességét a csönd váltja fel (363, Fény, Berlin, 2006).

Kedvelt technikája Bartisnak a közelkép-távlati kép eltúlzott, s így beszédessé váló konfliktusának alkalmazása. Egy női test apró és intim részleteiig lebontva, vagy a hegyek közt elvesző lovacska, ahogy egy kocsit húz odalent. Az első esetben a kukkolás izgalma kísérheti a látványt, a fotográfia eredetére utalva, a második esetben pedig az isteni nézőpont kínálkozik fel a befogadó számára.

Külön kompozíciós elv a fény (vagy inkább az árnyék) rajzának rögzítése, a fénnyel festés módszere. Ez szintén vezethet a geometria tiszta világa felé, vagy az elmosódott, alig-ki-mondható árnyékvilág irányába.

S akkor ejtsünk szót a motívumválasztás sajátosságairól. Lószem, női láb, csiga, női arc, ilyenek a tipikus témák Bartis képein. Vihar előtti felhők, semmibe vezető utak, magányos fák, vasúti kocsi vécéje, az internetről elkapott jelenet. Lepusztult, vagy pusztulás előtt álló világ. Egy szál kaktusz mint csendélet, elmorzsolódott síremlék, az Auschwitz szó töredéke. És persze, visszatérőleg: Cedenka. Egy lány, aki – szintén a beszélgetős könyvből tudjuk – kulcsfontosságú az életrajzi Bartis, és a fotográfus számára is. Egy lány, szemből vagy oldalról, ruhában vagy félmeztelenül, elmosódottan vagy belenézve a készülékbe. Olykor tétovaság, néha unalom, többször rémület az arcán.

Bartis hajlik a pátoszra. Kedves témája a rémült női arc, drámai megvilágításban, mint egy háború előtti magyar filmen. Vagy akár egy némafilmen. (36-37, Torzító tükör, Kisgyőr, 2005) Vagy – nagy ugrással – úgy is fogalmazhatunk, fényképészként nyelve hajlik a nagyromantikára, sőt, a misztikára is. Caspar David Friedrich jut az ember eszébe az elhagyott síremlékről, a kidőlő fakeresztről, kopjafáról. Máskor optikai trükkökkel idézi fel a kereszt motívumát. A csendes végletesség jellemzi látásmódját – a halál is ezért lesz visszatérő témája. Már a 40. képen megjelenik egy temetői menet, koporsóval, s mellette a fia letakart arca, amely majd apja halotti maszkjának lesz kísérő motívuma. Aztán a 193. képen eltorzult, alulról fotózott, alulról világított férfiarc (Nagybátyám, Temesvár, 2005). És aztán az utolsó kép, a 365., Az utolsó kép apámról, helymeghatározás nélkül, 2006-ból. Erről nincs mit mondani, hagyjuk hát magát Bartist vallani, a beszélgetőkönyvből: „És nem értem. Sem akkor, sem most nem tudom megmondani, miért tettem, mit kerestem ott, miért kellettek azok a képek a szinte felismerhetetlenné balzsamozott Apámról (…) Az szinte biztos, hogy nem a képekért.” És egy másik helyen, hangsúlyosan, a könyv végén: „Ha már szóba került a hit, nekem olyan Isten kéne, aki nem öröklétet ígér, hanem el tudja fogadtatni velem a múlandóságot. Mindörökre.”

Bartis Attila, A csöndet úgy. Naplóképek 2005. január – 2008. december, Magvető, Budapest, 2010.