A suszter álma

Van abban valami lehangoló, mikor az első tavaszi, napsütötte hetek után jön egy borongósabb, esős időszak. Az ember már beleéli magát a nagy tavaszi zsongásba és lendületbe, aztán hirtelen az orrára koppintanak odafentről: ne örülj olyan korán! Ilyen szürke, esős nap volt ma is, el is múlt egy kicsit a tavasz hozta napfényes derű. Ebben a hangulatban sétáltam a győri Vaskakas Bábszínház felé, ahol már a bejáratnál mosolyra görbült a szám: az ajtó felett himbálózó, kézzel festett, „suszter” feliratú cégér mutatta, hogy jó helyen járok. Beljebb lépve sem véthettem volna el az irányt, mert gondosan elhelyezett kaptafák jelezték, merre lesz a délutáni bemutató, A suszter álma.

Az álom hamarosan el is kezdődött: a nyitóképben egy suszternek és feleségének hétköznapi, egymástól kissé elhidegült, külön élt életébe csöppen bele a közönség. Szó nem hangzik el, a táncosok csupán gesztusokkal, füttyszóval, mozdulatokkal jelzik az eseményeket és érzéseiket. Kezdetben túlságosan színpadiasnak hatnak ezek a jelzések, de pár perc múlva el is feledkezik róla az ember, annyi humor szövi át már az első néhány megmozdulást is. Az első jelenet végére a suszter álomba szenderül, s itt kezdődik a móka-kacagás.

A suszter álmában életre kel minden: megelevenednek a cipők, a műhely, minden tárgy élő részese lesz a cselekménynek, sőt, maguk a cipők indítják el a táncparádét, melyet a Harangozó-díjas, az életben is házaspárt „alakító” Kocsis Enikő és Fitos Dezső tolmácsolásában élvezhetünk. Amit az első jelenetben még túljátszottnak érezhet a néző, azt a tánc egy csapásra feloldja, feledteti. Az életre kelt lábbelik táncra kényszerítik a mestert és feleségét, akik azért elég hamar belejönnek, ráéreznek a tánc ízére. A nagy duhajkodásban ugyan egyszer hajba kapnak, s az álom rémálomba fordul, de szerencsére a suszter felriad, s indulhat a reggel, mely a házastársak összemelegedésével, közös táncával zárul.

Nem különösebben bonyolult, szövevényes sztori, de ebből is látszik, hogy egy jó előadásnak nem feltétele a szerteágazó cselekmény; van, ami sokkal fontosabb: a színészi (ez esetben táncos alakítással párosuló) teljesítmény, a díszlet, az ötletek, az eszközök, jelmezek, fények és a zene kihasználása, összehangolása. Ebben az előadásban pedig mindez együtt volt. A táncosok elsőrangúan adták elő az előadnivalót, s a koreográfiák, a táncstílusok is remekül illeszkedtek a cselekményhez, illetve a cselekményt mozgató lábbelikhez. Mi mást lehetne táncolni egy szép, új, piros papucsban, mint sárközit; s mi lenne inkább illő egy pár férfi csizmához, mint a kalotaszegi legényes? A házaspár vitájának dühös-dühödt, harcias hangulatát remekül érzékeltette a tangó, s a mókás szteppcipők sem pihentek. Egy fergeteges „néptánc-revü” részesei lehettünk, amit az is értékelni tud, akinek fogalma sincs a néptáncról és a magyar táncdialektusokról. S bár furcsának tűnhet, hogyan fér össze a néptánc a revüvel, az alkotók olyan szellemesen és finom érzékkel oldották meg a műfaji vegyítéseket, hogy egyáltalán nem zavaró, inkább csak szórakoztató, táncosnak és nézőnek egyaránt. A komikum további forrása volt a zene is, melyet Pál Lajos és Makó Péter szerzett. Népzenész létükre olyan zenei egyveleget hoztak létre, melyet bármelyik világzenét művelő együttes megirigyelhetne. Többnyire népzenei alapon teremtettek egy olyan modern, az aktuális hangulatnak megfelelő hangzásvilágot, mely tökéletesen kiegészítette, segítette a táncosok produkcióját.

A táncosok „lába alá” dolgozott a két kiváló győri bábszínész, Ragán Edit és Szúkenyik Tamás is. Munkájuk profizmusa éppen láthatatlanságukban rejlett: ők keltették életre az álombeli röpködő, éneklő, ugató, nyávogó, egyszóval rakoncátlankodó cipőket, szteppelő frakkot és cilindert, az esküvői képről lelépő fiatal suszternét s az elszabadult fazékfedőket. A sötét háttérbe tökéletesen beleolvadó bábosok kilétére csak a meghajláskor derült fény, ha az ember tényleg belemélyedt abba a mesevilágba, melyet a kellékek segítségével teremtettek; ha az ember tényleg elhitte, hogy az álomban a cipők önálló életre kelhetnek.

Fontos elemei a produkciónak a hang- és fényhatások, melyeket remekül oldottak meg a technikusok. A díszlet szintén a darab sikerét szolgálja: minden részlet, minden tárgy funkciót nyer az előadás során, amellett dekoratív is, akárcsak az egyszerű, de praktikusan átalakítható jelmezek. S persze kellett egy ember, aki ezt az egész folyamatot, annak minden részletét átlátja, összerendezi és egybefogja. Ezt a hatalmas feladatot a Vaskakas Bábszínház igazgatója és bábszínésze, a Blattner-díjas Kocsis Rozi látta el, s mint kiderült, nagyon is jól. A sziporkázó ötletek, a darabot végigkísérő derű, a humor és játékosság olyan jól eltalált egyvelegét kapta a közönség, mely humora, „nagykorú” poénjai miatt elsősorban a felnőtteknek nyújtott szórakozást, de külön élmény volt a közönség leglelkesebb részének, a gyerekeknek önkéntelenül is gyakran hangosra sikeredett megnyilatkozásit hallgatni.

Kommentárjaikból kiderült, hogy a táncosok és bábosok által megálmodott varázsvilág sikerült, valóban életre kelt: még én is (bár hivatalosan kinőttem a gyerekkorból) elhittem mindent, amit a színpadon láttam, s egy röpke órára elfelejtettem minden mást: csak Füttyös suszter és Füttyösné létezett röpködő cipőikkel, táncos lábukkal és szívderítő történetükkel. Igazi álomba, s álomba illő varázslatba csöppenhet az ember, ha átengedi magát ennek a derűs, kacagtató táncos-bábos mesének. És hogy a hatás nem múló és röpke, mint az álom, azt bizonyítja, hogy még most is mosolygok – pedig még mindig esik az eső.

A suszter álma

Nemzeti Táncszínház, győri Vaskakas Bábszínház

Rendező, dramaturg: Kocsis Rozi

Szereplők: Kocsis Enikő, Fitos Dezső – táncosok Ragán Edit, Szúkenyik Tamás – bábosok

Tervező: Michac Gábor

Zeneszerzők: Pál Lajos, Makó Péter

Bemutató: 2011. március 11.

Az előadás a Nemzeti Táncszínház, a Vaskakas Bábszínház, az NKA támogatásával és a Vaskakas Bábszínház közreműködésével készült.

A képek forrása a PORT.hu.

(fotó: Baranyai Edit, Puskel Zsolt)