Egy jazz muzsikus hangja

Sikeres véletlenek, változó időszakok és váratlan fordulatok. Egy gitáros, aki húrjaival a legtöbb zenei intézmény szívét megpengette. Egy művész, aki tizennégy évig játszott Pege Aladár jazzbőgős Quartetjében. A Tanár Úr, akinek több mint huszonöt éves egyetemi munkája során tehetséges gitáros generációk kerülnek ki a keze közül. Apa.

Hogy alakult ki a kapcsolatod a zenével és mikor fogalmazódott meg benned, hogy zenész leszel?

Nem volt határozott döntés, a sorsom alakult így. Tizenkét évesen kaptam az első gitáromat, de a konkrét lökés tizennégy-tizenöt éves korom körül történt, mikor megismerkedtem a Zámbó Öcsiékkel (efZámbó István képzőművész – a szerk.). Akkoriban hétvégén mindig voltak nálunk házi örömzenélések, próbálkoztunk és önkifejeztünk, ösztönösen. Közben mindenféle zenéket hallgattam, tudatos válogatás nélkül és a jazz-hez tizenhat évesen Waszlavik Miki barátom révén kerültem közel. Elhatároztam, hogy zeneiskolába fogok járni és a gitározást egy kicsit komolyabban kezelem.

Milyen benyomást tettek rád az első közvetlen tanári kapcsolatok?

Pesten, a Vasutas zeneiskolában, több mesterem is volt. Az első, Horvai Géza, vendéglátóipari gitáros, majd Virág Józsi bácsi, aki tehetséges muzsikus volt, jól játszott, szépen harmonizált, imádtam. Leérettségiztem és közben a zeneiskolában átkerültem a Babos Gyulához. Ő egy nagy ikon volt számomra, aki akkor az egyik legprogresszívebb zenét játszó Rákfogó együttesnek volt a gitárosa. Nagyon jó kapcsolatunk volt azt hiszem – legalábbis így visszaemlékezve - mindig kedvelt engem. Úgy alakult, hogy mikor végzős voltam a Műszaki Főiskolán, Babos Gyula szólt,hogy jövőre már nem tanít a Vasutas zeneiskolában, hanem csak a Konzervatóriumban és megkérdezte, hogy nem gondoltam-e arra, hogy zenei pályára menjek és tanuljak ott tovább. Ennek a bíztató kérdésnek a hatására felvételiztem a „Jazzkonziba” (Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium Jazz tanszaka) –és ezzel egy időben diplomáztam a főiskolán. Elsőre felvettek, nagyon nagy öröm volt.

És beindult a zenész élet. Milyen fordulópontok határozták meg azt az időszakot?

1982-ben, mikor másodéves voltam, sok minden történt. Ekkor még nem volt felsőfokú jazzoktatás Magyarországon, a „jazzkonzi” volt a legmagasabb végzettség a műfajban. A konzi helyileg akkor a Postás Művelődési Központban volt, a Benczúr utcában. Mi voltunk délelőtt, délután pedig a postások Erkel Ferenc Zeneiskolája működött ott, ahol alapfokú jazzképzés is volt, mint a Vasutasban, ahova régebben én is jártam. Akkoriban nekem abszolút nem volt képben a tanítás. Sőt, bizonyos értelemben fáztam is tőle, mert apám tanár volt. Valahogy az ember nem arra gondol, amikor útkereső, hogy ugyanazt a foglalkozást válassza, amit az apjánál látott. Nem gondoltam arra, hogy tanár leszek, de Gonda János jóvoltából 1982 februárjától már ott tanítottam a zeneiskolában elég sok éven keresztül. Így lettem én „véletlenül” pedagógus.

A 82’-es év művészi pályám szempontjából is izgalmas volt. Év végi záróhangverseny volt a régi Egyetemi Színpadon és ott én is felléptem a konzis osztálytársaimmal. Koncert után odajött hozzám a Berki Tamás, aki országos hírű sztár volt már akkor, és azt mondta, nagyon tetszett neki, ahogy játszottam és megkérdezte, nem akarok-e a zenekarában gitározni. Nagyon meghatott, örültem neki, persze nem mondtam nemet. Tulajdonképpen innen számítom a zenei pályafutásom. 

efZambo Happy Dead Band: Sugár vagy (1990)

Miért kezdted el jazzt hallgatni és milyen zenei élmények kötnek ehhez a műfajhoz?

Megfertőztek vele a haverok. Akkoriban olyan zenéket hallgattam, melyek már nagyon komoly hangszeres tudást igényeltek, komoly kompozíciókkal, hangszereléssel- ez az,amit progresszív rocknak is lehetne nevezni, Chicago, Blood Sweat and Tears, Emerson Lake and Palmer. Ez már egy egészen más minőség volt, mint egy háromakkordos tábortűzi zene. Innen már csak egy ugrás volt a jazz. Persze a jazz megismerése is egy furcsa időutazás volt, mert nem a John Coltrane-t hallgattam, hanem a Mahavishnu.t meg a Billy Cobham-et, akik elektromos hangszereken játszottak nem swing alapú jazzt. Chick Korea Return to forever zenekara, a Weather Report voltak akkoriban a meghatározó jazz-rock zenekarok. Miután ezeket megismertem, utána kezdtem el visszafelé tájékozódni és hallgatni Miles Davis korai zenéit, meg Coltrane-t, Charlie Parkert, meg a régi nagyokat.

Hogyhogy nem Szentendrén tanultál gitározni, ahol laktál?

Szentendrén csak klasszikus gitárt tanítottak. Ilyenfajta képzés, ami engem érdekelt: „villanygitár” pengetővel az nem volt és még most sincs.

Mennyire támogatták a szüleid, hogy zenei pályára menjél?

Ugye a szüleim elváltak és én az anyukámmal és az apai nagyanyámmal maradtam egy fedél alatt. Anyukám nagyon szerette volna, hogy valami „normális” foglalkozásom legyen és a rá való tekintettel is végeztem el a Műszaki Főiskolát. Szerettem oda járni, de a tanulást a zenével való megosztottságban azért nem csináltam teljes gőzzel. Melyek voltak a legemlékezetesebb időszakok az életedben?

Maga az egy emlékezetes dolog volt, ahogy elindultam a Berki Team-mel ’82-ben, aztán később pedig, amikor a Pegéhez kerültem. Pege egy óriási, nemzetközi sztár volt, és az, hogy én a Pege Quartetbe kerültem, mindenféleképpen egy komoly, meghatározó dolog volt az életemben.

Nem fordult meg a fejedben, hogy külföldön próbálj szerencsét és beutazd a nagyvilágot?

Fiatalabb koromban gondoltam rá, de akkor nem nagyon lehetett. Aztán szerencsém volt megismerni ezt is, a Pege Quartettel elég sokat utaztam Európában, sok országban voltunk, sokszor, utána pedig már nem akartam.

Hogy kerültél Ali bácsihoz?

A konzis osztálytársam, Csepregi Gyula szólt, hogy Pege gitárost keres. Ali eljött egy koncertemre, meghallgatott, beszélgettünk és ’84és ’98 között az ő kvartettjében játszottam.

Ma már nehéz lenne elképzelni, hogy valaki ennyi ideig egy zenekar állandó tagja legyen. Milyen érzés volt tizennégy évig egy világhírű bőgőssel együtt játszani, „nevelkedni”?

A Pegével való folyamatos együttjátszás rekordere vagyok (nevet). Igen, hosszú „házasság” volt ez, gondolom azért, mert működött a dolog. Egy ilyen zenekar, mint egy kis mikroközösség, nem csak a zenéről szól. Ott elég sok mindent megtanultam a szakma alapszabályaiból. A tehetség csak egy dolog, ugyanannyira fontos a pontosság, a megfelelő viselkedés. Rengeteg dolog kell még ahhoz, hogy teljes értékű muzsikus legyél és megfelelj egy bizonyos elvárási rendszernek. Kell egyfajta intelligencia és jó adag kompromisszumkészség ahhoz, hogy az ember benn tudjon maradni egy rendszerben.

Pege olyan muzsikus volt, hogy addig csinálta, amíg el nem tudott kápráztatni mindenkit. Sok jó koncertünk volt, legtöbbször Németországban, Ausztriában jazz fesztiválokon, és Ankarában. Nagy élmények voltak, sok ember, nagy siker – jó volt.

Aztán a Pege Quartettel lezárult az életed egy fontos korszaka. Utána milyen irányban mentél tovább?

Ekkortájt több dolog megváltozott mind a szakmai mind a magánéletemben és emiatt sok mindent újra kellett gondolnom. Jó is volt egy kis levegővétel, mert Pege Alinál mindig programzenét játszottunk, az ő számai mentek, azt a világot kellett muzsikálni. Nekem például nagyon hiányzott, hogy nem játszottunk standardeket és utána végre volt lehetőség ilyen zenéket is játszani.

Mikor kicsi voltam, sokat hallgattuk a Cimbora lemezt, amin tudom, hogy Te is játszottál.

Igen, Cseh Tamással és Másik Jancsival. Akkoriban elég sok munka volt, stúdiómunkák, lemezfelvétel, meg filmzenéket, meg ilyesmiket csináltunk.

Nagyon élveztem, mert másfajta kihívást jelent. Azonnal kell teljesíteni, ott kapod meg az anyagot, hogy mit kell játszani, jó frissítő erő. A Katona Klárival is voltam egy turnén a nagy Szovjetúnióban. Érdekes volt, mert azt is kipróbáltam, hogy milyen, amikor az ember egy ilyenben részt vesz: több, mint ötven koncert majd’ két hónapig. Egy kis közösségben vagy, kiszolgáltatva, utazni rengeteget, megfelelni minden alkalommal. Vagy például voltam Magyarországon is a Komár Lacival egy egyhónapos belföldi turnén. Jó időszak volt ez, sokat tanultam.

Hogy jött létre a zenekarod, a ForTunes együttes? A tagok, ahogy írják rólatok, tapasztalt, virtuóz jazz muzsikusok. Kollmann Gábor a Budapest Jazz Orchestra oszlopos tagja, Lutz János is számtalan helyről lehet ismerős a jazz-kedvelők számára – Cotton Club Singers, Charlie Parker Tribute, Sramkó János szinte minden jelentős stílusban és művésszel feltűnt az elmúlt harminc évben.

Egy idő után az embernek kell valamilyen profil és megint zenekarosdit akar, így csináltuk meg a Fortunes együttest Kollmann Gabival (szaxofon), ami egy triózásból nőtte ki magát. Játszottunk már alkalmilag korábban együtt és azt gondoltuk, kéne csinálni egy saját repertoárt. A Hulló levelekkel nem tudsz jelentkezni sehová, akármilyen jól játszod, saját zene és saját profil kell. 2007-ben megjelent az első cd-nk, amivel volt egy nagy lemezbemutató koncertünk a Magyar Rádió Márványtermében és azóta is többször koncerteztünk.

Remek érzés mostanában gitárszóra ébredni. Ennek apropója, hogy készül az együttesed újabb lemeze.

Igen, Kollmann Gábor és az én szerzeményeit játsszuk, modern, szabadabb hangvételű swingeket, balladákat, groove-os darabokat. Most vettünk fel az elmúlt napokban egy lemezt, amit szeretnénk minél több helyen megmutatni a közönségnek. Három vendégművész is hallható a cd-n, Urbán Orsolya jazz énekesnő, Shreck Ferenc harsonás és Fogarasi János, aki orgonán játszik.

Régebben is írtál számokat, vagy mostanra értek be az elképzelések?

Írogattam régebben is az asztalfióknak, de Pegénél mondjuk az volt a játékszabály, hogy kizárólag ő hozta a kompozíciókat. Erre van egy legendás történet. Csepregi kérdezte egyszer, hogy „Te Ali, nem lehetne, hogy én is hozzak számokat? Erre azt mondta: - Gyuszikám, hát hozzál, ha jobb. De nem jobb.„Tehát ez ab ovo el volt döntve – mókás volt. Ilyen értelemben az ambícióknak túl nagy tere nem volt. Az ember az ötleteit leírta valahova egy füzetbe, aztán azt később vagy megtalálta, vagy nem.

Volt azonban még valami, amiről még a kezdetek kapcsán beszéltünk, egy underground, avantgárd irány, ami végigkísért a pályád során. Amellett, hogy a Vajda Lajos Stúdió tagja is vagy, mennyire volt ez törvényszerű, hogy Szentendrén élsz és egy szűkebb réteget érintő zenei műfaj gyakorlása mellett Te a legendás Bizottság együttes tagjaival zenélj majd minden hétvégén? Az örömzenélésből zenekar, illetve barátságok szövődtek. Milyen hatással volt egymásra nálad a két műfaj?

Fortunes: Egy tenyér ha csattan (2007)

Igen, nekem közben a jazzel párhuzamosan mindig volt az efZámbó Happy Band, ami gyakorlatilag, mint „háttérzenekar” az egész életemet átívelte. A hetvenes években kezdődött el a házi muzsikálásból, ami házibuli-zenekarrá nőtte ki magát és mindenfelé játszott, és játszik a mai napig, változó intenzitással. Régen minden héten felléptünk, törzshelyünkké váltak a legendás helyek, az FMK, majd a „Tilos az Á”, és minden nyáron a Sziget Fesztivál. Jól kiegészítette a két dolog nálam egymást, mert az egyik zene kötöttebb volt, a másik szabad. Az egyik zenében szakmailag több kihívás volt vagy a harmóniarendszerei összetettebbek voltak, a másiké egyszerűbb volt. Így mindig megvolt a lehetőségem, hogy ne maradjanak elfojtásaim. Ha valamelyik nincsen, akkor a másikat nehezebben műveltem volna, az biztos.

Valójában akkor mióta is foglalkozol a tanítással?

’82 év elején kezdtem el ugye tanítani alapfokon a Postásban és ’90 óta Babos mellett a Konziban. A Konziból aztán Főiskola lett, most meg az Egyetemhez tartozik. Ez egy furcsa helyzet, mert ugyanazt csinálom és közben az intézmények változnak alattam.

Már több mint húsz éve tanítasz a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, Pomázon a Teleki-Wattay Művészeti Iskola jazz tanszakának vezetője vagy, számos fiatalt készítettél sikeresen fel zenei pályára. Mi történik valójában az óráidon, mi a titok?

A művészetoktatás mindig egy érdekes ügy. Nem egy osztályt kell tanítani, hanem egyéni órák vannak és nálam alapvető dolog, hogy jó személyes kontaktust alakítsak ki a növendékeimmel. Nálam a tanításkor a gitár mindig kézben van, együtt játszom a gyerekekkel, megmutatok dolgokat, kísérem őket, abszolút kamarazenélés van. Óra közben sokat beszélgetünk a zenéről, zenét hallgatunk, vagy hozhatnak az órára számot és leírom nekik, amit szeretnének. Nehéz a számonkérés, az alapfokú zeneoktatás ugyanis nem arról szól, hogy valaki feltétlenül zenész lesz, hanem szereti a zenét, feltölti a lelkét és élvezheti a közösségteremtő erejét. Más a helyzet az egyetemen. Az ott eltöltött évek a legfontosabbak a növendékek zenei fejlődése szempontjából. Soha senki életében nem fog annyira intenzíven, annyira szerteágazóan a zenével foglalkozni, mint akkor. Fel kell pumpálni őket, amennyire lehet, kihasználva a lelkesedésüket. A hangszerét persze mindenki mindig gyakorolni fogja valamilyen műfajban, de hogy egyszerre írjon le zenét, komponáljon valamit, repertoárt bővítsen, hangszereljen, azt már nem fogja a későbbiekben ilyen intenzitással csinálni.

Miért kedvelik a fiatalok a jazzt, miért jönnek ilyen zenét tanulni?

Általában ezek a fiatalok kamaszok már, akikkel lehet „felnőttként” beszélni. Jazzgitározni nagyon ritkán kezd el valaki hatévesen. Van, aki egy otthoni indíttatástól, vagy úgy, mint ahogy annak idején én voltam, a barátain, vagy az iskolán keresztül megismerkedik ezzel a zenével. A másik kategória viszont egy kicsit szerencsétlenebb ügy, mikor valaki klasszikus hangszerre jár és felnő, nyílik a kis személyisége, kicsit unja a klasszikus darabokat és azt gondolja, hogy a jazz mennyivel érdekesebb, itt mennyi minden más dolog van. Ők csalódni szoktak, mert a jazzgitározásban is rengeteget kell gyakorolni, kottából játszani és rengeteg egyéb dolgot csinálni – ezt egy kicsit máshogy képzelik el, mielőtt idekerülnek.

Milyen a hazai felhozatal a jazzgitár területén és ez mennyiben köszönhető a Te, a Ti munkátoknak? Ahogy látom elég sok gitáros játszik különböző jazz fesztiválokon itthon és külföldön.

Szerencsére nagyon sok jó gitáros van és ők tanítanak már számos helyen az országban és valószínűleg ezt a jó minőségű tudást fogják a növendékeik felé sugározni. Jó forrásból táplálkoznak – hogy ez mennyire a mi munkánknak köszönhető, nem tudom.

Fel tudsz idézni egy, a tanítványaidhoz kapcsolódó, kedves, emlékezetes pillanatot?

Nagyon sok visszajelzést kaptam már. Egyszer, emlékszem, két tanítványom, mikor elköszönt tőlem, hozott nekem egy mappát: kézzel írt kották voltak benne, az egyik lemezemen lévő gitárszólót írták le. Megtanulták azt, hogy a zenei fejlődéshez hozzátartozik, hogy transzkripciókat kell készíteni, és hogy ilyen módon tiszteltek meg vagy köszönték meg, nagyon jól esett.

Elég régóta a pályán vagy, koncertezel és tanítasz. Meddig lehet elmenni, meddig ezt tovább vinni? Itt azért más dolog „nyugdíjba vonulni”.

A fizikai képességek ezt úgyis behatárolják, bár annyi koncert nincs, hogy az ember azért belegebedne. Mikor az ember koncertezik, rengeteg energiát kiad, de ugyanakkor nagyon fontos, hogy rengeteg energiát kap is. Az energiaháztartás nem fog kimerülni azért, mert játszol és ez egy koncerten nem szükségszerű, hogy látszódjon. Idős embereket is látunk koncertezni fantasztikus technikával és frissességgel, ez alkati kérdés, mindenkinél más. Mit gondolsz, általában véve a zenélésből mennyire lehet megélni? Te szerintem elég szerencsés helyzetben vagy, hiszen mindig azt csinálhattad, amit szeretsz és művészként mindig fenn tudnál tartani egy normális egzisztenciát.

A zene nem üzleti vállalkozás, hanem érzelmi, lelki kérdés. Mi viccesen úgy hívjuk magunkat, hogy „megélhetési zenészek” vagyunk. Majdnem mindent elvállal az ember, amivel megkeresik. Nyilván van azért egyfajta irányultság is, azzal nem keresnek meg, amivel nem foglalkozol. Nem tudom, hogy lesz az ember teljesebb, mindenesetre nekem ez egy tetsző élet a tanítással meg a játszással.

Mennyire meghatározó, hogy a szakmában kikkel játszol együtt?

A jazzben, ha valakivel nem akarsz játszani, a mögött inkább emberi problémák lehetnek. Mindenki máshogy játszik és ez mindenféleképpen inspirációt jelent. Ha bekerülsz egy zenei közegbe, az mindig újdonság, mert mindenkinek más zenei ötletei vannak, máshogy szól nála a hangszer, ezek téged is más reakciókra késztetnek. Nem kell csak a jazzről beszélnünk, mindenféle zenében van kihívás. A rock and rollt és a legegyszerűbb dolgokat is lehet jól és rosszul játszani. Nagyjából mindenki tudja a szakmában, hogy ki a fusion zenész, mainstream jazz irányába menő, kísérletező kedvű, vagy hagyományos felfogású.

Szerintem én inkább a mainstream-ben vagyok. A furcsa kettősség miatt, a Happy Band-del és a jazz muzsikálással, a jazzben soha nem játszottam fusion hangzásban, hanem az mindig megmaradt az efZámbónál.

Min múlik szerinted, hogy valakiből jó zenész lesz-e vagy sem?

Általában rossz kritikusai vagyunk magunknak. Egyrészt az ember úgy érzi, hogy ő a legjobb valamiben, de ugyanakkor meg nagyon tetszik neki, ahogy a másik csinál valamit és felmerül, hogy ő miért nem játszik úgy. Állandóan nyitva vannak az ajtók, a fejlődés és a továbbmenés lehetőségei, a stílusteremtés. Minden muzsikus egyéniség. Meghatároz, hogy miket hallgattál életedben, mivel foglalkoztál, van egy kitaposott ösvényed, iskoláid. De az iskolák nem határolják be, hogy milyen zenét szeress. Mindenki megtanulja a funkciós rendet, de az egyikből mégis dixieland zenész lesz, a másikból útkereső, avantgárd zenész. Az, hogy ki milyenné válik, az azoknak a hatásoknak az eredője, amikben ő egész eddigi életében haladt. Ez a most megjelenő lemezünk is önkifejezés, hogy száz százalék vagy nyolcvan, nem tudom. Érvényesül benne egy közös nyelv, amit mindnyájan szívesen beszélünk A nagy világsztároknál is azt látom, hogy persze képviselnek egy zenei világot, de mellette sok más dolgot is csinálnak. Nem kell lemondani mindenről azért, mert van egy zenekarod, van egy hangzásvilágod. Annyi impulzus ér és annyi mindenre reflektálsz, hogy lehet mellette mást is játszani és máshogy is. Én azt játszom, amit tudok és nem spórolok az energiámmal. Megpróbálok beletenni mindent, ami a tudásomból, az egyéniségemből, invencióimból kijön.

Ez milyen hang volt? – faggatott apa a leütött zongorabillentyűről. – Gé. – mondom – Nem. Mi az alaphang, hol a tonika? – Várjál, most nem tudom… Megterítettem az asztalt, apa meg visszaült a természetfilm elé és pengetett hozzá aláfestésként…