Egry József és a fényből szőtt kontúr

Egry József személyéhez talán az a küldetéstudat adja meg leginkább a kulcsot, amely egész egyszerűen a „festek, mert ez az életem” szállóigében nyilvánult meg. Intenzív szociális érzékenysége, egy változó, forradalmi kor művészeti elveihez való csatlakozása, az 1910-es évek végétől kialakuló Balaton iránti rajongása és panteisztikus természetfelfogása festészetének stílusbeli sokféleségét eredményezte, amelyben, ha elmerülünk, bizony hajlamosak vagyunk elveszni.

A negyvenes, ötvenes éveit taposó művészetkedvelő korosztály Egry nevét hallva lelkesen kezd el regélni a „Balaton festőjéről”, és inkább körvonalazza nekünk egy képeit fényből szövő romantikus költő képzetét, mint hús-vér emberét, aki világéletében az önismeretre törekedett, lazán tartva a kapcsolatot korának festészeti áramlataival. A teljességre való törekvés mellett is ez a közismert művészkép kerekedik ki Egry József, a KOGART Házban Fényhidakon át címmel megnyílt gyűjteményes kiállításán is. A tárlat a XX. század modernista művészeinek bemutatására vállalkozó kiállítás-sorozat második állomása, amely a fiatalabb generációkat hivatott végigkalauzolni ennek a méltatlanul mellőzött, majd a későbbiekben rehabilitált művészzseninek az életművén a korai periódusoktól kezdve egészen az utolsó alkotásokig.

A kiállításon időrendben kaptak helyet az egyes festmények, bár a kurátorok néhol megengedtek maguknak némi kilengést a dekoratív hatás és a minden esetben gördülékenyebb „hangulati narráció” érdekében. A kiállításnak van egy az időrendiségen túlmutató rendszerezési elve, mégpedig Egry József folyton régi kérdéseket előhúzó és újakat felvető belső világa, amely továbbra is kiismerhetetlen, introvertált, még az eddig megjelent Egry József kiadványok fényében is.

Az első terem a KOGART Ház 4. emeletén kapott helyet, amely a korai évektől veszi sorra az alkotásokat egészen a ’20-as évek elejéig. Betekintést nyerhetünk Egry intim világába, a párizsi skiccek egy éles szemű, érdeklődő ifjú képét vázolják fel, Fincziczky Ida egészalakos portréja (1913) egy a szerelembe bele-belekóstoló fiatalemberről számol be nekünk. Csemegék ezek egy olyan művész pályakezdéséről, akit csak részlegesen ismer a tágabb közönség. A Képírók, Képfaragók plakát Egry részvételét jelzi a kor kulturális életében, a Vörös Igazság (1920) pedig tagadhatatlanul politikai állásfoglalás átlátszó szimbólumba bújtatva, ami Egryt óhatatlanul kora emberévé teszi.

A festő korai képeit a kortársak akarva-akaratlanul összekötötték a szociális festészettel, amely Munkácsyval indult hódító útjára, majd Fényesben és Mednyánszkyban csúcsosodott ki. Egryt érintetté tette figuráinak sorsában az a tény, hogy ő is ugyanazt a nyomort élte át, amit ők, nincstelenül felkerülve Budapestre. Gyötörte pénztelensége, kivetettsége: a kiállítás kezdő képei között szereplő, egyben az első közönségsikert arató Éjjeli menhely előttön (1907) mintha minden arc a sajátja lenne a rejtett önarcképen túl is – zárt ajtók előtt, sötétbe burkolózva.

A brüsszeli képek alakjairól is a szociális érdeklődés sugárzik, a művész kontúrjai megvastagodnak, vaskos, kutyafejű munkások álldogálnak, vagy éppen tevékenykednek serényen a mólón – szinte érezni vélem a munkások testszagát. Ember és ember, természet és ember viszonya a mindennapi életben realizálódik, ami lehet Meunier hagyatéka, de Egry ösztönös rátalálása is. A művész stílusbeli előképeit már az 1905-ös párizsi útja során megtalálta, Puvis de Chavannes állandóságot, szilárdságot mutató képei elbűvölték, Matisse erőteljes formáival, színeivel hatott rá, azonban az impresszionizmus sosem tudta kielégíteni pillanatszerűségével. Míg az első terem képszalagjának közepén szereplő Hazafelén (1910) valamelyest visszaköszönni látom a kusza impresszionisztikus jellegű festésmódot - melyben minden bizonnyal a nagybányaiak keze is benne volt -, addig a Szerelmesek (1911) című temperaképe már egy matisse-i, dekoratív hatást mutató idill a szabadabb Egryre jellemző világos kolorittal, Rippl-Rónait és a gödöllőieket tükröző erős kontúrvonalakkal. A Szerelmesek előtt hosszasan elidőzöm: annyi reprodukciót láttam már, hogy lenyűgöz, mennyire élénk a festmény ezekhez képest.

A tárlaton egymás mellé került a festő két Ádám és Éva (Aranykor) festménye is, az egyik egy 1909 körüli, a másik egy 1910-es változat. A zalai panoráma megörökítése előrevetíti Egry későbbi viszonyát a tájjal, találóan került a kis idézet a kép mellé: „(…) a látott dolgokkal addig foglalkozom, amíg a festőileg érdekelt lényeg emlékben fel nem szívódik, és nem rögződik. A természetben látottak festői lényege csak emlékben alakulhat ki.” A Táj fákkal (1913) sárgája és kobaltkékje sem egy festői látvány leírása, sokkal inkább egy, a látvány alámerült festő víziója, de korántsem absztrakciója.

A negyedik emelet kicsiny beugróterme ügyesen lendít túl a harmadik szintre Zsigmondi Boris Az ecset poétája – Egry József című dokumentumfilmjével. Kezd letisztulni előttem a fiatal formakereső Egry képe, bár talán kicsit hirtelen csöppentem bele a „Balaton festőjének” világába. A második teremben helyükre kerültek a kései évek önarcképei, a feltárulkozás bátortalan megnyilvánulásai, egy-egy a művész mindennapi életébe betekintő alkotás, de a prímet egyértelműen a Balatont megörökítő emberalakos tájképek viszik. Az első világháború után Egry Badacsonyban lábadozott, itt ismerte meg későbbi feleségét, Juliskát, akinek révén 1918-ban Keszthelyre került. A művész elragadtatva mesélt Balatonhoz fűződő élményeiről: „megtanultam a természetnek azt a nyelvét, melyet csak a csodálói, fanatikusai értenek - szóval, hogy magamhoz jussak, hónapokig foglalkoztam egy-egy érdekes jelenséggel, míg emlékben teljesen fel nem szívódott.”

Az olajpasztell technikája külön segítette őt a Balaton lenyűgöző atmoszférikus hatásainak visszaadásában. Az 1927-es Szivárványt szemügyre véve látom átfényleni az alapozást. Szellős festményei egy idilli festői periódust jeleznek, mely nála mondhatni: ritka volt. A pára és a fényjelenségek kozmikus mivolta majd’ minden képén foglalkoztatta, a fény „architektonikusan rendezi a teret” – mondta ekkoriban.

Az 1930-as Szivárvány (Veri az ördög a feleségét) szinte geometrikusnak mondható a felesleges sallangok elhagyásának okán, egyúttal ez a kép jelzi a kezdetét Egry fokozatosan kibontakozó „napkultuszának” is, amelynek eszmei tartalma felülírja a látvány valőrjeit, ezzel is eltávolítva Egryt az impresszionistáktól és az 1934-ben megalakuló Gresham kör tagjaitól. A szín Cézanne-hoz hasonlóan formaalakító szerepet ölt, ezt a szerkesztésmódot látjuk végigfutni a Visszhangon (1936), a Fényeltolódáson (1937) és a Napfelkeltén (1940) is. Akármilyen eszmei töltet is ismerhető fel Egry képei mögött, fénnyel átitatott képei homogén egészet alkotnak a kiállításon belül, akárhogy is szeretnék kiemelni valamit hírnevén túl, nehéz.

A balatoni fényjelenségek iránti lelkesedését példázó képek közé elszórtan simulnak bele a biblikus ihletettségű képek. Számomra a világban benne élő ember sajátos természetvallásáról tanúskodnak, amely inkább az általános emberi erkölcsökbe, illetve a természet és ember kapcsolatának meghittségébe helyezi a megváltás lehetőségét, mint az ember felett álló tökéletes harmóniába. A Balaton „ősi misztikummá való emelése” kissé erőltetett szófordulat ugyan, de fény ide, fény oda, mégis ezt a vallásnak csak jobb híján nevezhető hitet látom visszaköszönni Egry szinte minden vásznán, amely természeti jelenség és ember kapcsolatát boncolgatja. Neki ezt mondta a magyar tenger, és talán ezt mondja ma is azoknak az embereknek, akik Egryhez hasonlóan - beleszerettek a Balatonba.

Hogy utolsó befejezett remekműve néz vissza ránk a tárlatot hirdető plakátról, logikus döntés, művészetének összefoglaló „látomása” a Balatoni fények – Aranykapu (1943-44), amely minden oldalról nyitott, már-már zavaróan víziószerű, de szépen példázza Egry egyedülállóan befelé és egyben egyedülállóan a külső világ felé forduló művészetét. Egry József sajátos kívülállósága, még a KÚT-on és Gresham-körön belül is, világéletben szembetűnő volt, mintha sosem tartozott volna sehová, egyszerre vágyta, és ostorozta azokat a művészköröket, amelyeknek életvitele csupán álom maradt számára, még sikeres, befutott festőként is.

A kiállítás az Aranykapuhoz hasonlóan némileg nyitott marad, ami nem is róható fel egy ilyen folyton új célokat kitűző és azokat maradéktalanul megvalósítani sosem tudó művész esetében. Mindeközben a látogató két legyet is üt egy csapásra, hiszen amellett, hogy megőrződik Egry „fényfestő” arculata, újdonságot jelentenek a korai szárnypróbálgatások grafikái, plakátjai, kisebb-nagyobb festményei, amelyek kimondottam feldobják az összegyűjtött anyagot.

„Ha nincs hitünk a szépben, a természetből kell új alakját kibontanunk. Ha Egryre gondolok, hánytorgásainak végső summáját ebben a keresésben látom. A jelennel szembeni fanyarsága mellett, végső bizakodás és áhítat parázslott benne, s ez nem hunyt ki belőle soha. És bár mindent megtett, hogy lelki rezdüléseit, hitét, bizakodását és áhítatát ne hordja arcán, és még kevésbé adja szóban, annál hitelesebben voltak ezek leolvashatók műveiről.”

Bernáth Aurél 1960-ból származó gondolatai, úgy hiszem, tökéletesen illenek rövid kis beszámolóm végére, innentől kezdve minden látogatónak szíve ügye lehet, hogy hogyan is „olvassa” Egryt, ha egyáltalán olvasni kívánja, és nem csupán gyönyörködni benne.

Fényhidakon át – Egry József (1883 - 1951) gyűjteményes kiállítása

Kurátor: Fertőszögi Péter

KOGART

2011. 04. 02. - 2011. 07. 31.