Talált, süllyedt!

Dúl-fúl, és elnémul. Gigor Attila rendezése az Örkény Színházban

Az emberi élet hanyatlása, kétségbeesett művészi próbálkozás, félelem az elmúlástól és főként a kisszerűségtől. Akár így is értékelhetnénk az Örkény Színházból jövet Ingmar Bergman tragikomédiáját, de a helyzet más. Gigor Attila rendezése meggyőzi a nézőt, hogy a mozgókép nem idegen a színháztól, az „őrült vagy zseni” kérdés nem közhelyes, sőt, még egy Bergman-darabon is lehet nevetni.

 

 

Akár feledésbe is merülhetett volna Bergman kedvenc Carl nagybácsija, ha nem ihlette volna meg a szenvedélyes és labilis idegzetű feltaláló élete a svéd rendezőt. Carlnak (Gálfi László), a meg nem értett zseninek, most már nem csak a legújabb találmánya, az „élő hangosfilm” kigondolása és megvalósítása okoz örömöt, hanem az azonosulás Franz Schuberttel. Természetesen erre minden oka megvan a pszichiátrián kezelt mérnöknek. A két „hasonló” lángelme egyaránt az alkotásban lelte örömét és hasonlóan fiatalabb nők rajongtak értük. A gyomorrákos Carl napjai meg vannak számlálva, piszokul szenved, mint egykoron a szifiliszben elhunyt Schubert. A komponista megidézését a két felvonáson keresztül hallható elő-zongorajáték adja, míg a nagybácsi halálhoz való viszonyát egy groteszk bohócnő személyesíti meg. Mintha a kisszerű, lealacsonyító haláltáncban is lenne valami hívogató. Az első felvonásban végig kórházi köntösben szereplő Carl csak egy a betegek közül a kimért és öntudatos docens szemében, egészen addig, míg nem kezdi felfedezni a bohókás mérnök értelmét és sajátos lelkületét.

Mégis, miért tudunk szórakozni már az első felvonás alatt is, ami lényegében egy pszichiátriai kórteremben, majd egy vidéki mozi színterén játszódik? A válasz, hogy azért, mert a színészi alakítás hiteles, túl egyszerű lenne (bár kétségkívül élvezhetően alakít Gálfi és Gyabronkai is). Bergman most úgy beszél művészetről, hitről és pusztulásról, hogy nem akarja, hogy nagyon komolyan vegyük, miképp a nagybácsit is inkább kinevetjük, és közben mégis drukkolunk neki. A rendező és Gálfi úgy játszik velünk, hogy ne csak egy szánalmas, nevetséges öregembert lássunk, hanem higgyünk neki. Ha bolond is, szent, ha le is húz mindenkit magával, azért az egekbe vágyik. A közönséggel úgy alakít ki kapcsolatot Carl bácsi, miként a feleségével is (Szandtner Anna) teszi: „úgy alakítok ki vele együttlétet, hogy közben egészen egyedül vagyok”. Kétségkívül sok az áthallás, talán a legfontosabb a hazai filmes válságra utaló kiszólás Carl vállalkozásán keresztül. Az egykori mérnök meg van győződve zsenialitásáról, legyen szó akár a találmányáról, színészi képességéről vagy magáról a filmről. Nem jelenthet problémát, hogy az alkotás öncélú és veszteséges. Az, hogy milyen kevés jegyet adtak el, lényegtelen, hiszen a befogadók „úgyis unni fogják vagy nem értik”. Az ilyen karikatúra társadalmilag fontos üzenetet hordoz, de legalább ilyen fontos Carl személyisége is. Ha kicsit is magunkra ismerünk – túlzott önértékelésében, önzőségében, vagy szorongásaiban és félelmeiben –, akkor máris nyert ügye van a darabnak. Hiszen mégiscsak könnyebben élvezhető az a vicc, ami nem rajtunk csattan.

 

 

Lényegében mindenki és minden eltörpül Carl vállalkozásához képest, amely nem más, mint egy Schubert életéről szóló film forgatása majd terjesztése. A premier során – „élő hangosfilmről” lévén szó – ismét elő kell adni drámát, a színészek a ponyva mögött olvassák a szövegkönyvet. A premierre a második felvonásban kerül sor, addig részben megismerhettük a Carlnak asszisztáló emberek, így a fiatal feleség, a részeges professzor és az egész filmes vállalkozást anyagilag támogató néma feleség egyéni sorstragédiáit is.

A második felvonásra kellő várakozással mehetünk be. A kórterem után nem nevezném élés kontrasztnak a vidéki iskolát, amely ugyan mozinak lett átalakítva, mégis szegényes, sötét és lehangoló helyszíne a filmes vállalkozás premierjének. Az „Örömlány öröme”, mely Schubert elmúlását és az érte rajongó prostituált tragédiáját hivatott bemutatni, lényegében nem a neves bécsi komponistának állít emléket. A film a színházban a derű csúcsa, Carl bájosan amatőr színészi játéka és komoly drámai átélése keserűen mulatságos. A filmkocka pereg, a tér tágul, mégis, mintha már minden csak a szenvedő nagybácsiban játszódna. Legyen bármennyire komikus, kétségbeesett próbálkozás az „élő hangosfilm”, amely most már színház a színházban, mert a technika megadta magát – valaki itt utoljára játszik – és nem Schubertet, hanem magát az életet. A vidéki tanító és a többi mellékszereplő mentik a menthetőt a kudarcba fulladt előadásból, velünk együtt figyelik az abszurdba torkolló búcsújátékot. Carl magán kívül van, úgy látszik, a premiernek nem lesz vége, ahhoz meg kéne halni a színen, de legalábbis valami vigaszt, értelmet találni a pusztulásban.

 

 

Arra, hogy Carl megtalálta-e az emelkedést a süllyedésben, aligha válaszolhatunk igennel, ez úgy látszik, keveseknek adatik meg. Ellenben az Örkény Társulat játéka, Bergman önéletrajzi ihletésű drámája és Gigor Attila rendezése igenis talált, még ha „süllyedt” is.

 

Dúl-fúl, és elnémul

Örkény István Színház

Író: Ingmar Bergman

Fordító: Kúnos László

Rendező: Gigor Attila

Szereplők: Gálffi László, Szandtner Anna, Pogány Judit, Gyabronka József, Termes Rita, Kékesi Judit, Polgár Csaba, Takács Nóra Diána

Zene: Melis László

Jelmez: Sztevanovity Sandra

Díszlet: Izsák Lili

Dramaturg: Gáspár Ildikó

Koreográfus: Dékány Edit

Fény: Herbai Máté

Súgó: Jánoska Zsuzsa

Ügyelő: Kónya József

Rendezőasszisztens: Érdi Ariadné

Bemutató: 2010. december 18.

A képek forrása az Örkény Színház honlapja (fotó: Gordon Eszter)

Facebook-hozzászólások