Variációk szójátékra

Bajnai Nóra Katalin friss hangú és fiatal költőnő. Friss hangú, de stílusa már markáns jegyeket is mutat, nem véletlenül, hiszen 2006 óta publikál számos nyomtatott és elektronikus folyóiratban. Bajnai Nóra szabadverseiben egyszerre jelenik meg a világban való elveszettség érzése és az apró jelenségekben felfedezett nagyság csodája. A kicsit és a hatalmasat, a rövid és hosszú verseket a költő néhol szabad asszociációra emlékeztető, néhol saját logikáját megmutató, szójátékokkal sűrűn teleszőtt lírai nyelve egységesíti. Ezen keresztül találkozunk Bajnai én-variációival.

Az Ön-zene művei én-versek: akár konkrétan saját magával, akár annak a környezet dolgaiba való kivetítésével foglalkozik, akár a többi emberről formál véleményt a beszélő. Én-variációk: variációk egy témára – az énre. Maurice Ravel Bolerója jut eszembe, amiben a zene fő motívumát ismétlik meg különböző hangerővel és intenzitással más-más hangszerek vagy hangszercsoportok. Ez így leírva unalmasnak és monotonnak tűnik, ám ennek a csaknem 20 perces zeneműnek minden másodperce kiköveteli magának a figyelmet: hol a fuvola lágyságára, hol a rézfúvósok nyers erejére koncentrálunk. Leköt minket a játékos hangszerelés és a crescendóra építő kompozíció, ami által elkerülhetetlennek tűnik a katarzis. Ez a két alapvető jellegzetesség feszül egymásnak Bajnai Nóra lírájában is, a szójátékok – felszínes vagy lényegre tapintó – sziporkáját a drámai vagy rezignált gondolati sík ellenpontozza. Ez a ritmus az alapja az Ön-zenének, ami az én témáját egyszer így, máskor úgy megéneklő költészetet sűrít magába.

Egy híján negyven vers kapott helyet Bajnai Nóra Katalin első kötetében, mely öt egységre tagolódik. Érdekes, hogy az első két rész a művek több mint felét tartalmazza, a maradék háromban pedig bő egy tucat költemény sorakozik. Ez nyilvánvalóan sugallja a fontosabb hangsúlyokat, ám ennek ellenére a kötet szerkesztése egységes, a kiemelkedő versek egyenletesen vannak elosztva. Mindezek Mohai V. Lajost (a kötet szerkesztője) dicsérik, aki az utószót (ajánlást) is jegyzi.

A kötet nyitó- és záróverse tökéletesen jelzi azt a két végpontot, amelyek között Bajnai lírája ível. Az előbbi a címadó írás is egyben, és nyomban felvázolja az első egységre (ami ráadásul Az önzene címet viseli), illetve az egészre jellemző szójátékos megközelítést (még ha ez itt-ott el is tűnik, vagy csak visszafogottabban van is jelen). A kötet zárlata, a Hátúszó-forduló a változás-változtatás fogalmát járja körül, mi több, meg is mutatja a költő fejlődését mind versnyelvét, mind gondolatvilágát tekintve.

Az első és utolsó közti ívet, a felbukkanó témákat a fontos művek sorravételével szeretném bemutatni. Nem egy szakadás nélküli ívre gondolok ugyanakkor – úgy érzem, hogy ezeknek a verseknek valahol a mélyebb rétegeiben lelhetők fel a kapcsolódó elemek. Az Őszi szag első felében a kinti világ és a benti világ képeit látjuk magunk előtt, aztán egy hirtelen váltással a hiány kerül középpontba: „A barna műbőr ülésen túlhevült horpadás mered magába. / Csak egymaga. A horpadás ott marad, ha kihűl is. […] A semmi köszönt megint. / Álruhában visszaandalog, és van, / hogy fontoskodóan köhint.” Az első szakasz másik fontos műve a Mélytengeri morajlás. Ebben érezhetjük igazán Bajnai szójátékos lírai nyelvének sodrását, amihez illik a tenger hullámzását leíró nyitókép, valamint az ebből kinövő, időben és térben egyaránt szerteágazó gondolatfolyam. Az áramlásra építő, és pillanatnyi villanásokat rendre váltogató költemény az emlékezés, a megőrzés vágyával végződik.

Az Országos könnytár címet viselő második egységet a Tévedés nyitja az önmagát kereső lírai én elkeseredettségével és bizonytalanságával („A zajok elhalkulnak, olyankor felfeslem, / bár keveslem a keskeny hangközöket, / s kikandikálok, mint egy fűszál / az aszfaltrepedésből.”). Az ezt követő művek főleg a halál kérdését járják körül többféleképpen [Variációk zavarra (Ballada a homályról), Ütem-terv, Szamaram sírkövére], melyek közül az Árva varrat heget varrat érzékelteti legjobban Bajnai azon képességét, hogy plasztikusan ábrázoljon kis dolgok leírásával mélyebb tartalmakat. Három magány-vers zárja az Országos könnytárat – az utolsó, a Kávézacc megint az előbb említett költői módszert alkalmazza: „Hiába, senkit nem vonz annyira, / hogy kávéját fenékig gurítsa le, / hogy a méregpoharat ki is igya! / Pedig van, hogy az utolsó korty / az élet sava-borsa, / a zaccosabbja, / hiába van a habja, / hiába hív a leve.”

A soron következő A szó ma talán a legintenzívebb része a kötetnek, továbbviszi az egyedüllét témáját. Bár A szó ma kicsit erőltetettnek és közhelyesnek tűnhet, mégis erőteljesen mesél a tömeg és az egyén viszonyáról. A Faber castel az elszalasztott lehetőségek után az illúziókba menekülő ember kilátástalanságát jeleníti meg („Mindig csak a következőnek a hiánya.”). Közös ezekben a művekben az önmagunknak való hazugság motívuma, és talán ez az oka a senki földjére vettetésnek – ahogy a Semmi-dalban megfogalmazódik: „(Se ég, se föld / nem sajátja. / A megörökölt semmit járja.)”.

Négy versből áll A pillanatragasztó és a Próbaszárny (Tollak) is. Az előbbi a kötet legkevésbé sikerült szakasza, a Sem lassanként, sem futólag azonban említésre méltó módon rajzolja meg a múlt emlékezet általi rekonstruálásának nehézségeit. Az elején említett Hátúszó-forduló az Ön-zene egyik legfontosabb műve. De nem csak a korábban leírtak miatt, hanem azért is, mert megelőlegezi Bajnai lírájának folytatását és változását.

Egyetértek Mohai V. Lajos utószavával: Bajnai Nóra Katalin szabadon verselő költő, nem kötelezi el magát egy irányzat vagy séma irányában. Érezhetőek az irodalmi kapcsolódási pontok: Nagy László és Pilinszky János szóhasználata köszön vissza az Őszi szag egy-két sorában, a Mélytengeri morajlás akár T. S. Eliot gondolatfolyamait is idézheti, Weöres Sándortól köszön vissza a Rongyszőnyeg 143. szembeállításának kifordított változata a Zavar (Krónika a vadászmezőkről) című költeményben, valamint A lebólintott fej távoli áthallása is érdekes (Dsida Jenő: Nagycsütörtök). Ezek is erősítik azonban Bajnai játékos-szellemes megközelítésmódját. Variációk szójátékra – hangzik a kritika címe, de a versek fordulatai jóval többek nyelvi sziporkáknál: variációk én-játékra. A kötet elején a költő sokszor túlzásba viszi a szójátékot, ami bizonytalanságot és éretlenséget sugall. Aztán egyre inkább helyrebillen az egyensúly: a végére egy magabiztos és továbblépésre képes lírikust láthatunk. „Nem a faltól falig, hanem a fal előtt kezdődik, / a fallal szemben – hogy ott ki mit kezd magával, / az az igazi menet. / És azt is csak egyetlen egyszer, egyféle ritmusban / lehet.” (Hátúszó-forduló)

Bajnai Nóra Katalin: Ön-zene, Scolar Kiadó, 2009.