„Szárnya van, de nem madár, repülőgép, amin jár…”

Az idő múlásával a lényegtelen elfelejtődik, a számunkra lényeges viszont megmarad, bennünk/velünk él tovább. A debreceni Csokonai Színház novemberi premierje, a Mesés férfiak szárnyakkal is ebben az absztrahálódott formában él tovább bennem. Sok „lényegtelen” elszállt, de a hangsúlyos momentumok elevenek: ilyen Gagarin lebegése az „űrben”, az űrbejutásért folytatott kényszerű küzdelem, a forgószínpadon való szárnyalás, valamint a sárból újra meg újra rajzolt ember és angyal-alakok, kik égi dallamon szállnak – „a negyedik Kiskirály...”

Az előadásra várakozó tömegnek papírzacskókat oszt egy idősebb nő: „szükség esetére” (mi fog itt történni??), kacatos folyosókon át eljutunk a színpadi térbe: forgószínpad, az ülések félkörívben, az alsó sorok már a színpadon; és a térben körös-körül mindenféle díszlet. Aztán bejön az első színész, és elindul az előadás: összefüggéstelen(nek tűnő!) párbeszédek, rohangálás, heves mozdulatok. Próbálom felidézni a honlapon olvasottakat, de a darab a színpadon valahogy „nem áll össze” – a leírtak alapján sem. Az egész távoli és idegen, de mégsem tud nem érdekelni, nem tudok „kiszállni”. Persze nemcsak azért, mert a színpad (néha) forog velünk új és új helyszínekre, hanem mert egyszer csak „elkezd élni” az előadás: álomszerűségében valósággá válik: látszatvilág a javából! 

A darab alapja Oleg Zsukovszkij, Szénási Miklós és Lénárd Ödön szövege, melynek nyomán két szál fonódik össze: az egyik a negyedik király története, a másik a Szovjetunió űrbejutási küzdelme. Két teljesen idegen világ találkozása ez, ennek megfelelően nem is fonódhatnak össze. A szovjet űrhajózást felelevenítő cselekményt, a filmes snitteket idéző be-bevillanó  Negyedik Király, Artabán vándorlása szakítja meg újra és újra. Artabán hosszú, a Megváltót soha nem találó vándorlása, soha el nem csüggedő alakja szimbolizálja az ember örök vágyát: az élet értelmének, Istennek a megtalálását. A földtől, a terheinktől, saját poklainktól való elszakadás ősi vágyát a repülés, az égbe való felemelkedés vágya, maga a repülőgép-gyártás idézi fel a darabban.

A darab a repülés történetének, Daidalosz és Ikarosz, Leonardo, majd az űrhajózás ősatyjának tartott Ciolkovszkij (Cserhalmi György) alakjának megidézésén át jut el a Szovjetunió gulágjára, ahol a két rakétatervező, Koroljov és Glusko küzd, hogy elsőként vörös csillaggal megjelölt űrhajó vigyen embert az űrbe. A munka a képzeletünkben élő sztálini rezsim (s folytatásának) embertelenségét eleveníti meg a maga kiszolgáltatottságában, és a képtelen helyzeteknek feszülő nyers erőben. Ezzel a vadsággal találkozunk a szinte őrületig fajuló mérnöki munkában, vagy az első űrhajósok kiválasztása során is: Tytov (Trill Zsolt), Nyeljubov és Gagarin (Kristán Attila) is a rendszer alávetettjei csupán, nem hősök, mint amerikai társaik lehettek. Minden kemény, (ki)feszített, rideg és elképesztően ócska. A munkában, a tervezés hevében, a technika erejébe/győzelmébe vetett hitben sejlik fel újra és újra (sokszor szinte alig észrevehető módon) a Negyedik Király alakja, és csendül fel újra és újra a szakrális dallam, mely mélyen a fülünkbe mászik.

A két cselekményszál azonban csak alapja annak az összművészeti produkciónak, mely a színpadon végbemegy. A látványvilág a forgás során feltáruló újabb és újabb perspektívák révén kifogyhatatlan: hol vasesztergályos műhely, hol íves hajótest, hol a „reneszánszból” itt maradt finoman kidolgozott repülő-alkalmatosságokkal díszített tér. A látványnak része a színészek mozgása által teljesen uralt tér, melyben egyszerre jelenik meg a könnyedség, a földtől való elszakadás képtelensége és a munka súlya, fizikai értelemben is. 
 

A snittekkel/snittekre szerkesztett lírai előadást ugyanakkor zenére is fűzték: a már említett dallam mintegy vázként tartja az előadást. A színpadon végbemenő képzőművészeti alkotás-sorozat magával ragadó: az üvegparavánokra sárból festett ember- és angyalalakokkal való képlékeny játék asszociációkban él tovább; mindez olyan megvilágításban, mely hol vakító, kemény, hol ködös, homályos, misztikus képzetet kelt. S a fény a tér-játékkal áll párban: a díszletektől elvarázsolt helyet hol tágítja, hol szűkíti, hol belülre, hol kívülre kerülünk. Az előadás drámai íve is rímel a tér, a helyszínek (hiszen a színpad forog!) váltakozásának ritmusára, hol szuggesztív elemekkel bővül a darab (pl. a földanya megjelenése), hol a „várható” rendben haladunk valami felé; egyszer csak az addig folyton (nem hiába) ütött, telefirkált vaskapu felemelkedik.

S hirtelen ráeszmélünk, a színpadi látvány álomvilágában emberek, sorsok éledtek: Gagarin, Ciolkovszkij, Leonardo, Tytov, Nyeljubov, Koroljov és Glusko. A színészi teljesítmények kidolgozottak, egymással párbeszédet folytatók, így lehetnek remek tolmácsai annak a víziónak, mely nem kevesebbet tűzött ki célul, minthogy szárnyakat adjon nézőjének vagy legalább a néző képzeletének. De nem csupán szárnyakat, hanem bátorságot is kapunk, az égre nézni, aztán elrugaszkodni; s ha újra a földön találjuk magunkat, de keresve sem találunk, szárnyunk sincsen, akkor is merjünk felfelé vágyni.   

Mesés férfiak szárnyakkal

Debreceni Csokonai Színház

Oleg Zsukovszkij – Szénási Miklós – Lénárd Ödön szövegei alapján
Rendezte: Vidnyánszky Attila

Szereplők: Cserhalmi György, Ráckevei Anna, Trill Zsolt, Szűcs Nelli, Oleg Zsukovszkij, Kristán Attila, Tóth László, Mercs János, Bakota Árpád, Rácz József, Ivaskovics Viktor, Pál Lajos, Pál Eszter

Dramaturg: Kozma András
Díszlet- és jelmeztervező: Olekszandr Bilozub
Színpadi festmények: Gennagyij Gogoljuk
Rendezőasszisztens: Jóvér Csaba
Súgó: Pethő Zsuzsanna
Ügyelő: Karl József

Bemutató: 2010. november 26.

A képek forrása a Debreceni Csokonai Színház honlapja.