Változatosan görgetni

Nyusztay Iván Az önazonosság alakváltozásai az abszurd drámában (Samuel Beckett, Harold Pinter és Tom Stoppard) című könyvével kapcsolatban elöljáróban – tartózkodva egyelőre mindenfajta kritikai ítélettől – elmondhatjuk, hogy mindenképpen egy hiánypótló darabbal van dolgunk. Az abszurd dráma sajátosságait a műfaj három jelentős szerzőjének művein keresztül vizsgáló kötet megjelenése különösen örvendetes, mivel a hazai irodalomtudomány jelentős adósságokat tudhat magáénak az említett témában. A kapcsolódó primer irodalom bizonyos része ugyan elérhető magyar nyelven (a kötetben felbukkanó írók közül legteljesebben talán Beckett életműve lelhető fel, Stoppard és Pinter írásai már kevésbé), ezek szaktudományos feldolgozása mégis meglehetősen hiányos – a folyóiratokban időnként megjelenő tanulmányok, a szűk szakmai kör számára készült írások mellett csak elvétve találkozhatunk olyan átfogó, mindenki számára hozzáférhető munkákkal, mint például Upor László 2009-ben megjelent Stoppard-könyve (Majdnem véletlen – Tom Stoppard fokozatos megközelítése). Sokat elárul az abszurd dráma hazai recepciójáról, hogy a mai napig nem született magyar szerző tollából különálló monográfia Samuel Beckettről, a XX. századi (dráma)irodalom talán legjelentősebb alakjáról. Nyusztay Iván könyve tehát az irodalomtudomány egy meglehetősen „ritkán foglalkoztatott” területén végez kísérletet – a kérdés már csak az, hogy képes-e kamatoztatni helyzeti előnyét.

A kötet bevezető, az olvasót a választott téma szerteágazó kultúrtörténetében eligazítani hivatott szakasza az abszurdnak mint a racionalitás felfüggesztésének fogalmi magyarázatával, valamint az antik görög darabokban és Shakespeare klasszikus drámáiban betöltött szerepével foglalkozik. A hasznosnak mondható felvezető igazán izgalmassá a Sziszüphosz mítoszának vizsgálatával válik – a hatalmas követ hasztalan görgető mitikus alak sorsában az abszurd már nem mint megszüntethető állapot, hanem mint életérzés, az ember lényegére vonatkozó paradoxon jelenik meg. Az abszurdban a modern ember a szokás börtönéből kitekintve céltalan, ellentmondásos és értelmetlen létével szembesül, ami az önazonosság elvesztésével jár együtt. Az Albert Camus által megfogalmazott gondolat lesz tehát az a középpont, amelyből az abszurd dráma, ezáltal pedig Nyusztay Iván kötete is kibontakozik. A szerző a további fejezetekben az ember önmagától és másoktól való elidegenedésének módozatait vizsgálja, mégpedig az említett drámaírók egy-egy művének elemzésén keresztül: az interperszonális kapcsolatok fontosságát és leépülését, az én múltbéli önmagával folytatott párbeszédét (Beckett), az énkép kialakításában a Másik felforgató szerepét (Pinter), valamint az önmagába zárkózott személyiség komikumát (Stoppard).

A kötet felépítését tekintve tehát tematikus csoportokban tárgyalja Beckett, Pinter és Stoppard drámáit – érthető módon a legtöbb fejezet (szám szerint három) Samuel Beckett műveivel foglalkozik, és talán ezek mondhatóak a könyv legérdekesebb részeinek is. A tematikus felépítés szerencsére nem zárja ki teljesen az életművek kronologikus nyomon követését, helyenként ugyanis nagyszerűen megmutatkozik, hogy egy adott téma megközelítése hogyan változik a drámaírói pályájának előrehaladtával. Fontos megemlítenünk, hogy a szerző üdvözlendő módon elsősorban nem az említett írók legismertebb munkáira szorítkozik (Beckett Godot-ra várva, illetve Stoppard Rosencrantz és Guildenstein halott című drámái például többször is említésre kerülnek, részletesebb elemzésük azonban elmarad), hanem az olvasók által valószínűleg kevésbé ismert, a hazai irodalomtudományos vizsgálatokból teljesen kimaradt darabokkal is foglalkozik. Ugyan terjedelmi és tematikus korlátokból adódóan a szerző nem vállalkozhatott Beckett, Pinter és Stoppard művészetének átfogó bemutatására, mégis a lehetőségekhez mérten igyekszik számos műalkotás felhasználásával rálátást adni az említett írók munkásságának egészére. További pozitívum, hogy Nyusztay nem csupán a világszerte népszerű, illetve kevésbé ismert színművek bemutatására tesz kísérletet, hanem gyakran említ más műfajba tartozó műveket is: Beckett kapcsán a szerző prózai írásai, illetve rádiójátékai is szóba kerülnek, de Stoppard Taktikai szabálytalanság című tévéjátéka például hosszabban is bemutatásra kerül.

A műelemzésekről összességében elmondható, hogy alapos, részletekre érzékeny, szakirodalmi hivatkozásokkal bőségesen megtámogatott, értő és gondolatébresztő olvasatokról van szó. Nyusztay izgalmas perspektívákat kínál a szemlézett művekhez, illetve jó érzékkel emel ki bizonyos motívumokat az éppen elemzett darabból, kapcsolatba hozva azt az életmű más, időben gyakran meglehetősen távoli darabjaival, kontextualizálva ezáltal az ismertetett művet. A szerző nem riad vissza az egyes drámák történetének (akár hosszabb) bemutatásától, így az értelmezések azok számára is világosak lesznek, akik történetesen nem ismerik az adott színműveket. A műelemzések további sajátossága, hogy szinte kivétel nélkül elismerőek, ami a kötet választott keretei között természetesen érthető, annyiban azonban mégis szokatlan, hogy közel sem egységes színvonalú életpályákról és műalkotásokról van szó: Nyusztay legfeljebb az aktuálisan vizsgált drámák – gyakran valóban szembeötlően pontatlan – magyar fordításait teszi meg a helyenként építő jellegű kritika tárgyává.

A szemmel láthatóan évek elmélyült kutatómunkájából megszületett könyv egyetlen, de annál komolyabb problémája számomra abból adódik, ahogyan a szerző az abszurd drámát és a vonatkozó filozófiát összekapcsolja – ami alapvetően természetesen teljesen jogos, hiszen a műfajban kibontakozó egzisztenciális problémák nem pusztán művészeti, hanem bölcseleti kérdések is egyben. Véleményem szerint azonban erősen kérdéses, hogy (az első Beckett-tel foglalkozó fejezet műelemzésben) a heideggeri ontológia bevezetése például mennyiben segíti elő a vizsgált dráma (Ó, azok a szép napok!) megértését egy olyan olvasó számára, aki még soha nem töltött el egy hosszú téli estét a Lét és idő tanulmányozásával. Ezzel nem Heidegger és Beckett egymásra olvasásának jogosságát vitatom (meglehetősen bevett módszere ez a Beckett-recepciónak, de ezen túl is termékeny megközelítésnek tartom), hiszen a dráma elmagányosodott hősnőjének menekülése a céltalan beszédbe, valamint a tárgyakkal való tevés-vevésbe valóban sok rokonságot mutat a heideggeri filozófiával. Személy szerint inkább csak annak hasznosságát találom megkérdőjelezhetőnek, hogy egyáltalán érdemes-e kitenni a komolyabb filozófiai előismeretekkel nem rendelkező olvasót a heideggeri retorika kihívásainak – különösen úgy, hogy az említett kitérőket leszámítva Nyusztay mindvégig egy követhető és élvezetes nyelvet használ, az értelmezések (szemben számtalan irodalomtudományos munkával) nem sikkadnak el a feleslegesen egymásra halmozott terminusok tengerében, vagyis a kötetben megvan annak lehetősége, hogy a laikus érdeklődők számára is értelmezhető legyen, nem pedig csak a megfelelő szakirodalmat ismerő beavatottak számára.

A heideggeri filozófiánál valamennyivel szerencsésebb a Harold Pinter drámáinak bemutatásához felhasznált (egyébként kellően kritikusan kezelt) lévinasi etika tálalása – egyrészt jóval körültekintőbben felvezetett (bár a Lévinasból tartott gyorstalpaló a francia filozófus sajátos fogalmait nem ismerők számára valószínűleg így sem lesz teljesen követhető), másrészt kevésbé tolakodóan épül bele a műértelmezésekbe. Meglepő módon a kötet előszavában ígért, a stoppardi drámát Wittgenstein felől értelmező olvasat kimaradt – még ha ez szerintem nem is vált feltétlenül a könyv hátrányára. A kötetben kiemelt helyen szereplő filozófiai párhuzamoknál jóval élvezetesebbek a már említett Camus, illetve Deleuze bölcselete felőli megközelítések, vagy az utószóban röviden felvázolt javaslat, amely az abszurd drámának a buddhizmus, illetve Arthur Schopenhauer irányából való olvasatát teszi megfontolás tárgyává.

Úgy érzem, mintha a szerző két teljesen eltérő elváráshorizonttal rendelkező közönségnek próbált volna megfelelni, számomra ugyanis a kötet újbóli elolvasása után sem vált teljesen egyértelművé, hogy a könyv egészen pontosan kikhez is akar szólni: azokhoz, akik valószínűleg csak elvétve találkoztak az abszurd dráma alkotásaival, és többnyire akkor is csak a leghíresebbekkel; vagy azok igényeit igyekszik kielégíteni, akik behatóbb ismeretekkel rendelkeznek a műfajról, ezáltal pedig az összetettebb filozófiai reflexióktól sem riadnak vissza. Valószínűleg, ha az utóbbi csoportba tartozunk, akkor jóval több örömöt lelünk majd Nyusztay Iván könyvében – amely az említett fenntartások mellett is jelentős érdemeket tudhat magáénak az abszurd dráma hazai kutatásában, illetve hasznos adalékokat szolgáltat a vizsgált művek további tanulmányozásához.

Nyusztay Iván, Az önazonosság alakváltozásai az abszurd drámában. Budapest, L’Harmattan, 2010.