Helyszíni szemle a Tizedik Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztiválon

„Lába kél a versnek” – szólít a mottó egy plakátról, ami váratlanul elénk toppan a metró mozgólépcsőjén. Hogyan történhet meg ilyesmi? A vers egyébként ott fekszik papírágyában, csak annak adva meg a párbeszéd örömét, aki fellapozva azt: fel-költi? A lábnyomok a Merlin Színházba vezetnek, ahol az út verslábakon visz tovább.

A költögetés 2008. október 13-tól 19-ig tart, napi ezerötszáz forintért, az előadók, hallgatók és a költészet háromszögében járva. Örömére ébredünk a versnek, még ha az a „saját lábába botlik. Azután hasra esik. Vagy dülöngél. Vagy pillanatnyi zavarát leküzdve visszaszerzi egyensúlyát. Vagy elájul és kiesik a versenyből.”¹ Minden költögetésben fennáll a veszélye annak, hogy az bal lábbal indul, de mint tudjuk, élvezetét leli a tökéletlenségben, lételeme a botladozás, hiszen ezzel éppen kötöttségeit kerüli meg. E kötöttségeket elengedve új kísérletekbe kapaszkodik a vers, színpadi-, és pódiumművészet keretében áll talpra, tánca szó, és hangja belakja ezt a hat napot.  

A héten minden nap délután négy órától az előadók önálló estekkel, megzenésített versekkel, performanszokkal ünnepelnek, este pedig profi színészek előadásait láthatjuk-hallhatjuk.

A színházban a bejáratnál, a lépcső mellett, egy berendezett sarokban van egy fotel. Itt éjjel nappal zajlik a versolvasás, hiszen ez az állandóság igényével fenntartott, mégis időben kibomló versmondás fogadója, ahol húsz centiméter vastag kötegbe nyomtatott költemények el-költését figyelhetjük tíz napon keresztül.

A közönség együtt csiholja a művészekkel a költészet emberi belsőnkben lobbanó szikráját. Interaktív előadást láthattunk az első nap a Momentán Társulat előadásában. A színpadon hat fiatal színész és a rendező, szemben a közönség, akinek tagjaiból legalább húszan versidézetet írtak egy-egy kis narancssárga cetlire, amiket a színészek improvizációjuk alkalmával beépítettek az előadásba. A nevetés, rögtönzés, közönséggel való kapcsolat olyan, a művész és a befogadó között kibomló izgalmat okozott, aminek a jelenvaló idő pillanatról-pillanatra való örömteli elmúlása adta meg az ittlét izgalmát. A rögtönzés sokkal inkább idézte a valóság egyébként másodpercenkénti erőteljes uralmát rajtunk embereken, a kiszámíthatatlanság sodrát életünkben. Ezt frappánsan elvezetve, és gondosan kezelve emberi voltunk kimunkált gondolat-ping-pongja száguldó sebességben versenyzett a lesben álló csend rátörésével. A pattogó aspektusváltások gyakorlata, kiművelt kezelése, az érzéki horizont érzéki kézben tartása kiváló lehetőség egy a művészi gyakorlatra éhes esztéta számára. Ha a nem középiskolai színtű oktatásban az esztétikai érzékenység effajta művelése beépülhetne, az nemcsak a színházművészettel hozna közelebbi kapcsolatba bennünket, de még inkább az emberi működésünk jelenbeli mechanizmusát, és nem csak utólagos megismerését nyújtaná. Nagyon is el tudnék képzelni tanszékünkön egy ilyen „élő vers”-kurzust.

  A ráismerés, életre keltés öröme még öt napig vár ránk a Merlinben (Gerlóczy utca 4.), ahol „papírsírjából” ébred a vers múlandóságára, Lovasi András, Lackfi János, Karafiáth Orsolya, Havas Judit, Eszenyi Enikő, és más neves művészek és az amatőr versenyzők hangjaként nyújtózva az időben. Még ha bal lábbal kel, vagy „saját lábába botlik”is, tévútja épít. Őrízzük láthatatlan nyomait, mit a költők lépte vet.