Egy nap

David Nicholls könyvéről

„Szóval így is nagyon jól éreztem magam. Azelőtt nemigen csináltam… ilyesmit, nincs olyan széles körű tapasztalatom, mint neked, de akkor is jó volt. Szerintem kedves vagy, amikor az akarsz lenni. És lehet, hogy csak az időzítés rossz, vagy mit tudom én, de szerintem menj csak el Kínába, vagy Indiába, vagy akárhova, és találd meg önmagadat, én meg majd egész vidáman elleszek itt. Nem akarok veled menni, nem akarok hetente képeslapot, még a telefonszámod se kell. Nem akarok feleségül menni hozzád, sem gyereket szülni neked […] Volt egy nagyon szép éjszakánk együtt, és kész.”

Vajon bölcs és higgadt az a lány, aki ilyet mond álmai pasijának, aki végre észrevette? Fölvilágosult, liberális elme, akinek erénye, hogy „képes a férfit elengedni”? Türelmes asszony, aki női ösztönnel megérzi, hogy a fickó évek, kalandok, pia, drog és válás, sztár-műsorvezetés és munkanélküliség után visszatér hozzá? Vagy ez inkább gyávaság? Félelem a mindenkori kudarctól, hisz a srác öt perc múlva úgyis lelép valami hosszúcombúval? Talán erről szól David Nicholls Egy napja. Az őszinteség és az önvédelem fokairól. A győzelmekről és vereségekről. A felszínes klisékről, a sokadik „Bocs a jelenetért”, és a hozzá tartozó „Á, semmi gond” jellegű közhelyekről, meg arról, ami mögöttük lehet.

Bár meglehet, hogy egész másról.

„Az idő kezdett lehűlni, és Emmán remegés futott végig, ahogy megérzett a levegőben valamiféle hirtelen rátörő nyugtalanságot, ami végigborzongatta a gerincét, olyan erőteljesen, hogy meg kellett állnia. A jövőtől való félelem, gondolta. A George Street és a Hannover Street nyüzsgő kereszteződésénél találta magát; körülötte minden irányból emberek siettek haza a munkából, vagy a barátaikkal találkozni, esetleg a szerelmükkel, és mindegyikükön látszott, hogy céltudatosan halad valami felé. Ő pedig itt áll huszonkét évesen, céltalanul, és csak slattyog vissza a nyomorúságos lakásába, megint csak legyőzötten.”

Esetleg inkább arról, hogy mihez kezdjünk az életünkkel, egy friss bölcsészdiplomával a zsebünkben? Középiskolásokat idomítsunk az Oliver!-re („Tanárnő, Martin egy akkora köcsög!”, „Úgyse teccik lefújni!”), majd randi helyett a gyerekekkel és a szüleikkel beszélgessünk? Netán zsírtól csöpögő burritót szolgáljunk fel a tex-mex láncnál, ahol majd akár az üzletvezetésig vihetjük? („Isten hozott az ambíciók temetőjében!”, köszöntik az új belépőt a konyhán.)

Hátha a média-karrierről szól ez a könyv? A jó család, a jó sváda és a jóképűség adta kihasználható és fontra váltható előnyökről? A stábbuli lehetőségeiről, ahol egy ismeretlen lakás fekete lepedős, baldachinos, álgiccses akril tigrisbőrrel megvetett ágyán sokadmagunkkal csodálhatjuk arcmásunkat az ágy fölötti tükörben, és igyekszünk rájönni, mindhiába, hogy éppen kinek, mely formás testrészét tartjuk a kezünkben? „’Szerintem eszméletlen klassz vagy’ – mondja valaki valaki másnak, de nem is számít, hogy kinek, mert valójában mindannyian eszméletlen klasszak. Eszméletlen klassz emberek.”

Vagy inkább a kemoterápiától reménytelenül kopasz és ráktól kegyetlenül őszinte roncsról, akit alkohol nélkül nem lehet elviselni, s aki valaha a királynői külsejű anyánk volt?

Kinek-kinek másról szól egy nap, és az Egy nap.

Évenként egy napon belepillanthatunk a két főszereplő, Emma és Dexter életébe: a fejezetek az 1988-as, diplomaosztó utáni szombattól, Szent Swithin (Medárd) napjától engedik látni a július tizenötödikéket. Bennük sűrűsödik a két főszereplő kacskaringós és gyakran egymástól távoli világa, önvédelemből klisékbe menekülő felszíne és szikár valósága. A brit popzene, a kül- és belpolitika csak az éppen szükséges, a szereplők életébe beszivárgó részletei villannak fel.

Kinek-kinek másról szól egy nap, az Egy nap. Egy dologról mindenkinek, biztosan: az időről. Életeink fáziseltolódásairól, a „rossz időzítésekről”. Az idő furcsa, egyidejű végességéről és végtelenségéről; a lehetőségek kínálkozásáról és azok lekéséséről.

A cím persze utalhat a joyce-i Ulysses egy kozmikus napjára, ezzel talán még bonyolultabb lehet az olvasat. De az Ulysses nélkül is enciklopédikus, teljes az Egy nap, s közben ironikusan és néha kellemetlenül igazi. Nicholls valósága, még a közhelyek leírása is, fotószerűen pontos, és valószerűen bonyolult. Nicholls nem igyekszik irodalmi utalásokkal fárasztani az olvasót (bár aki keres, az talál!), és ügyel rá, hogy a kiszemelt július tizenötödike a szereplő életében ne különleges nap legyen – kivéve az évfordulókat felsorakoztató zárófejezetben.

Egy nap története azonban szükségszerűen hiányos, ugyanakkor szükségszerűen utal az év többi napjára. Nicholls olyan töredékes szerkezetet talált ki, amelynek során a kihagyások majdnem annyira fontosak, mint a megírt részek. Meglepő, hogy észrevétlenül mennyi mindent bíz Nicholls az olvasóra, mennyire be tudja vonni az olvasót.

Ez a hatás persze megtörhetne egy akadozó, pocsék fordításban, de Földváry Kinga miatt a klisék, szlengek, gyávaságok és odamondások lenyűgözően célba találnak. A pompás fordítás, a kihagyásos szerkezet, a humoros, szikár stílus lehet az oka, hogy úgy érezzük, a történet a maga 480 oldalával nincs túlbeszélve. Sőt.

David Nicholls: Egy nap. Budapest, Cartaphilus, 2011. 

Fordította: Földváry Kinga.

literature

Facebook-hozzászólások