Az utópiák leple alatt

A kötet címe alapján joggal gondolhatnánk, hogy benne főleg irodalmi és filozófiai utópiákat feldolgozó tanulmányokra bukkanunk, ám ha közelebbről megismerkedünk a könyvvel, ráébredünk, korántsem csak ennyiről van szó. Ahogy azt az előszóban Kroó Katalin szerkesztő is kiemeli, mindenekelőtt úgy kell rá tekintenünk mint a Párbeszéd-kötetek egyik elemére, és nem mint egy külön- és önmagában álló kiadványra. Itt nem az a cél, hogy a tanulmányokat egy közös koncepció kapcsolja össze szorosan egymással – vagy akár a kötet címével. A kapcsolódás sokkal tágabb keretek között történik: elsősorban a sorozat korábban megjelent részeihez, mondanivalójához szeretnének konstruktívan hozzászólni a szerzők. A tematikus sokszínűségből kifolyólag megfigyelhető, hogy a kötetben helyenként sajátos módon értelmezik az utópia fogalmát.

Nézzünk néhány konkrét példát és kezdjük mindjárt a könyv elején szereplő rövid, szellemes írással. Tóta Péter Benedek Kinek Se-Hol-Se-Jó című esszéje Thomas More művével foglalkozik, itt egy klasszikus, etimológiai meghatározást kapunk. Tóta szerint az utópia szóban szereplő toposz szótő, melynek jelentése „hely”, két előtaggal is elképzelhető, melyeket az angolban ugyanúgy [u]-nak ejtenének: az ou- tagadó előtag a „sehol sem jelenlévő hely” definícióját adná, míg az eu-val annyit jelentene: „hol jó”. Innen nézve More alkotásának címe szójátéknak tekinthető, melynek leple alatt többféle értelmezés lapul meg. Az utópiának – és az Utópiának – éppen erre a kettősségére hívja itt fel a figyelmünket a szerző: ami vágyott álomképnek tűnik, az ugyanakkor egyszerre visszás és riasztó, ott fészkel benne a rémálom keserűsége; a „kettősségnek és a kétességnek ilyen dialogikus viszonya […] az Utópia dicső képtelenségének abszurd dicsérete” (21).

A helyiséghez kapcsolódó utópia-értelmezés jelenik meg még Boros Lili tanulmányában, ami kellemes meglepetést okozott ötletes témafelvetésével és a jóleső olvasmányélménnyel. Tolsztoj Háború és béke, valamint Rousseau Julie, az Új-Heloїse c. műveiben vizsgálja meg a karakterek viszonyát a művekben szereplő kertekhez, terekhez. A vizsgálódás keretéül a következő utópia-definíciót használja: „a képzeletben megformált, de a valóságban nem létező hely” (76).¹ Mindezzel arra szeretne rávilágítani, hogy a megjelenített kertek mint valós és jelképes helyszínek, a szereplők érzelmi- és képzeletvilágának kivetülései, ugyanakkor utalnak az édenkerti állapotra, mely után vágyódunk. E művekben azonban mesterségesen kialakított kertekről van szó, így a Paradicsom újrateremtésének a motívuma is megjelenik – egy olyan természetes állapotra való törekvés, amit mesterséges úton tudunk csak létrehozni majd saját örömünkre (?) birtokolni.

Az előzőektől eltérő utópia-meghatározással találkozhatunk Simándi Csaba tanulmányában. Viktor Pelevin A metamor szent könyve c. művét mutatja be a szerző, mégpedig olyan szemszögből, hogy miképp értelmezhető a regény cselekménye disztópia-utópia-disztópia hármas hullámaként. A regénnyel kapcsolatos értelmezéseket megelőzi egy rövid, általánosabb bevezető rész, amelyben Simándi rámutat, hogy az utópikus gondolkodás eleve paradox jellegű, hiszen egyszerre jellemzi az idealizmus és a racionalizmus – a ráció-fikció paradoxona. E lényeglátóan leírt utópia-értelmezés azonban nem illeszkedik szorosan az utána következő témakifejtéshez – ez szépséghibája az egyébként szórakoztató és friss hangvételű írásnak.

Pintér Károly cikke, melyben a szerző Huxley Szép új világát veti össze Shakespeare Vihar c. drámájával, nem ajánl utópia-definíciót, mégis szeretném itt megemlíteni, mert számomra az egyik legkedvesebb olvasmány volt a kötetből. Huxley főhőse, a Vadember Shakespeare művein csiszolta élesre elméjét és nemessé jellemét. Pintér olyan szempontokra mutatott rá, amelyek segítségével nemcsak párhuzamokat sikerült kimutatni, de amelyek segítettek továbbszőni egyes elvarratlan szálakat Huxley regényében.A tanulmánynak mindenképpen erénye, hogy nem akart saját értelmezésével erőszakot tenni a műveken, ugyanakkor újszerű meglátások jellemzik és körültekintő alaposság.

Nem minden cikk olvasása töltött el viszont elégedettséggel, noha a választott témáik látszólag kellemes olvasmányélménnyel kecsegtettek. Úgy hiszem, ez leginkább annak a személyes – és egyébként a szerzők szándékát figyelembe véve téves – elvárásomnak köszönhető, hogy alapvetően utópiákkal kapcsolatos elemzésekre számítottam.

Például Pálfi Ágnes Cervantes-tanulmányában rendkívüli részletességgel és odafigyeléssel elemzi, miképp is fonódik össze a regényben a fiktív tér és idő a valós térrel és idővel, viszont mindezen elmélkedések közepette az utópia gondolatának teljesen nyoma vész. Hirtelen, néhány oldallal a vége előtt váratlanul előbukkan egy színházelméleti utópiafogalom, melynek segítségével a szerző arra szeretne rávezetni minket, hogy Don Quijote nem más, mint egy egyszemélyes utópia. E megállapítás varázsa azonban hamarosan elmosódik, végül a gondolatfolyam az ember semmisségéről szóló metaforával zárul. Véleményem szerint élvezhetőbb és kerekebb lehetett volna ez a tanulmány, ha az utópia-téma árnya nem vetül rá  és nem akarna feltétlenül megfelelni a kötet sokrétű követelményeinek, látszólagos tematikus meghatározottságának.

Egy további írás, mely ígéretes témája ellenére mégsem váltotta be hozzá fűzött reményeimet Farkas Ákos Cukormentes Gépnarancsa volt. Amit legjobban fájlaltam e tanulmánnyal kapcsolatban, az egy határozott koncepció hiánya a kissé hosszúra szabott bevezető részben, ami épp e várakoztatás miatt felcsigázta a kíváncsiságomat. Mint a későbbiekben kiderült, a híres-hírhedt mű különféle nyomtatott kiadásainak és megfilmesített változatának összehasonlítása volt a tanulmány célja – annak tekintetében, hogy miképp befolyásolja az értelmezést az eredeti angol kiadáshoz képest annak csonkított amerikai utódja, ill. a Kubrick-film képi világa. Az egyébként igen hozzáértő elemzésben úgy éreztem, mihamarabb ki szeretnék jutni részleteinek labirintusából, közben csak lassacskán haladt előre a megismerés és a különbségek felmutatása. Mindezek ellenére azt gondolom, hogy olyan tanulmánnyal van dolgunk, melyben a Gépnarancs-rajongók joggal lelhetik örömüket.

Elmondható a kötetről, hogy kiváló nyelvi igényesség és választékosság jellemzi a tanulmányokat. Arról tesznek tanúságot, hogy szerzőik műveltségben, szakmai tudásában senki sem kételkedhet. Az irodalmitól a steril akadémiai nyelvhasználatig többféle stílus felbukkan és keveredik, akadnak itt szárazan aprólékos, ugyanakkor kifejezetten élvezhető írások is. Egyes cikkek szabatos és sajátos utópia-értelmezéssel dolgoznak, amelyek segíthetnek a fogalom mélyebb megértésében és kitágításában, valamint a felvetett gondolatok továbbszövésében. Végül, de nem utolsó sorban fontos kiemelni, hogy a könyv kiválóan használható forrásként: a tanulmányokban előforduló és idézett művek, valamint a bőséges szakirodalom-lista mindenképp hasznos lehet azoknak, akik jobban el szeretnének mélyedni egy-egy kifejtett témában – esetleg be szeretnének kapcsolódni a párbeszédbe, amelyre a szerkesztők invitálják az olvasót.

Kroó Katalin – Bényei Tamás (szerk.): Utópiák és ellenutópiák. Budapest, L’Harmattan Kiadó. 2010.