Kissé megbillenve

Székely Csaba, a marosvásárhelyi születésű, 32 éves író első színpadi drámájáért, a Bányavirág című kortárs darabért 2011-ben megkapta a Kortárs Magyar Dráma Nyílt Fóruma által odaítélt Vilmos-díjat, majd ugyanezért a darabjáért, mint ígéretes pályakezdő, 2011. szeptember 21-én a Magyar Dráma Napján Szép Ernő-jutalmat vehetett át. Szülőföldjén, Marosvásárhelyen pedig 2011 decemberében a Látó Szépirodalmi Folyóirat „debüt” kategóriájában Látó-nívódíjat kapott.

A szerzőnek járó elismerés-eső után a dráma legnagyobb megbecsülése talán, hogy már a harmadik színházi bemutatóját élte meg 2012. március 2-án. Két romániai magyar bemutató után a budapesti pinceszínházbeli előadás Csizmadia Tibor rendező elgondolásában valósult meg. Nem csupán a darab hű lekottázásának, azaz egy kizárólagosnak gondolt valóság bemutatásának lehetünk tanúi, hanem inkább a darab megértetésének, azaz egyféle értelmezésének is megformálójává válik a látvány, a színészi játék, a színpadi cselekvéssor, legyen az fikció avagy valóság. A magyar nyelvtanban használt feltételes mód szintén lehetőséget kínál több eshetőségre és értelmezésre.

Ha

a Romániához csatolt területeken élő magyar emberek természete, hűsége és a magyarsághoz való kötődése meg tudta tartani anyanyelvüket és nemzetiségüket, akkor az példaértékű. Ki ne hallott volna a székely tájak érintetlenségéről és az ott élő emberek ízes magyar beszédéről, hitéről, lelkületéről, amit látva, minket az anyaországban élőket, megmagyarázhatatlan szégyenérzés kerülget. Mintha az áhított tündérkertet szemlélnénk. Csakhogy az a valahai érintetlenség, ami Trianontól jellemezte Erdélyt, óhatatlanul változik és átalakul. Ami némely magyarországi számára falusi turizmust, esetenként néphagyományt jelent, az a Romániában élő magyaroknak hétköznapi küzdelem.

Ha

adott egy tér, ami valamelyest oldalára billentett, akár egy italos ember kedélyállapota, és ebben a térben régi konyhaszekrény áll egy asztallal, székekkel, meg sparhelt is van benne, ami előtt vödrök sorakoznak, és parasztkék vizeskanna is, no meg egy ocelotmintás pléddel letakart heverő, és hozzá még a falak is kékek (állítólag „légyzavaró” kékek, mint több ház azon a vidéken), akkor egy erdélyi bányászfaluba érkeztünk, a Pinceszínház Bányavirág című előadására. A bányából éltek valaha itt az emberek, míg az be nem zárt, így mára a falu lakói közül elsőként megismert Iván (Kaszás Gergő) is munkanélkülivé vált. Iván apjáé a ház, és ez a kékre meszelt konyha, amitől egyetlen ajtó választja el a szobát, s az előadás alatt egyszer sem látható beteg apát. Öt szereplő élete találkozik össze ebben a konyhában: Iváné, Ilonkáé, Mihályé, Illésé és Irmáé. A három éve haldokló öreget Csillag Mihály (Széles László), a nős és háromgyermekes orvos kezeli. Két hónapja a ház lakója még, és Iván társa apjának gondozásában Ilonka (Bozó Andrea), a féltestvére, aki a városból költözött hozzájuk. Olykor betérnek ide Iván szomszédai, Illés (Tóth József) és a felesége Irma (Vándor Éva). A tér szimbolikája, az „eldűtött” tér szemléletesen mutatja, hogy világuk nem harmonikus, hiszen a községi rangra emelkedett faluban elszegényedett és ellehetetlenült, bár önérzetes emberek élnek.

Ha

végiggondoljuk, ki kihez vonzódik, akkor vígjátéki kesze-kuszaságot idéz a történet. Illés Irmája Iván körül ácsingózik. Szerelmét azzal igyekszik kifejezni, hogy minden nap almakompótot hoz Iván apjának. A nős Mihály Ilonkáért sóvárog, flörtöl vele, kerülgeti, nem törődve családos mivoltával. Ivánt sem hagyja hidegen Ilonka, végtére is egy házban élnek, és mindketten azt várják, mikor hal meg apjuk, hogy eloszthassák a csekély jussot. Ilonka a hajadon városi lány szerepében tetszeleg. Egymásnak színlelő, ám valójában figyelmetlen, monologizáló, élethazugságokban élő emberek palettája ez. Sorsuk és napjaik nagyon ismerősek számunkra, ha mégoly idillinek szeretnénk is látni ezt az erdélyi világot. Eszerint a dráma küszködő embereket mutat meg komikus élethelyzetekben, ami a tragikomikus drámák sajátja.

Ha

ez a színdarab, mint előadás elsősorban vicces akar lenni, akkor megbillen az egyensúly a gondolatok tragikus és komikus tartalma között. Mert persze egyfelől röhejes az orvos Csillag Mihály, akit a beteg lehányt a gatyáján, éppen „ott”, és derülünk a permanensen töltögetett és megivott, férfiakban munkálkodó tetemes pálinkaadag hatásán, és nevetséges, ahogyan dalra fakad Iván és Mihály Illés temetése után, miközben Mihályról az is kiderül, hogy a helyi templomi férfikórus tagja, valamint tényleg mulatságos a vidéki Irma és a városi nő, Ilonka módijának különbsége. És jó, hogy heherészünk, amikor Iván direkt a filmesek forgatására népviseletbe öltözik, azaz átcseréli a félig feslett, agyonmosott otthoni gúnyát a kifogástalan, hagyományőrző viseletre, alul „fejér” harisnyaposztós gatyára, felül a zekére és a cseppet sem archaikus, ajándékba kapott kötött pulóverre, mintha napjai ebben az öltözékben telnének. De van ebben a gesztusban, a székelyek megmosolyogató, egyben túlélésre berendezkedett fifikáján kívül egy burkolt, a kívülállókról (főképp a magyarországi magyarokról) szóló kritika is. Íme, a televíziós felvétel idejére az elvárásoknak tökéletesen megfelelő székely ember, Vajda Iván, aki valójában tudja: bár alkoholista vagyok, voltaképpen nincsenek már céljaim, nemzetem tengődik,, de nektek (nézőknek) mi vagyunk valamiféle menekülés vissza a gyökerekhez, a posztósgatya kompóttal. Minden Székely Csaba által megírt figura mélységesen emberi, és gyarló. Szereplői Schwajda György darabjait juttathatják eszünkbe, mert ezekben a történetekben (Himnusz, Csoda) találkozunk hasonlóan reményvesztett, élő-éldegélő hétköznapi alakokkal, akiknek elviselhetetlenül, reménytelenül peregnek napjaik, már-már az örkényi abszurditással rokoníthatóan.

Ha

a bányavirág-metafora azt jelenti, hogy minden sötét és mély helyről nyílhat esély a kilátásra, akkor talán érdemes lett volna a színészeknek emberibben megmutatni a pityókást, a részeget, az elkeseredettet, a kicsinyest, a nagyképűt, az életuntat, a vágyakozót, az igazszerelmest, a kikapóst…stb., hogy elsősorban ne gegekből és klisékből építkezzenek. Ráadásul a történetben szinte mindenki pálinkával múlatja a lassan, de könyörtelenül szivárgó időt. Látjuk a folyamatos alkoholizálást, de a színészek beszéde, gesztusa, viselkedése nem követi hitelesen a lerészegedést. Ha viszont nem érhető tetten a színészi játékban a részegség következetes bemutatása, ha csak úgy csinálnak, mintha egyszer csak részegek (avagy szerelmesek, idegesek…) lennének, de nincsenek hihető miértek, utak, ürügyek és ok-okozati viszonyok a jellemek árnyalására, akkor minden csak illusztráció marad.

Pedig a színészi játék ritmusa az egész előadás alatt meglassult volt, különösen Illés öngyilkossága után, ami könnyebbé tehetette volna a színészek számára, hogy állapotokat, vagy fázisokat érzékeltessenek. Illés alakját, akit Tóth József játszott, megszerettük. Ő volt az egyetlen olyan szereplő, akinek megkérdőjelezhetetlen jólelkűsége, emberismerete mögött finoman sejttette a színészi testtartás, hanghordozás, hogy titkol valamit. Illés felakasztotta magát és szó szerint szabad utat engedett felesége számára Iván szívéhez. Utolsó mondata egy bocsánatkérés volt, amiből az érzékeny néző megérezhette búcsúját. Nem derült viszont ki Kaszás Gergőtől, hogy Iván valójában tisztességes és álmodozó is volt mocskos beszédstílusa ellenére, hogy Irmát ő is szerette, és kreatív tervei voltak, hiszen egykor gyógyfürdőt szeretett volna építeni. Széles László orvosa sokkal inkább emlékeztetett levegős, búgó hangú beszédével Molnár Ferenc Játék a kastélyban darabjából Almádyra, a kiöregedő és nevetséges színészére, mint az életunt, vidékre kényszerült értelmiségi orvosra. A nők rivalizálása és életkorukból adódó reményeik több kifinomultabb játékot megengedtek volna Bozó Andrea és Vándor Éva szerepében.

Az utolsó feltételes mondatot Kornis Mihály írta Színházi dolgok „szótárában” a tragikomédiáról: „Ha ügyesen van megírva, eljátszva és megrendezve, a tragédiavégi halálnál is sötétebben reménytelen hatást kelt.” Hogy ügyesen van megírva a Bányavirág dráma, azt Székely Csaba díjai igazolják. Az eljátszást és a megrendezést mindenki maga eldöntheti.   

Székely Csaba: Bányavirág
Pinceszínház
Rendezte: Csizmadia Tibor

Szereplők: Kaszás Gergő, Széles László, Bozó Andrea, Tóth József, Vándor Éva

Díszlet: Cziegler Balázs
Jelmez: Cziegler Balázs, Gábor Anna
Dramaturg: Sirokay Bori

Bemutató: 2012. március 2.

A képek forrása a Pinceszínház honlapja. Fotó: Puskel Zsolt