A titok és a csoda mint a posztmodern transzcendencia-hiányának kifejeződése

1.Posztmodern(itás)

Az a felfogás, amely történetileg az emberi önmegértés alapjait az alteritás-modernitás[1] fogalompárjában ragadja meg, amellett, hogy vitatható általánosításokkal dolgozik, mindenképp egy fontos tartalmi hiányosságra hívja fel a figyelmet. Bókay Antal szerint az alteritás látásmódja alapvetően transzcendentális, valóságfogalma a kor embere számára nem abszolút bizonyos, mert „minden mögött ott rejtőzött a spiritualitás, a misztikus lényegiség titka”,[2] így a jelenségek episztemológiailag nem önmagukban, immanensen léteztek – ahogy később a modernitásban, – hanem bonyolult, titkos folyamatok allegorikus felsejléseiként. A modernitás pedig akkor született, szerinte, amikor az az átfogó létélmény fogalmazódott meg, hogy „a világ összefüggései nem transzcendentálisak, nem mitikusan, túlvilágian megalapozottak”, hanem „mindennek a lényege inherensen, önmagában található”, evilági összefüggések alapján megragadható.[3] Az előbbi az irodalomnak a kultúrába, vallási gondolkodásba való erős beágyazottságát eredményezte, utóbbi az irodalom és művészet autonómmá válását.

Az említett hiányosság pedig az, hogy a posztmodern korszakával kapcsolatban – mivel diskurzusát a ’még benne élés’ bénítja meg – nem ad egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy valójában a modernitás része-e még, vagy teljesen új szakasza az irodalomtörténetnek, mert ez esetben szabatos elnevezése „posztmodernitás” kellene, hogy legyen. Nem új keletű az az elgondolás, hogy ez egy olyan időszak, „amely megkezdte a modernitás radikális lebontását”.[4] Habár az ’i’ betű meglétének vagy nem meglétének dilemmája, nem olyan fajsúlyos, mint a hajdani krisztológiai vita kapcsán, mégis rámutat egy lényeges kérdésre. Arra, hogy a kortárs irodalomnak valójában milyen kapcsolata van a transzcendenciával, milyen pozícióba helyezi magát a misztikussal, a titkossal szemben?

2.Transzcendentális kötődés

A transzcendencia szó arra utal, hogy valami túllép (trans-scendere), meghalad egy bizonyos dolgot; Isten transzcendenciája (az erre szolgáló: égben van kifejezés) tehát annak érzékeltetése, hogy elérhetetlen, mert más rendhez tartozik.[5] Ugyanakkor a teológia felhívja a figyelmet arra, hogy a bibliai Istenre a transzcendencia és az immanencia egymásban léte jellemző,[6] – Isten nem távoli, idegen, hanem teremtő, a világban működő Isten – és ilyen szempontból akár még a modernitás felfogásában is kényelmes helyet kaphatna.

Elképzelhető-e, hogy Istent, vagy az Isten transzcendenciáját felszámolóként aposztrofált modernitás után a posztmodern kor mint posztmodernitás, újra azzal az igénnyel lépne fel, amivel régen az alteritás, hogy a művészetben spirituális kapcsolatot teremtsen a világgal? Lehetséges, hogy ez a már egyszer visszaszorított törekvés, új kifejezési formákat találva, jelentős módosulásokkal, mégis visszaköszönjön?

A kérdést a továbbiakban Bodor Ádám novellisztikáján illetve annak recepcióján keresztül vizsgálom, alapvetően két novella: a Milyen is egy hágó? és a Behavazott lábnyomok kiemelésével.

3. Különös novellavilág

A Bodor Ádám novellisztikájával foglalkozó szakirodalmak már bevezetésükben rendre kijelentik, hogy Bodor műveinek világa, ha más nem, de mindenképp ’különös világ’. „Zárt, megbonthatatlan, mozdíthatatlan és megváltoztathatatlan”,[7] mondja Margócsy István, „kiismerhetetlen világ, ahol a világban élők mégis kiismerik magukat: közvetíthetetlen, elmondhatatlan törvények igazgatják; mi olvasók, csak találgathatunk, de eredményre biztosan nem jutunk. A világban benne élők, pedig adottságként elfogadják ezeket, nem lázadnak ellenük, s ha jól nem is érzik magukat, tudnak közöttük tájékozódni”, [8] ahogy Kálmán C. György látja. Bodor történetei teljesen kézzelfogható elemekből egy történelmen felüli, „ontológiai értelmű és jelentésű világot”[9] építenek fel, amely a maga belsőleg logikus rendszerével, mégis logikátlan meglétével, abszurddá és groteszkké válik.

A világ mint abszolútum megismerésének és megértésének lehetetlensége, a múlt századra teljesen világossá vált, de a ’nagyformákat’ felváltó kisformák, „a töredékek az egész kimondhatatlanságát hordozzák”[10], állapítja meg Pozsvai Györgyi Bodor monográfiájában.  Ezért talán a forma szerénysége,  hogy Bodor Ádám előszeretettel dolgozik töredékekkel, novellákkal, nem kell, hogy eltántorítson bennünket attól, hogy történetei mögött egy alaposan kidolgozott kortárs világszemléletet is feltételezzünk, illetve hogy a teológiát tanult írónak a természetfölöttivel való viszonyát vizsgáljuk.

 4. Titkok és csodák

Erre legjobb eszközünk, ha megnézzük a novellák állandó központi mozzanatát, ami a titok és a csoda. Bodor világa úgy van kapcsolatban a természetfölöttivel, hogy titkokkal teli, és ezekre a titkokra semmiféle magyarázat nincsen. „E világban állandóan csodák történnek: ám a csodák a megszokott, mindennapi (és transzcendens) értelmezéstől eltérően, mindig negatívak”[11]. Ezt azzal indokolja Margócsy, hogy „a rend (azaz e világ biztos állapota) azáltal áll be, hogy a szörnyű csoda fogja e normát e világ számára megteremteni”.[12] Tehát hagyományos értelemben semmi sem marad természetes, viszont e világ szereplői, mivel értékrendszerükkel teljesen igazodnak ehhez, nem akarják (tudják) megváltoztatni; a természetellenes fogalma így inadekváttá válik. A nem-természetes viszont még nem jelent természetfölöttit. „A titkokra nincs magyarázat: senki sem tudja, mi hogyan és miért történik, okokról vagy következményekről semmi szó nem eshetik – titkos állapotok váltják egymást, de úgy, hogy titkuknak jelentése nem adatik meg.”[13] Bodor Ádám novelláinak varázsa e titokzatos világérzékelés feszültségéből eredeztethető, ahol „az érzékelésnek, a megismerésnek, az értékelésnek is más normái a normálisok”.[14] De Margócsy nem tesz fel egy szükségszerű további kérdést; ha a csodához való viszony csak az ’elviselésben’, ’tudomásul vételben’ fejeződik ki, akkor nem éppen a csoda jellegétől fosztja meg azt? Ha a titok senkit sem érdekel, megszűnik titoknak lenni.

De talán, ha e novellák szereplői mindent tudnak is, látnak, elviselnek, mindenhez hozzá vannak már szokva, csak mivel ezt tekintik a világ egyetlen lehetséges megnyilvánulási és megvalósulási formájának, nem szörnyűnek, hanem normálisnak élik meg, attól még az olvasó számára a misztikum működőképes lehet.

5. A természet (felett)

Bodor Ádám elbeszéléseinek kiemelt témája az emberi viselkedés, az emberi természet. Világában, ami az emberi viselkedés körébe esik, az „természeti közönnyel” lép fel, viszont ezért maga a természet sem jelenhet meg hagyományos módon: a természetben nem a természettel találkozunk. Ebben az aspektusában is emberinek mutatkozik,, méghozzá kétféleképpen is: egyrészt alá van vetve az emberi világ romboló erőinek, másrészt a természet is csak arra szolgál, hogy az embert tönkretegye, hogy az emberek szenvedjenek benne és általa. „Nála az emberi világ üt vissza a természetre, nem pedig a természet javítja meg az erkölcsi világot; a sötét és gonosz titok negatív csodái pedig eltakarják a megvilágosító észnek minden gesztusát.”[15] Ahogy Pozsvai Györgyi lényegre törően megfogalmazta; „az ember filozófiailag egyetlen tétova mozdulattá redukálódik, a térség viszont motivikailag perszonifikálódik.”[16]

A kiemelt két novella, a Milyen is egy hágó? és a Behavazott lábnyomok (a Vissza a fülesbagolyhoz kötet darabjai)[17] az ember és természet különös kapcsolatával foglalkozik. A szereplők háttérbe szorításával (az elsőnél a gyakorlatilag mozdulatlan lány, a másodiknál pedig csak egy régen nyomot hagyó valaki jelenik meg) mint ’hiányjel’ lesz értelmezhető az ember. A környezet sajátos megrajzolásában viszont az író annál erősebben épít ’humanizációra’ és ’animalizálásra’. „Szokatlan esetleg a felhők szeszélye, amikor erre az egy hegyre esett választásuk”, „… a patak fölött a hó, boltja elég jól bírta az ember súlyát”, „ülő farkas alakú szikla”, „Egy másik felhő a gyanútlan Lóhavas felé tartott, a katlan fölött  majdnem megállt, hasánál enyhén behorpadt”, oktalanul bár, de kicsit bánatos tud lenni egy ilyen havasi délután.”[18] A természetet mintha nem saját törvényei irányítanák, hanem egy olyan ’szeszélyes intelligencia’, amely az élőlényeknek, főleg az embernek lehet sajátja, hasonlóan a kezdeti vagy primitív népek természet isteneihez.

A természetfölöttire nyitott emberek számára a tér nem homogén, vannak olyan részei, amelyek minőségileg különböznek a többitől, „létezik tehát egyfajta szent, vagyis „»erővel feltöltött«, jelentőségteli tér”, ami „egyedül valóságos, a valóságosan létező tér és minden egyéb közötti ellentét”, írja Eliade.[19] A novellák felütésekor mind a hágó, mind pedig a Puzdra környéke misztikus tér képzetét kelti, olyanét, ahol biztosan történik vagy történt valami, ami egzisztenciálisan érinti az embert. A fiatal lány ugyan felszállt a buszra, de az elbeszélő sem tudja, valójában miért töltötte a hágón napját, „Vagy talán csak tudni akarta: milyen is egy hágó?”[20]. A behavazott lábnyomokról is pusztán arra következtethetünk, hogy valaki járt ott „szinte egyenletes távolságra egymástól mélyedések sorakoztak, akkorák voltak, mint egy kincstári csajka.”[21] „E heterokozmoszban – írja Pozsvai a magyar szókészlettől szinte teljesen elszakadva - az ember mikro-világegyeteme elveszíti centralitását, monolit dominanciáját.” „A téridő metszéspontjába beírt hiányjel metaforikusan létfilozófiai tartalmakat hordoz.”[22]

Tehát itt is hasonló jelenséggel találkozunk, mint a ’csoda és titok’ kapcsán, azzal, hogy a fikcionálisan megteremtett közeg belső szerkezetében nincs helye a szakralitásnak, misztikumnak, nincsenek kiemelkedő terek, nem létezik a szent. Tábor Ádám megállapítása szerint: „ennek a vertikális történetnek nincs metafizikai mélysége és magassága: egyszerűen a mindennapok horizontján üldögélő végtelen distancia.”[23]

6.Megfejthető?

Ha így a novellák belső világában a transzcendens megszűnni látszik titoknak lenni, ha a szereplők, az elbeszélő, a történet nem kíván semmit felfejteni, mi lehet az olvasó helyes magatartása? Györffy Miklós kereken kijelenti, hogy „Bodornál általában nincs jelképes tartalom, nincs megfejtendő titok,”[24] Tarján Tamás pedig hozzáfűzi, hogy „az értelmező „belelátás” csak sokértelmű, öncélú szépségétől fosztaná meg.”[25] ”Azt jelentik, ami le van írva bennük, és ha ez a jelentés rejtélyes, szorongató, lidérces, akkor ennek oka egyszerűen az, hogy ilyen az a világ, amelyet Bodor Ádám ismer és leír. Nem szó szerint ilyen, […] hanem rejtett lényege szerint.”[26]

Természetes, ha az értelmező óvakodik a dekódolástól, szimbólumok erőltetett felfejtésétől, de elégséges-e csupán tudomásul vennünk, felfognunk, hogy ez egy ilyen világ, sokszor nincs benne semmi összefüggés, titkos, rejtélyes? Önmagának elég, önmagát igazolja, saját határain belül teljes?

A dilemma Pozsvainál még jelentősebben merül fel a novellák kapcsán, mivel az írásokat bizonyos értelemben példázatszerűnek tartja. „Hagyományunkban a kontempláció a végső kérdések, a modell- vagy példázatértékű történetek feletti töprengés fogalmát fedi. Bodor rövidprózái viszont tételes üzenetet nem hordoznak. Akárcsak a hágón ücsörgő lány, akarat nélküliek. Nem az értelemért, a tartalomért, hanem csak az eseményértékű elmélkedésért íródtak meg. Így magát a szöveget is a szövegért, a szöveg öröméért olvassuk.” [27]    

De miért teremti meg Bodor ezt a ’különös világot’, ha a különlegességével sem saját figurái sem az olvasó nem kezdhet semmit, pusztán esztétikai élményt kaphat? A szöveg öröméért olvasott szöveg így is elegendő és értékes marad?

7. Az ábrázolás

Balassa Péter szerint Bodor szövegeinek ereje nem utolsó sorban abból fakad, hogy a realitást és a titokzatosságot összeütközteti. „Ehhez azonban különleges fegyelemre, feszítettségre, sűrítés és arányérzék kivételes keverékére van szükség. Ezekben a novellákban teljes világot, univerzumot kapunk, mégis szűkszavúan, minden mellébeszélés és – manapság ez meglepő – minden szubjektívabb ábrázolási technika nélkül.”[28] Szerinte nem a teremtett közeg, a megjelenített téma hordoz misztikumot, hanem írásainak ez a különleges jellemzőjét sokkal inkább a szövegképzés alkotja meg. „Bodor fölényesen ábrázolja az evidenciát és a közhelyszerűt titkokkal teljesnek és érthetetlennek.”[29] Maga a mögöttes látható, tehát nincs ezen kívül mögöttes tartalom. Nincs semmi elhallgatott rejtélyes, mert világa él, működik a saját rendszere szerint, tehát nincs felfejtendő horizontja. „Működésmódja, amely egyben írói stílussá is válik, önmagát igazolja: tökéletesen elfogadjuk, hogy semmi sincs a helyén, sokszor semmi sem függ össze semmivel, mégis titkos, rejtélyes és világos értelmet sugallnak a dolgok.”[30]  Ez pedig szerinte egy magasrendű realizmus kiindulópontja. (Ugyanezt a realizmust mások a groteszk realizmus vagy az abszurd fogalmakhoz kapcsolják, sokszor megemlítve Franz Kafkához való hasonlóságát.)

A transzcendenshez való viszonyulás kérdéséből kiindulva az alteritás spiritualitását a titokkal, csodával és misztikussal azonosítottuk. A posztmodern kort vizsgálva az vált kérdéssé, hogy szakított-e a modernitás deszakralizáló hagyományával, és kialakított-e valamilyen új kapcsolatot a ’természetfölöttivel’, vagy az erre történt kísérletek kudarcba fulladtak, mi több csak álkísérletek lettek volna.

Bodor Ádám novelláiban megjelenő kiismerhetetlen, különös világ csak töredékesen képződhet meg - főként a formai sajátosságok miatt. A rejtélyes, misztikus, számunkra érthetetlen rendszer, mivel fikcionalitásában működőképes, logikusan felépített, saját belső terében megszűnik titoknak lenni, és normalitás marad. Ha pedig az olvasó kívülről érzékeli ezt, és megpróbálkozna a felfejtéssel, a szakvélemény néz rá szúrós szemmel, mondván, hogy nincs titkos üzenet, jelkép, a szöveg önmagáért van. Hogy mégis alapvető kérdése a tanulmányoknak a titok és csoda megjelenése a novellákban, az a feszített, szűkszavú, mégis intenzív ábrázolási mód eredménye. Ha tehát a posztmodernben megjelenő titokhoz nem tudunk titokként viszonyulni, nem is vonhatunk párhuzamot az alteritás transzcendentális létfelfogása és a kortárs különös világok értelmezése között. Korunkat tehát semmiképp sem hívhatjuk posztmodernitásnak.

De nem lehetséges, hogy eleve az a gesztus, hogy az irodalom és az irodalomértés foglalkozik a kérdéssel, akkor is, ha csak arra képes, hogy újra deszakralizálja a transzcendentális felé mozgó törekvéseket, már a modernitástól való elszakadást jelentené? A természetfölöttivel átitatott létfelfogást most csak ennek az igénye vagy lehetetlen kísérletei fejezik ki?

Ha így van, a posztmodern inkább értelmezhető lehetne posztalteritásként, mint posztmodernitásként.

Fotók: Gunda Bence