Pixel – kétszer

Variációk emberi sorsra

Azért nem könnyű belefogni ebbe a kritikába, mert Tóth Krisztina Pixeljének fő aduja állandó dinamikája, ennek megfelelően alig lehetséges benne olyan pontot találni, amely legalább egy pillanatra rögzített lenne, s amely ily módon kiindulópontul szolgálhatna az írásban. Olyan történet ez, amely folytonos mozgásban van. Azaz a perspektíva az, ami egy pillanatra sem marad nyugton benne.

Kezdjük a címmel. Amit már eleve tud az olvasó, az az, hogy pixel csak építőkocka. Sejti tehát, hogy rövid szövegekkel fog találkozni, melyek a könyv végére egésszé állnak össze. És valóban, a regénybeli pixel belevész a nagy történetbe, de elég egy kis technikai hiba, és az egész szétesik, ő meg ott virít elégedetten a képernyőn. Ilyenkor feszengve bámulunk rá. Aztán, mire rendesen megnéznénk magunknak, újra egybeforr a többi pixellel, mi meg kereshetjük hiába. Itt pedig bele is ütközünk rögtön a minden tisztességes számítógép-felhasználót kínzó morális kérdésbe:  kell-e nekünk tudni a pixelekről, ha egyszer arra vannak, hogy összeálljon belőlük az egész? Tóth Krisztinánál a nagy történet ugyanolyan lényeges, mint alkotóelemei, ennek a garanciája továbbra is a nézőpont dinamikája (figyeljünk a nézőpont szóra, nem csal ugyanis a nyelvérzékünk, a pont és a pixel már-már ugyanaz). A rész és egész közt a figyelem úgy oszlik meg, hogy az egyik vizsgálgatása közben egy pillanatra se legyen időnk a másikról elfeledkezni. Amikor éppen lenne, a szemszög megváltozik.       

Bravúros játék tehát ez a regény a sorsba zárt ember és az emberbe zárt sors talalkozásával. Az emberbe zárt sors ugyanis feldarabolódik azáltal, hogy emberbe zárták, hiszen annyi lehetősége volna, de az ember ezek közül egyet él végig. Éppen ezért próbálkozik más emberekkel is, hátha megtalálja végre az igazit, de vagy az emberek, vagy a körülmények nem alkalmasak arra, hogy tisztességes sorssá váljék. És ez a félresikerült, feltrancsírozott sors minduntalan szembesül az emberrel, aki nem képes őt végigélni, és aki nehézkesen épül fel, más emberekből, akik kicsit másképp élik végig ugyanazt a sorsot, de úgy, hogy igazából az ő változatuk sem az igazi. Ahogy az emberi test testrészekből, úgy áll össze az emberi lélek ezekből az elvetélt sorskísérletekből, és úgy esik szét újra csupán találgatásokra és ballépésekre. A történetek ilyenszerű felépülését modellezi az első fejezetben leírt rajzolgatás, az, ahogy Dawid a vonalakat huzogatja, mivel a sok egymásra került vonalnak egyszer csak térbeli kiterjedést kell nyernie. A regény szereplői ugyanis egyik történetről a másikra változnak. Újra és újraélt sorsaik alig térnek el egymástól, mint a gyermekkéz rajzolta vonalak. Végső fokon kicsit ebből is áll az ember: akárhányszor próbálkozna, ugyanazt az életet élné végig, a változtatások mértéke eltörpülne a sok-sok egyező pont mellett, ahol az egymás fölé írt vonalak összefutnának, míg végül annyi gyűlne össze belőlük, hogy térben alakot öltsenek. És akkor erre az ingatag, nehezen meghatározható formájú és minduntalan alkotóelemeire széteső alakzatra valaki rábökne, profán és profanizáló egyszerűséggel annyit mondana: „emberi jellem”.

A regény igazán nagy erénye az elbeszélői nézőpont autentikus megteremtése. Az elbeszélő ugyanis legtöbbször kívülről nézi az eseményeket (habár az egész szövegtestre jellemző dinamizmus jegyében különösebb fennakadás nélkül be is lép a történetekbe, erre példa az álvak nő esete), de a külső megfigyelő pozíciója prediszponálna a mindentudó elbeszélőségre. Az elbeszélő időnként "mindentudóskodik" is, de mindig csak egy pillanat erejéig, hiszen rögtön el is bizonytalanodik, nekünk meg végül rá kell jönnünk, hogy csupán tetteti a mindentudást a mesemondás kedvéért, de tudatosítania kell magában, hogy nincs hatalma a történet felett. Ez a felismerés pedig számunkra katartikus jellegű, hiszen a regénynek, ha úgy tetszik, van általános tanulsága is, mégpedig, hogy nem csak ez a történet működik így, hanem a világon mindenik. Ennél a pontnál rá kell jönnünk, hogy a mindentudást eddig mindenki csupán megjátszotta. A Pixel elbeszélőjében pedig végre megvan a tehetetlenség elismeréséhez szükséges bátorság és őszinteség.

Ami  a regény gyenge pontja, hogy időnként, úgy tűnik, nem sikerül elkerülnie a pixelségben rejlő csapdát. Az egyenkénti fejezetek néhány alkalommal összecsapottnak, kevéssé meggyőzőnek, elvarratlannak, vagy éppen ellenkezőleg, túl gyorsan elvarrtnak tűnnek, kellemetlen hiányérzetet hagyva maguk után. A nagy egészbe viszont tagadhatatlanul szervesen beékelődnek, a könyv végére érve nehéz felelevenítenünk azokat a pontokat, ahol az elbeszélés megbicsaklott, hajlandóak vagyunk tehát megbocsátóan ezt mondani: az élet végül is ilyen, nem mindig követhető, a ritmusát se mi szabjuk meg, az emberi psziché rezdülései pedig pont logikátlanságukban lenyűgözőek és gyönyörűek. És ezt a Pixel sikeresen megragadja.
Papp-Zakor Ilka

Összeilleszthetetlen puzzle

Tóth Krisztina harmadik novelláskötetének címe Pixel, vagyis képelem, ami a legkisebb megnevezhető alkotóeleme egy képnek. A könyv harminc rövid fejezetből épül fel, mindegyik fejezet egy-egy testrész története. A cím és a fülszöveg által a könyv olvasói azonnal irányítva vannak, hiszen úgy olvassák az egyes fejezeteket, mint pixeleket, és abban bíznak, hogy mire a könyv utolsó történetét is elolvassák egy egész képet, egy kerek történetet kapnak. A fülszöveg így utal erre: „a fejezetek önálló pixelkockaként működnek, amelyek önmagukban is egyedi színűek, de ha észrevesszük a közöttük lévő kapcsolatot, ha hátrábblépünk egy lépéssel, nagy történetté állnak össze.”  A könyv tehát rendkívül izgalmas invención alapul: egy metaforikus ötleten, ami összefogja az egész kötetet, és meghatározza a kötetben uralkodó rész-egész viszonyt is. Az olvasó megpróbál odafigyelni minden egyes kis mozzanatra, hiszen nem tudhatja, hogy a végén min is fog múlni az, hogy ő egészben láthasson; attól fél, hogy ha nem vesz észre mindent, akkor csupán hiányos képet láthat majd. Az olvasót emiatt egyfajta feszültség hatja át. A paratextusok (cím, alcím, fülszöveg) a Pixel esetében már-már harsány módon szeretnék irányítani az értelmezés alapját, kiindulópontját.

Ismert régi mondásunk: nem látjuk a fától az erdőt. Ezt akkor mondjuk, hogy ha valami olyasmit nem veszünk észre, ami már szinte kiszúrja a szemünket. A Pixelben is ez a helyzet: egy esztétikai elvnek való alárendelődésről van szó, hisz nem beszélhetünk egész testről, teljes történetről. A narrátor folyamatosan játszik az olvasóval, arra számít – teljesen indokoltan – hogy az olvasó átadja magát a jelentéskeresésnek és ezzel leköti a figyelmét. A figyelmes olvasó azonban észreveszi, hogy az összetartozó történetek is folyamatosan szétágaznak, tovább vezetnek egy iránytalan úton. Tekinthetjük-e egyáltalán összetartozónak a történeteket? Az egyes történetekben fellépő azonos szereplők, a különböző fejezetek szereplőinek rokonsági, baráti, párkapcsolati viszonyai, és az összekötő személyes tárgyak (például egy négyszög alakú jegygyűrű) miatt igen. Igazi olvasói élmény ezekkel a rejtett összefüggésekkel való találkozás. Viszont a szereplők többszöri, váratlan felbukkanása, homályos említése, az eseményekre, helyekre, tárgyakra, nevekre való többszöri visszautalás miatt sokszor elveszíthetjük a fonalat. Éppen ezért az író biztos a könyv újraolvasásában. De még ha világossá is válik a kapcsolatrendszer, akkor sem láthatunk egy olyan képet, egy olyan történet egészet, amire vártunk.

De biztos, hogy össze kell kapcsolnunk ezeket a történeteket? Úgy gondolom, hogy mivel egy novelláskötetről beszélünk, nem pedig egy regényről, nem feltétlenül szükséges együtt értelmezni őket. A novella alkalmaz tömörítést, kihagyást, átugrásokat, kinagyítást, fókuszál a tárgyra és kijelöli a befogadás határait éppen úgy, mint egy fényképezőgép. Éppen ezt teszik a Pixel fejezetei is. Másrészt a történetek túl lezártak ahhoz, hogy regényt alkossanak, ezt erősíti, hogy mindegyik történetnek külön címe van. A fókuszpont kijelölése miatt pedig a pont körüli részletek túl homályosak lesznek. Ha viszont novelláskötetről beszélünk, miért nincs tartalomjegyzéke? Az írónő szegedi író-olvasó találkozóján kiderült, hogy a sajtólevonaton pedig még volt tartalomjegyzék. Ennek elhagyása úgy gondolom, hozzátartozik az írónő játékához, hiszen ő azt szeretné, ha mi egészben látnánk a történeteket. A tartalomjegyzékkel, a testrészek felsorolásával viszont láthatóvá válna, hogy nem minden testrészről esik szó, vagyis nem lehet egész testről beszélni.

A huszonnyolcadik fejezetet, avagy a térd történetét a mű kicsinyítő tükreként is értelmezhetjük. „Fehér falak közt alvó korpusz.” (155.o.) - olvashatjuk ebben a fejezetben. Az életművén dolgozó Jean-Philippe, aki a kötetben korábban már kétszer is szerepelt, folyton teafiltereit gyűjtögeti, hogy azokból egy képet rakhasson ki. A teafiltereket tekinthetjük pixeleknek, az élet apró darabkáinak, amik évtizedek emlékei. A képhez túl közel állók viszont nem látják, hogy mit ábrázol a mű, csak a filterek sokaságán értelmetlenkednek. Ugyanez a helyzet, ha a könyvborítójára pillantunk, hiszen csak nagy fejtörés után láthatjuk, hogy szorosan egymás mellett fekvő teafiltereket ábrázol. A narrátor szerint: „Leginkább egészen kívülről, a műterem végéből, a sarokból érzékelhető, hogy a halmok igenis összefüggenek.” (154. o.) „A Mű egy hason fekvő férfitestet ábrázol térdtől fölfelé. A két karja el van vágva, úgy is mondhatnánk, túllóg a műterem falán. A feje sincs a térben, nyaknál az északi fal vágja el…” (154.-155.o.) A képen látható test tehát korántsem egészben látható, nem zárható be a műterem fehér falai közé, és így a szöveg értelmének mindensége sem jelenhet meg a fehér lapokon. A narrátor szerint: „ha mégis volna egy külső szem, ha mondjuk volna Isten, aki átlát a falon, akkor odafentről láthatná, hogy a fekvő férfitorzóra valami rá van írva: thirty years.” (155.o.) Az üzenet az elvégzett munka ideje, az eltűnt idő számszerű lenyomata. De mivel a külső pozíció, a horizont összeolvadás pozíciója csakis Istené, ezért csak ő látja az évtizedeken folyó munka gyümölcsét egészben, vagyis az olvasó hiába is próbálkozik, az ember nem távolodhat el a kötettől olyannyira, hogy azt egészben láthassa.

Az egészben látás lehetetlensége, a címben is elrejtőzik. A Pixel alcíme Szövegtest, ha ezek közé egyenlőségjelet teszünk, vagyis egy pixelt azonosítunk a szövegtesttel, akkor kijelenthetjük, hogy a testrészek nem pixelek, csupán a pixelek részei. Az egész könyv egy pixel, vagyis az élet egy pixele, az élet egy teste. Tehát csak egy részt kapunk, egy életpixelt, nem pedig egy egész életképet. Ha a pixel többes számban szerepelne, vagyis a Pixelek címet viselné, akkor kapnánk egy egészet.

Ha még egyszer a könyv borítójára pillantunk feltűnő, hogy a nagybetűvel szedett, függőlegesen, álló emberi testként elhelyezett címben a középső betű, az X pontosan a könyv középét jelöli ki célpontként. Ebből kifolyólag a 166 oldalból álló könyv 83. oldalának közepét, a 15. sort kerestem ki, ami csupán két szóból áll: „ellenkező állítást”. A – véletlenül pont a – könyv közepén álló két szó teljesen az én koncepciómat támogatja, vagyis a paratextusok ellenkező állítása felőli helyes olvasatot.
Szép Szilvia

Tóth Krisztina, Pixel, Magvető, 2011.

Mindkét írás a "Lant és parittya" kritika-versenyre érkezett.

Ajánlott cikkeink:
Szabó Dóra: Hazaviszlek, jó? (Tóth Krisztina könyvéről)
Kovács Emese: Párbeszédek játéka (Tóth Krisztina: Magas labda)