A magyar abszurd

A magyarság, mint létélmény és az abszurd talán nem is állnak (és régebben sem álltak) olyan távol egymástól - ezt mi sem bizonyítja jobban, mint Örkény István írásai, melyek az őrült XX. század szintézisét alkotják. Talán nem véletlenül válik ma is oly aktuálissá egy ilyen életművel foglalkozó előadás. A Pécsi Harmadik Színház a 2011/2012-es évadban tűzte műsorára Vincze János rendezésében az „E kor nekünk szülőnk és megölőnk” című színpadi játékot, mely méltó tisztelgés a magyar abszurd dráma megalapítója, Örkény István előtt – s joggal mondhatjuk azt is, jóval több ennél: saját, önálló „olvasat” a világról, a történelemről és arról, hogy mi, emberek valójában semmit nem értünk mindebből…

Az előadás mind díszleteiben, mind stílusában az „abszurd otthonára”, a cirkuszra épít. A porondként berendezett színpadon konfettivel dobálózó, bohócorrot húzó színészek váltják egymást, és a bemutatott egypercesek, darabrészletek is egy-egy reflektorfénybe állított mutatványként jelennek meg – ám a jelmezek a valós életből kerülnek a játékba, a szereplők kénytelenek saját arcukat, saját történetüket mutatni, mert ők nem olyanok, mint az őket körülvevő világ, nem értik és (éppen ezért ) nem is tudnak benne helyet találni.

Már az első pár percben megjelenik a történelem egységes értelmezésének lehetetlensége, mikor a szereplők egy-egy magyar zászlóval, mintegy őrült táncot járva, keringenek, kezükben nyilas, '56-os, kommunista és köztársasági lobogókkal. A ruhák is a két világháború évtizedeit idézik, láthatunk katonai öltözetet, otthonkát, kiskosztümöt, sőt, még egy Karádyt idéző gyönyörű vörös estélyit is, melyet egy valódi Végzet Asszonya, Stubendek Katalin visel – bár ez utóbbit leszámítva a színpadkép színe alapvetően a fekete és a szürke, ezen kívül legfeljebb sötétzöldek és szürkéskékek váltják egymást, amivel kontrasztot csak az estélyi, vagy a tarka cirkuszi kellékek (például egy trombita) alkotnak..

Ez a kontraszt nem csupán a színekben, hanem magában a tér-elrendezésben is megjelenik: a porondot - vagy ha úgy jobban tetszik, színpadot - hangsúlyos, fém „járda” választja el a nézőtértől, melyen a színészek maguk is megjelennek olykor-olykor (például a feledhetetlen vörös ruhás hölgy, kezében szipkával), így emelkedve fölénk, külső szemlélők fölé, és kényszerítve minket a részvételre, a véleményalkotásra. Sőt, a színészek fel is szállnak, ironikus módon, egy koporsóra állva, nem csupán a nézők, a színpad, hanem az egész terem fölé, a világításért felelős műszaki állványzatra.

A folyamatos állásfoglalást kényszeríti ki a hivatkozások, az intertextualitás erőteljes jelenléte is. Az abszurd drámán kívül más műfajból (imádság, slágerek) is merítő darab szerencsére nem követi szóról-szóra az Örkény-műveket, ezek a megjelenő szövegek (olykor csak egy-egy mondat) csupán apropót szolgáltatnak az ember és a hatalom viszonyának bemutatására.

Különösen jól sikerült a Tóték feldolgozása: a család és az Őrnagy aprólékosan megkoreografált táncban, apró rezdülésekkel mondja el mindazt, amit a háború hatására még otthonában is önmagából kivetkező emberről csak mondani lehet. A Szegény Pistire való utalás viszont sajnos korántsem sikerült ennyire jól, a színpadra bevitt koporsó túlontúl elvonja a figyelmet a színészi játékról, valamint magáról a jelenetről, afféle csehovi puskaként működik, holott (talán az egyik legfontosabb díszletelemként) éppen erősítenie kéne az egész darabot átfogó üzenetet, az abszurd szomorú aktualitását.

Ám nem csupán a drámák, hanem az előadásban elhangzó imák és zeneművek is hozzájárulnak a kontraszt, illetve az intertextuális játék élményéhez. Már Örkénytől sem volt idegen, hogy hétköznapi szövegeket bemásolva köteteibe új jelentéssel ruházza fel őket: Kivégzési szabályzat című egypercesében nem más történik, mint az, hogy végig olvastatja szóról-szóra a befogadóval azt a követelményrendszert, mely ahhoz kell, hogy egy embert kivégezzenek. Ez a színműben is elhangzik, köré alakítva magát a történetet is, a Dunába lőtt több száz ember utolsó pillanatait, a borzalmas-groteszk jelenetet, mikor egy tradicionális, mindenki által ismert szöveg, egy ima hangzik el, s közben lövések dördülnek. A Miatyánkot soronként szavaló áldozatok mögött újra és újra felhangzó lövések bevonják a nézőt is: nincs más lehetőség, reflexszerűen megretten. Kérdés, mi okozza ezt igazából: a hang jelentése, amit mindenki ismer, vagy az, hogy ebben a helyzetben az ima értelmét vesztette, és az ember számára nem maradt más, csupán a színészek szájából is elhangzó fájdalmas kérdés: vajon létezik olyan halál, amiben megőrizhető lenne a méltóság? Ebben a jelenetben különösen kiemelkedő Széll Horváth Lajos alakítása, az áldozatok közé beálló kivégzőosztag-vezető szerepében.

A darabban megjelenő zeneművek változatossága maga is játék: az '56-os események szimbólumává vált Egmont-nyitánytól elkezdve egészen a Nothing else matters akusztikus feldolgozásáig. A színészek énekelnek is - nem is keveset - sőt, talán monológjaiknál sokkal őszintébben beszélnek a választott népdalok, munkásindulók, vagy éppen slágerek.

Legszebb megnyilvánulása ennek az említett vörös ruhás hölgy, aki az egyik katona (épp a kivégzőosztag vezetőjének) álmaiban jelenik meg, körbe sétál a porondot elválasztó járdán, szinte a nézők fölött lebeg, kezében szipka, miközben a Hamvadó cigarettavég sokak által ismert dallama szól, felvételről, a katonának utasításokat adó parancsnok üvöltését teljesen elnyomva. Továbbá a már adott cirkuszi gondolatkörhöz visszanyúlva a szereplők kivonulása a darab végén, egymást kézen fogva, Julius Arnost Wilhelm Fučík a Gladiátorok bevonulása című zeneművére.

A díszletek, a gondolatiság, az intertextuális játék mellett még két erőssége van a színműnek: a dramaturgia és az alakítások. Egy-egy jelenetben mindenki újabb és újabb identitásra talál, olykor csak két szereplő feszül egymásnak, máskor öt-hat alak csap össze, mozdulataik, megnyilvánulásaik precízek, cseppet sem erőltetettek. Külön elismerés illeti meg a konferanszié szerepében is megjelenő Krum Ádámot, aki afféle mindentudó elbeszélőként navigál minket a mutatványok között, s akinek köszönhetően egy fájdalmasan őszinte pillanatban magunkba tekintve szembesülünk gyávaságunkkal: elsötétül minden, vallatófény világít a szemünkbe, és kérdést intéznek hozzánk, választ várnak tőlünk.

A színdarab dinamikája egy pillanatra sem döccen, nincsenek megakadások, ott lassul és ott gyorsul, ahol kell. Még az egyfelvonásos megoldás sem válik megerőltetővé, a darab időtartama és ennek kitöltése precízen megtervezett, a feldolgozott színművek és egypercesek felismerhetőek, ám a feldolgozáson nem érződik semmiféle erőltetettség, vontatottság, s nem viseli magán az emlékelőadások –sajnos megszokott - árnyékba búvó, színtelen jellegét. Az E kor nekünk szülőnk és megölőnk önálló előadásként is tökéletesen megállja a helyét.

Számomra különleges élményt nyújtott ez az egyfelvonásos kis önreflexió, megmutatta - amit már eddig is erősen gyanítottam - hogy nem feltétlenül a drága látványossággal és a jól csengő nevekkel lehet igazán jelentős produkciót összehozni, hanem inkább egy apró, intim színházi térben, karakteres művészek által közvetített üzenettel, egy játékos, aktuális hommage előadással. Mindezt olyan korban, mely legalább annyira abszurd és értelmetlen, mint Örkény huszadik százada.

Örkény István: E kor nekünk szülőnk és megölőnk
Pécsi Harmadik Színház
Bemutató időpontja: 2012. április 30.

Rendezte: Vincze János

Szereplők:
Bánky Gábor, Cseporán Zsolt, Dévényi Ildikó, Fischer Norbert, Götz Attila, Kállai Gergely, Krum Ádám, László Csaba, Reil Evelyn, Stubendek Katalin, Széll Horváth Lajos, Tamás Éva

Koreográfus: Bognár József
A táncokat betanította: Vass Oszkár
Jelmez: Várady Zsóka
Játéktér: Vincze János
Technika: Adonics Attila, Bódi Adrienn, Hegedüs Róbert, Kolonics Gábor, Szabó Gyula Rendező munkatársa: Szalai Beatrix

A képek a Pécsi Harmadik Színház oldaláról valók. http://pecsiharmadikszinhaz.hu/albumok/inmemoriamoi/

video