Kosztolányi Dezső Esti Kornél énekének recepciójáról

Az Esti Kornél éneke című Kosztolányi-költemény sok szempontból egyedülálló és  magányos a magyar líra darabjai sorában: az önmagában is vitatott műfajú Esti Kornél novellaciklus[1] után íródott két másik Esti-verssel együtt, ennek következtében pedig sokáig szélsőségesen leegyszerűsítve Babits kritikájára adott válaszként szerepelt a magyar irodalomtörténetben. A vers mélyebb jelentésrétegeinek feltárása csak a legutóbbi időkben kezdődött meg a Kosztolányi-recepcióban.

A mű értelmezéstörténetének első, hosszú szakaszának felületességét az magyarázza, hogy az Esti-versek lírai alanyukat Esti Kornélként jelölik meg. Nyilvánvaló azonban, hogy a három Esti-vers  már a könyvön – kompozíción – kívüli szövegek, s így elválnak a könyvbe foglalt regénytől. A befogadástörténet nehézségei a költemény írója és lírai alanya körüli kibogozhatatlannak tűnő szálak köré fókuszálódtak. A kritika által felmerült legfőbb kérdések arra irányultak a vers kapcsán, hogy hogyan határozható meg a vers viszonya az Esti-novellákhoz, illetve hogyan értelmezhető a vers szubjektumának identitása (ki Esti Kornél a novellákban és a versben, illetve ki beszél a versben).

Ahhoz, hogy rekonstruáljuk a recepció értelmezéseit és közelebb jussunk e felmerült kérdésekre adható válaszokhoz, előbb mindenképp az Esti-novellák befogadástörténetének első szakaszát kell megvizsgálnunk, hiszen e novellákban jelenik meg központi figuraként Esti Kornél. Az Esti Kornél első értelmezője, kritikusa Babits Mihály volt, aki Könyvről könyvre című írásában[2] meglehetősen keményen kritizálta Kosztolányit írásmódja és esztétikai alapelvei miatt: „Mind e témák érdekessége és súlya nem terjed túl egy-egy anekdotáén.”, vagy: „az ötleteket talán kissé üresnek találnám.” Közismert Kosztolányi és Babits irodalomeszményének és világhoz való viszonyának különbözősége, és noha Babitsnak több pozitív megállapítása is volt az Esti-novellákkal kapcsolatban, Kosztolányi mégis megsértődött, mivel költőtársa másért dicsérte meg a művet, mint amit ő igazán értéknek tekintett saját írásával kapcsolatban („A szubjektív emlékek melegsége, a pszichológiai átélés mélysége és gazdagsága, s a stílus varázsos eleganciája ezt az írást a legszebb új magyar prózaírások sorába emelik,”[3] A Kosztolányi-mű által igazi értéknek tekintett jellemzőket – vagyis a szövegszerűség jelentőségét és a nyelviség középpontba helyezését – pedig élesen kritizálta Babits: „Kosztolányinál minden a formában van, szinte a legkülső formában, stílusban és a szavakban.”[4] Babits „költői atlétikaként” jellemezte Kosztolányi írásmódját, mely csak hosszas gyakorlás után érhető el.

Tény, hogy Kosztolányi valóban válaszként írta meg Babits kritikájára az Esti Kornél énekét, azonban nyilvánvaló, hogy a vers ennél jóval tágabb értelmezési teret is kínál.  A tudományos szakma sokáig nem lépett túl „a Babits-írásra adott válasz” besoroláson. Ezt az elgondolást tovább erősíti az a tény, hogy a költemény a Pesti Napló 1933. június 25-i számában került először a közönség elé,[5] tehát alig pár héttel Babits kritikájának megjelenése után. (Az Esti Kornél éneke kötetben 1935-ben jelent meg [Számadás]. Ezen kívül Esti Kornél alakja köré csoportosul az említett Esti Kornél újabb versei [1930-35], mely kötetbe nem került, valamint az Esti Kornél rímei is [1930].)

Már Babits felfedezte az Esti Kornél énekének jelentőségét  Kosztolányi életművében, s a költőtárs ars poeticájának (valamint – amint említettem – bírálatára adott válasznak) tartotta: „Sajnálom, hogy Kosztolányi szintén félreértette múltkori írásomat; de örülök, hogy Ars Poeticáját maga is olyannak látja, amilyennek én jellemeztem, a versével mindenben igazat ad kritikámnak.”[6]Az igazi félreértés talán itt következett be a két költő között: éppen a „költői atlétika” tagadásának tekinthető a műben megjelenített azon világlátás, amely a könnyedséget és az ürességet teszi meg a létezés legfőbb céljának („Hát légy üres te s könnyű, / könnyű, örökre-játszó, / látó, de messze-látszó”[7]), ezzel pedig a vers Kosztolányi írásművészetének kibontásaként válik értelmezhetővé.

Különös, hogy a tudományos szakma egészen a legutóbbi időkig mintegy az Esti-novellák illusztrációjaként számolt az Esti Kornél énekével. Talán azért volt lehetséges ez, mert a vers ars poétikus költeményként a biografikus szerző és a címszereplő közvetlen azonosítását tette lehetővé, ily módon pedig Kosztolányi a költői létmódról és a költészetről való személyes vallomásaként kezelték (és nem „vitték tovább” az interpretációt). Nyilvánvaló, hogy ez a téves szemléletmód abból az elgondolásból ered, melyet a költő kortársai (és Babits) alakítottak ki: nyilvános mentegetőzésként, a Babitscsal való vita egyik állomásaként értelmezték a művet.  Király István tovább erősítette ezt a beállítódást Kosztolányi. Vita és vallomás című művében, 1986-ban, amikor úgy írt, hogy (Babits kritikájára) „Kosztolányi ... az Esti Kornél éneké-t adta válaszul. Meg akarta magyarázni mintegy önmagát. A másféleségét.”[8] Talán ez a vélemény szűkítette le eddig leginkább a vers értelmezési lehetőségeit a Kosztolányi-recepcióban, és sokáig le is zárta az utat további, ennél termékenyebb meglátások számára a művel kapcsolatban. Azt is meg kell jegyezni, hogy ugyanakkor Király volt az, aki elsőként fedezte fel a narrátor és a hős relációjának bonyolultságát az Esti Kornél énekében, azzal azonban nem tudott mit kezdeni. Király elgondolása szerint a műben Esti Kornél szerepjátékáról van szó, és elsőként beszél arról, hogy maga a dal, a költemény is mintegy szubjektumként értelmezhető. Külön számolt tehát a szerzővel, a narrátorral, a hőssel és magával a szöveggel, s némelyiket egymással összemosódottnak vélte: „Nem pusztán egy szereppel, az Esti Kornél mezzel teremtett magához óvó distanciát így a versi személyiség, hanem azzal is, hogy Esti Kornéllá átváltozottan sem önmagához, de az énnek pusztán egy tartozékához, a dalhoz intézte beszédét, metalepszissé, az egész helyett a részhez szólóvá alakult át az önmegszólítás.”[9] Király másik fontos (ám félrevezető) megállapítása, hogy a dalt önmegszólításként értelmezte.

A következő fontos állomást Bori Imre Kosztolányi-monográfiájában szereplő értelmezés jelenti: Bori nem azonosította közvetlenül az empirikus Kosztolányit és Esti alakját a versben, viszont ő sem kísérelte meg e viszony bővebb elemzését, kifejtését.[10]

A Kosztolányi-recepció következő, ide kapcsolódó állomása Menyhért Anna nevéhez fűződik,[11] aki az én-te-ő viszonyt helyezte interpretációja középpontjába. Menyhért e hármasságon belül szituálta a lírai ént, a dalt, illetve Esti Kornél énekét és magát Estit.

Fontos megemlíteni, hogy a korábbi recepció hajlamos volt a semmit és az ürességet nihilként értelmezni a versben, ebből kifolyólag pedig a „légy mint a semmi, te minden” sor mintjét a hasonlat kötőszavaként és nem azonosításként értékelni (mindenként légy te semmi és semmiként légy te minden).  Ezzel pedig a Kosztolányi-befogadás egy nagyon fontos vitája bukkan elő, amely Kosztolányi semmi-értelmezése körül alakult ki.. A „semmi” életművön belüli jelentésrétegeit vizsgálva elsőként Szitár Katalin hívta fel a figyelmet arra, hogy Kosztolányinál ez a szó nem azonosítható kizárólagosan a fizikai megsemmisülés értelemben használt „nihil” szóval. A „semmi” versbeli előfordulásait vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy az életmű kezdeti szakaszában „az alkotói fantázia által teremtett világot jelölő szó a pálya vége felé közeledve (...) ars poétikus érvényre emelkedik.”[12]

Bár a vers interpretációja hatalmas távlatokat képes megnyitni Kosztolányi líranyelve és e líra létszemléletére vonatkozóan, a kortárs recepció is méltánytalanul elhanyagolja a művet. A versről alig születnek értelmezések, holott jelentőségére többen felhívták a figyelmet. Értékes dolgozat Érfalvy Líviáé (Nyelviség és autopoézis: a költői önreflexió lehetőségei az Esti Kornél-versekben),[13] amelyben részletesen kifejtésre kerül a versbeli én-te pozíció jelentősége, mégpedig a mű nyelvi-poétikai elemzése által. Érfalvy kifejti, hogy „az Esti Kornél neve köré csoportosuló lírai szövegek tehát autopoétikus versekként a szöveg megalkotásának folyamatában megszülető költői identitásra és annak önértelmezési lehetőségeire mutatnak rá.” Érfalvy Lívia egy másik tanulmányában[14] (Az önértelmezés útjai. Kosztolányi Dezső: A játék)  megemlíti, hogy a Kosztolányi életművében oly fontos, és az Esti Kornél énekében is jelentős szerephez jutó látszat-elv legelőször A játék című versben bukkan fel („Játszom én és táncolok, / látszom én, mint sok dolog. / Látszom fénybe és tükörbe, / játszom egyre körbe-körbe.”),[15] és úgy tűnik, hogy ez a látszat-elv több versen keresztül ível az Esti Kornél énekébenmegjelenő látszat-motívum felé. Ilyen vers pl. az Akarsz-e játszani is: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, / akarsz-e mindig-mindig játszani, / akarsz-e együtt a sötétbe menni, / gyerekszívvel fontosnak látszani.”[16] Lengyel András ad elsőként alapos és helytálló ismertetést Kosztolányi látszat-elvének filozófiai gyökeréről, s annak egyértelmű forrását a nietzschei látszat-elvben jelöli meg.[17] Fontos megemlíteni Lengyel András másik tanulmányát is, amely a Babits által Kosztolányi szemére hányt vádak megcáfolását végzi a versszöveg nyelviségét elemezve, és a művet az én-integritás megbomlásának kompenzálására tett kísérletként értelmezi. Ez azt jelenti, hogy a szelfnek a versben megjelenő játékos, könnyed magatartásformája annak a hiánynak (ürességnek) a betöltésére szolgál, amelyet a sérült én magában hordoz a fájdalom által („Indulj dalom, / bátor dalom, / sápadva nézze röptöd, / aki nyomodba köpköd: / a fájdalom.”[18]) Mind Érfalvy, mind Lengyel tanulmánya a szubjektum önértelmezési kísérleteként értékelik a művet, vagyis a versben megjelenítődő életeszményt és léttapasztalatot egzisztenciál-ontológiai szintre emelik: „A versnek ez az önértelmező jellege láthatóvá teszi, hogy Kosztolányi alkotói pozícióját egy sajátos hármasság jellemzi. Az én sérültségének >>elismerése<<, a  >>kiüresedettség<< vállalása, s az ezeket ellensúlyozó,  >>látó, de látszó<<-pozíció eszménnyé emelése. A  >>látszóvá<< válásra törekvés a sérültség és kiüresedettség esztétikai kompenzációja.”[19] – írja Lengyel.

Összegzésként elmondható, hogy az Esti Kornél énekének a mű színvonalához méltó értelmezési folyamata megkezdődött, s kiteljesítésre vár.  Az Esti Kornél éneke sok szempontból jelentős a magyar lírában, s nem csupán egyszerű válaszként értelmezhető Babits kritikájára. Az addigi lírai hagyománnyal való szakítást képviseli, mind formájában, mind pedig világszemléletében, hiszen a szövegszerűséget előtérbe helyezve a nyelvi variabilitást nyelvjátékok által fejezi ki, valamint az értékek relativitását és a szelf sérülését („üresség”) emeli témává, vagyis a szubjektum önreflexióját végzi.