Három filozófus - egy módszer

Husserl neve mellett Nietzschéét olvasni némileg szokatlan: a filozófia iránt érdeklődők figyelmét elsőként ezzel keltheti fel a könyv. Kíváncsivá teszi az embert, hogy mi módon is akarhatja a szerző a három filozófus nézeteit párhuzamba állítani, és hogy milyen kapcsolódási pontokat vél felfedezni köztük.

Schwendtner Tibor azzal kezdi könyvét, hogy először is röviden bemutatja Foucault Nietzsche-értelmezését, majd leírja, hogy miért nem ért egyet ezzel az interpretációval: „Nietzsche genealógiájának foucault-i interpretációja egy nagyszabású stratégia része, amely a fenomenológia – elsősorban Husserl és a fiatal Heidegger – transzcendentális értelmű eredetkutatásával szemben keres alternatívát” (10). Foucault az eredet- és önazonosság hiányára teszi a hangsúlyt a Nietzsche-értelmezésében – míg Schwendtner a későbbiekben ehelyett Nietzsche genealógiájának fenomenológiai értelmezésével próbálkozik.

A szerző tehát Nietzsche, Husserl és Heidegger szövegei alapján próbál körvonalazni egy olyan filozófiai módszert, mely az ember újbóli önmeghatározását tűzi ki célul; egy ilyen programmal pedig a jellegzetesen posztmodern jegyeket viselő Foucault-féle Nietzsche valószínűleg nem tudna azonosulni. (Kicsit furcsa volt számomra, hogy ezzel kezdődik a könyv, hiszen az ezután következő fejezetekben aztán Schwendtner külön-külön tárgyalja a három filozófust: így talán a Foucault-féle interpretációt is lehetett volna a bevezetés helyett a Nietzschéről szóló fejezetben leírni.)

Schwendtner olyan terminológiát igyekszik kialakítani, amely kifejezi a három filozófusnak az eredet problémáját és az értelemadás mibenlétét kutató vizsgálódásai közti mély strukturális rokonságot. És amely megvilágítja, hogy mindhárman hasonló, jól körülhatárolható filozófiai módszert követtek. A módszert magát genealógiának nevezi. (A fogalmat Nietzschétől veszi át – Husserl éppen csak megemlítette valahol, Heidegger pedig nem használta, Foucault viszont pl. igen). Rámutat: mindhárom filozófus kiindulópontja az ember történeti mivolta, illetve az értelemadást mindhárman kifejezetten az embernek tulajdonítják. A különbségek abból fakadnak, hogy más-más megközelítésmódot választottak: Nietzsche metafizikai-történetfilozófiait, Husserl fenomenológiait, Heidegger pedig hermeneutikait. Az ebből fakadó fogalomhasználati eltéréseket igyekszik Schwendtner a közös terminológia bevezetésével felszámolni.

Közismert, hogy Nietzsche a fennálló platonikus-keresztény kultúra alternatíváját kereste. Azért alkalmazta a geneológia módszerét, hogy e kultúrának és moráljának az eredetét feltárja, és hogy egy újabb, magasabb rendű, életigenlő emberi kultúra megteremtésének mikéntjéről elmélkedjen. Husserl szintén egyfajta újrakezdést sürgetett. Ám ezt azért tartotta szükségesnek, mert szerinte a huszadik századra mind a tudomány, mind a filozófia lemondott az értelemadás feladatáról – márpedig az önmegértés, az értelem megtalálása az egyetlen módja a szkepszis, a relativizmus és az irracionalitás elkerülésének. A görög filozófiával kezdődő tradíció eredeti értelmének helyreállítását hirdette – amelyet szerinte a hagyományozás során szem elől veszítettünk. Heidegger pedig arról ír, hogy az értelmezés mindig szituációhoz kötött, ezért szerinte ahhoz, hogy a ma is élő filozófiai tradíciót megértsük, rekonstruálni kell e hagyomány eredeti alapításának szituációját.

Némileg különböző színvonalúnak éreztem az egyes filozófusokról szóló részeket. A Nietzsche genealógiáját összefoglaló fejezetben egy könnyen érthető, de nem túl tömör összefoglalást kapunk. A Husserlről és Heideggerről szólóakról azonban ugyanez már nem mondható el. Egyrészt ezek a fejezetek kevésbé követhetőek a két szerző munkásságának behatóbb ismerete nélkül, másrészt elég sok bennük a többször is megismételt idézet (ami számomra igencsak zavaró volt – talán szerencsésebb is lett volna több különböző helyről idézni, hiszen az sokkal jobban alátámasztja a szerző álláspontját).

A párhuzamokat viszont jól megvilágítják ezek a rövid összefoglalók. Az olvasó számára is egyértelművé válik, hogy bár három különböző „genealógiai kísérletről” van szó, de – Schwendtner Tibort idézve – mind „olyan egyedi események, hagyományalapító tettek, folyamatok felderítésére vállalkoztak, melyek révén olyan érvényességek jöttek létre, melyek érvényessége magától értetődő abban a világban, ahol a genealógiai kérdés kezdetét veszi” (103). A végén egy utolsó, összegző fejezetben kapjuk meg ennek – a szerző szerint a három filozófusnál tetten érhető – módszernek a leírását.

Némi hiányérzete marad az embernek, amikor leteszi az Eljövendő múlt című könyvet: olyan, mintha egy nagyobb lélegzetű munka bevezetését, vagy egy sorozat első kötetét olvastuk volna. Nagyon érdekes és izgalmas kísérlet e három filozófus összehasonlítása, a genealógia módszerének ez alapján történő leírása – s véleményem szerint nagyon is eredményes kísérletről van szó. De csak és kizárólag magának a módszernek a leírását kapjuk meg, pedig jó volna, hogyha valóban láthatnánk, hogyan tudja ezt a módszert maga a szerző alkalmazni. Jó lett volna egy olyan fejezetet olvasni a könyv végén, amelyben ezzel a genealógiai módszerrel valamilyen hagyományt próbál megvizsgálni a szerző – ahogyan például Nietzsche a morált vizsgálja. A könyv viszont mindössze egy ígérettel zárul: Schwendtner kifejti, hogy szerinte a genealógia a történeti önmegértésnek egy új, a posztmodern fejleményeit is figyelembe vevő fenomenológiai megközelítésmódja lehet.

Schwendtner Tibor: Eljövendő múlt. Genealógia Nietzschénél, Husserlnél és Heideggernél. L’Harmattan, Budapest. 2011.

Ajánlott cikkeink:

Turi Márton: Nietzsche Virradat című könyvéről

Kneszl Gábor: A délelőtt filozófiája (Friedrich Nietzsche: Emberi, nagyon is emberi)

Bernáth László: A dolgok (és a szavak) című tanulmánykötetről