"Mi a magyar?"
1.
A Műcsarnok tárlata a kortárs művészet segítségével boncolgatta, mi az, ami alapján magyarnak valljuk és érezzük magunkat, mit jelent magyarnak lenni. A kiállítás közel százötven alkotást sorakoztatott fel, a naiv látogató pedig reménykedett benne, hogy ennyi műalkotás megtekintése után meg tudja válaszolni a tárlat központi kérdését. Nekem háromórányi nézelődés után sem sikerült…
Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy egy provokatív kiállításról volt szó: a magyarság definíciója, (főleg, ami a „magyar” művészetet illeti) nagyon vitatott témakör. Maga a kiállítás címe is problematikussá teszi a tárlat befogadását: egy olyan kérdést tesz fel, amire nem ad feleletet (vitatható persze az is, hogy létezik-e rá valamiféle megoldás). Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán próbálkozott-e választ adni, vagy inkább a kortárs művek segítségével csak alternatívákat kínált a kérdés megközelítéséhez.
A tárlat olyan központi fogalmak köré csoportosult, amelyeket hagyományosan mindenki elfogad, mint a magyarság jellemzésének szempontjai (ilyen például az előítélet vagy az identitás). A főleg politikai szempontok mellett azonban kimondatlanul megjelent a művészet kérdése is: miért ezek az alkotások reprezentálják a kortárs művészetünket, mennyiben fogadhatóak el művészetként, mennyire közérthetőek, milyen közönséget céloznak meg?
Az első központi kategória a „Legendák” címszó: itt kapott helyet a honfoglalás, a turul, Attila, Tell Vilmos, Kinizsi és Hunyadi Mátyás. Minden alkotás teljesen más oldalról közelíti meg a témát (össze sem lehet hasonlítani a gitározó, karikatúra-szerű Hunyadit Mátrai Erik Turul című munkájával.) A második egységet az „Örökség” fogalma kapcsolta össze: ezt egy kisebb teremben helyezték el, ahol a magyar identitással foglalkozó szövegrészletek voltak olvashatóak a falakon. Ezt követően külön teremben volt látható Keserű Ilona 20 méteres Möbius szalagja, amely - a tárlatvezető szerint - nem igazán reflektál a témára. Ha ez valóban így van, akkor a látogatóban felmerülhet, hogy tulajdonképpen miért állították ki, és ezen a ponton talán a kurátori szándék sem nyilvánvaló. (A tárlatvezetővel ellentétben úgy vélem, ez az alkotás tökéletesen illeszkedett az adott témakörbe, sőt, a magyarsággal, homogenitással, történelemszemléletünkkel foglalkozó kérdések egyfajta összegzéseként volt értelmezhető.)
A legtöbb mű az előítélet témakörével foglalkozott. Benczúr Emese Zárkózz el/ne Zárkózz el című installációja a kirekesztettség, beskatulyázottság érzését tette átélhetővé a műalkotásba való belépés lehetőségével. A „Szerepek” kategória a celebekkel, a szegénységgel, a magyar focistákkal foglalkozott. Ennek a térnek a központi eleme egy régi szekér volt, telerakva visszaváltható műanyag palackokkal. Az installáció számomra a régmúlt értékeit és az „értéktelen” jelent állította szembe egymással, a felhalmozott, visszaváltás céljából összegyűjtött palackok pedig a szegénység jelképeként jelentek meg. Külön egységet kaptak az „Ellentétek” (itt a magyarság megosztottságáról esett szó), az utolsó témakör pedig az „Identitások” kérdésével foglalkozott.
A kiállított tárgyak nagyon heterogének voltak több szempontból is. Ami anyaghasználatukat illeti, nemcsak a hagyományos művészeti alapanyagok voltak megtalálhatóak, hanem egyszerű, hétköznapi matériák, sőt, hétköznapi tárgyak is. (PET palack, védőháló, stb.) Műfaji szempontból is nagyon színes volt a kínálat: szobrászati alkotások, videók, installációk, fotók és festmények is szerepeltek. (Azt hiszem a műfaji sokszínűség, illetve a tradicionális és „modern” műfajok felvetik azt a kérdést is, hogy mennyire helytálló a kortárs művészetben a hagyományos képhasználat keresése, egyáltalán létezik-e még ilyen? Mennyire befolyásolja a képhez való viszonyunkat az „új médiumok” megjelenése, illetve maga a médiakultúra?)
Fontos megválaszolandó kérdés az alkotók viszonyulása a kiállításhoz: ki az, aki komolyan vette, ki közelítette meg humorral és ki az, aki csak üres frázisokat tett kiállítható tárggyá? Az egyik legfontosabb eltérés a kiállítás szempontjából az lehet, hogy mely műalkotások készültek kifejezetten a tárlatra és melyek azok, amelyeket a kurátorok ítéltek ide tartozónak. (Imre Mariann Szív című, 2002-es munkáját például egészen más (gender) olvasatban ismertem meg, számomra nem is nagyon volt érthető, hogy ezen a tárlaton milyen értelmezési lehetőséget kínál).
Ahhoz, hogy e kérdéseket megválaszoljuk, érdemes kitérni a kurátori koncepcióra: elvileg olyan alkotásokat mutattak be, amelyek a nemzeti önazonosság kérdésével foglalkoztak. Látogatóként azonban több olyan művel is találkoztam, amelyeket nem éreztem igazán odavalónak, illetve amelyeket ebben a kontextusban nem értettem meg. Másfelől úgy érzem, nagyon időszerű tárlatot hoztak létre (a magyarság kérdése központi helyet foglal el napjaink kultúrpolitikájában, illetve több esemény és kiállítás is született hasonló kérdésfeltevésekkel). Érdemes egyébként összehasonlítani a tárlat tanulságait a Nemzeti Galériában látható Hősök, királyok, szentek című kiállítással, amely állami megrendelésre készült, teljesen kizárja a bátrabb kortárs művészetet, üzenete könnyen dekódolható (talán túlságosan is) és úgy érzem, „nem mond igazat”.
Összességében elmondható, hogy a kurátori munka és a koncepció jobban sikerült, mint a képzőművészeti alkotások többsége. A Kovách-Kotormán-Péli művészcsoport Mátyás és Tinódi című munkája például „szellemes” (számomra már-már idétlen) hangvételben van jelen és érdemben sem szól a kiállítás központi problémájáról. Sokkal találóbbnak éreztem az Attila most című szoborcsoportjukat, bár kissé zavarba ejtő (esetleg poénos), hogy a hun vezér pontosan mit hallgat a ló gyomrához simulva... Igazán relevánsnak Mátrai Erik munkáit, illetve a tárlat utolsó termében megtekinthető videókat éreztem. De épp a munkák sokszínűsége, a többféle interpretációs lehetőség, a sokak számára érthetetlen megfogalmazások bizonyították számomra a leginkább, hogy mennyire megválaszol(hat)atlan a kérdés: Mi a magyar?
Karlik Anett
----------------------------------------------------------------------------------------------------
2.
Remélem, nem túlzás, ha a Műcsarnok Mi a magyar? kiállításával kapcsolatban azt állítom, hogy az alábbi két fotómon található tárgy bármelyike megállja helyét a kiállított alkotások sorában. Az első képen található eszköz (a múzeum biztonságát nyújtó porral oltó készülék) viszont egyszerűen csak az épület kötelező tartozéka, amit csupán az különböztet meg a kiállított alkotásoktól, hogy nincs mellette információs tábla.
A fenti mondatok első olvasatukkal szemben nem a kiállítás minőségét, a kiállított installációkat becsmérlő leírások. Sokkal inkább annak egyik fontos jellemzőjét, a művek széles palettán mozgó értelmezhetőségét hangsúlyozzák. Ha úgy tetszik, a sarokba szorított poroltó inkább kifejezi a magyarságot, mint a petpalackokkal megrakott szekér. Úgy vélem, ez a sokrétű értelmezhetőség a kiállítás egyik legnagyobb erénye.
Az pozitívumok felsorakoztatását hadd folytassam a tárlat térhasználatával, az installációk elrendezésével. A termekre osztott kiállítás nagyobb, klasszikus múzeumi termeket és azokon belül vagy azok között kialakított kisebb, vagy kevésbé megszokott elrendezésű termeket tartalmaz. Ezen köztes termek általában a mozgóképes és hangos anyagok, illetve az önálló teret kívánó alkotások helyszínei. A kiállítás egészén nem fedeztem fel egységes berendezésre jellemző logikát, nem kényszerítették monoton üvegvitrin és kordon mögé az alkotásokat, ehelyett inkább az alkotás természetes helyét igyekeztek megtalálni egy-egy termen belül. Így fordulhatnak elő a már említett műanyag palackokkal megrakott szekerek a terem közepén, papírszalagok a plafonról lelógatva, TV-k a padlón elszórva, makettek állványokon és idézetek a falra nyomtatva. Ez utóbbinál találtam meg azt a gondolatot, amely a kiállítás által felvetett kérdések közül az identitáskeresés és identitástudat témájára ad megnyugtató választ. „Ha egy nép biztos az identitásában, szinte soha se gondol rá, ha bizonytalan, jóformán egyébbel sem foglalkozik. Ki vagyok én? Mi a magyar? Erre a kérdésre annyi ádáz szenvedélyt pazaroltak a magyarok, mint mondjuk Oxfordban az erkölcsfilozófia vagy nyelvi filozófia vitáira.” (Cs. Szabó László) Így tehát a látogató egy korábbi gondolkodó szavaiból közérthető és befogadható választ kap a kiállítás egyik kulcskérdésre.
A kiállítás megtekintése közben egyre inkább úgy éreztem, hogy egy hatalmas ötletbörzére kerültem. Megkaptam már idézetek formájában a választ, hogy mi a magyar, de minden teremben újabb kérdést vetnek fel és válaszolnak meg a kiállított tárgyak. A kérdések nagy része eszembe sem jutna, a válaszokat pedig meg sem találnám rá, de itt egy helyen rengeteg ingerrel társítva gondolkodhatok újabb kérdésekről. Bátran merem állítani, olyan kiállítással van dolgom, ahol ha egy alkotás nem fog meg vagy nem érthető számomra, akkor nem kell azt megfejtenem. Nem muszáj az ecsetvonások mögött az értelmet és a sokadlagos mondanivalót keresnem. Lehetséges, hogy hat rám első ránézésre és megmosolyogtat vagy elborzaszt. Ha pedig mégsem, akkor nem erőltetem, hanem elengedem.
A kiállítás elemei többféle módon lépnek kapcsolatba a látogatóval. Látjuk, esetleg megérinthetjük azokat, sokszor mozognak és hangokkal vagy zajjal járnak, egyszer a tetőre kell felpillantanunk, máskor egy néhány centis tárgyat kell megvizsgálnunk az asztalon. Igénylik, hogy kapcsolatba lépjünk velük, mindenképp akciót és reakciót várnak tőlünk. Elvégre válaszokat keresek, így a felfedezés módszere érthető, a tárgyak közelsége segít a megértésben és befogadásban. Számomra az egyik válasza a kiállításnak a mindezekből fakadó közvetlenség és játék. Ez jellemző a kiállításra és igenis jellemző a magyarokra. Ezen felül a kiállítás sokszor él a humor eszközével. A szentként megjelenített szalámitolvaj képét nem lehet tréfa nélkül befogadni. Az elmúlt húsz év politikusait megelevenítő karikatúrák elsődleges fegyvere szintén a humor. Ahogy a magyar is humorral küzd a BKV villamosát elhagyó egykori vezető képe ellen.
Mindezek mellett megjelennek a mai Magyarországra jellemző problémák is. Látjuk a lángoló családi házat, amelynek füstje nem vész el a felhőkben, hanem @ jelet formál, sugallva talán a mai magyar értékek eltolódását. Találkozunk egyéb problémákkal is, így a hazugság, szenvedélyek, másság, kilátástalanság, szegénység mind megjelennek egy-egy kiállított darabban. Mindezek persze már nem leírt idézetek formájában, hanem a befogadó kreativitására, igényeire és tájékozottságára építkezve valamilyen más köntösbe burkolva.
A kiállítás tárgyainak egy részét könnyen besorolhatnám a közhelyes, érthetetlen és értékelhetetlen kategóriákba. A Holdra kitűzött magyar zászló és a vonaton végtelenítve vizelő férfi jó példa ezekre. Ettől a besorolástól csak a kiállítás egészének egyik sugalmazott üzenete ment meg, ugyanis megértettem, hogy ami számomra érdektelen vagy érthetetlen, az másnak egy fontos problémát dolgoz fel, más részletet emel ki. Úgy vélem ez a sokszínűség is jellemző ránk, magyarokra.
Leskó Róbert
----------------------------------------------------------------------------------------------------
3.
A pesszimizmus csapdájában
Csupán egy újabb kiállítás. Nem több, mint műtárgyak sorozata. Talán ebben a hitben élsz most is, mikor elhaladsz a múzeum oszlopai között.
A Műcsarnokban megtekinthető „Mi a magyar?” című mega-tárlat azonban nem engedi, hogy ez az érzés kerítsen hatalmába. A nemzeti identitásunkat firtató, bíráló, olykor-olykor keményen ócsárló alkotások akaratlanul is gondolatokat ébresztenek benned, - legyenek ezek akár pozitív, akár negatív ideák - megérintenek (ha engeded). Természetesen ehhez tudnod kell értelmezni a szemed elé táruló vizuális „élményhalmazt”. Ami viszont nem is mindig egyszerű.
Hogy mi vár itt rád? Letisztult termek, egy erős koncepció mentén szétszórt és mégis egységben tartott kiállítási tárgyak, videóinstallációk, labirintus. Vajon ki lehet találni a pesszimizmus útvesztőjéből? A tapintható tárgyak mellett a kreativitás kap főszerepet, mind a művész, mind a látogató részéről. Gondolok itt a fénytechnikai mesterfogásra a turulmadár esetében vagy a lebegő zászló árnyékára. Lenyűgöző játék, ha te is hajlandó vagy játszani. A kiállítótermeken áthaladva leginkább a fantázia nyer teret. Kihívások kusza sorozata. Ezt tetézi, hogy minden mindennel összeköttetésben áll, egy körforgásban találod magad, ahol csupán egy „nagy színváltós gubancként” értelmeződnek a művek. Ha azonban a felszín alá nézel, elemzel egy-egy művet, talán eme apró darabok segítségével leírhatóvá válik maga az egész.
Ez az, ami vár rád, de Te vajon mit vársz a kiállítástól? Ha a dicső múltra, hősökre való visszaemlékezést, ha a honfoglalás kori magyarság megidézését, a középkori győztes csaták, a modern kor forradalmi magyarságának megjelenítését, akkor csalódni fogsz. Ez itt a kiábrándító realitás, jobban mondva: annál jóval több.
A kortárs alkotók - akik sok esetben direkt erre a tárlatra készítették el a magyarságot pikírt humorral ábrázoló alkotásaikat - már a kiállítás emblémájával is valami különöset sugallnak. A piros- és zöldpaprika közé beágyazott, fehér betűkkel kialakított „Mi a magyar?” felirat ugyanis jelképezi egyrészt nemzeti lobogónkat, a paprika másrészt védjegyünkként is megjelenik, s mögöttes tartalmaként felhívja figyelmünket az alkotások csípős hangvételére. Mindenesetre egy biztos, nehezen emészthető az, amit feltálalnak, jól meg kell rágni a „falatokat”.
A termek egyfajta logikai sorrendben követik egymást, így kissé más színben feltüntetve újraélednek legendáink, kísértenek mitológiai, történelmi alakjaink. Mátyás király például basszusgitárral a kezében hirdeti: „Bízz a MagyaRockban!”. Ennek a teremnek a hangulatát egy, a sarokban árválkodó, jelentéktelennek tűnő rózsaszál töri meg. Élettel teli vörös színe mintha azt kiabálná: nem valami rózsás a helyzetünk, magyarok…
Legendáinkon átlépve, Benczúr Emese és Gerber Pál munkáiban hangsúlyt kapnak a magyarsággal szembeni előítéletek, sztereotípiák, majd kikászálódva a pesszimizmus örvényéből, Kelet és Nyugat ellentéte elevenedik meg előttünk, a visszafelé tekert biciklit ábrázoló filmfelvételen.
E kategória csúcsmotívuma a Borsos Lőrinc kezeit dicsérő Mozdíthatatlan ország című alkotás. Sajátos kettősség jellemzi, ugyanis míg a szavak a stabilitására utalnak, addig a sarló könyörtelenül sújt le Országházunkra. A későbbiekben képet kapunk még zsidó- és romakérdésről, itt élő nemzetiségekről, majd végezetül szimbólumaink, jelképeink zárják a tárlat tárgyegyüttesét. A zászlónk hármas színeiben úszó kéz előtt még elmerengek egy kicsit, majd a himnuszunkat hallgatva, nézem a fokozatosan zsugorodó éneklő figurát. Miért érezzük magunkat mi is tünékenynek?
A kiállítás érdekessége véleményem szerint abban rejlik, hogy egyfajta „válasz a válaszban”. Míg kortársaink kézzel fogható alkotásokban - majd egyfajta keretet adva a tárlatnak, videóinstallációkban - fejezik ki a magyarságról alkotott képüket, addig múltbéli nagyjaink gondolatai a falakon olvashatók.
A kulcskérdésre azonban még mindig nem kaptunk választ. Mi a magyar? „A magyar a világtörténelem legnagyobb balekja…”- hirdetik Szabó Dezső szavai, majd a következő falfelszínen már ezek a mondatfoszlányok néznek vissza rám: „A magyarság a katasztrófák nemzete…” E szavak óhatatlanul engem is bántanak, minél előrébb haladok, annál inkább elhiszem az alkotóknak, hogy sanyarú a sorsunk. Radnóti Miklós gondolatai még képesek jobb kedvre deríteni. Mi több, amikor már egyáltalán nem számítok rá, Kiszel Tündével és Bakács Tiborral, a szalámitolvajok védőszentjével találom szemben magam, és hangosan felnevetek. Körbenézek, és értetlen külföldi tekinteteket látok. Tényleg, vajon nekik mit mondanak ezek az alkotások? Olykor én is csupán állok egy-egy kép előtt, s azzal a tudattal haladok tovább, hogy lehetséges, helytelenül értelmeztem a látottakat. Bár minden szubjektív. Na, de egy külföldi mit lát ezekben a művekben? Egyáltalán célja ennek a kiállításnak bemutatni a magyarságot egy idegen kultúra számára? Vagy mindez csak nekünk szól? Tükröt tart elénk, hogy láthassuk a fertőt, melyben élünk, melyből ki kell másznunk? Mindenesetre sajátos módszerekkel tanít, sokkalta inkább lesújt.
Kétkedve hagyom magam mögött a Műcsarnok falait. Egyrészt örömmel tölt el a gondolat, hogy részese lehettem valami újnak, más megvilágításból szemlélhettem nemzeti hagyományainkat, ezáltal gazdagodtam. Másrészt azonban itt van ez az aggodalom, a fájdalom, a pesszimizmus. Elérték az alkotók, hogy a népbetegség rajtam is úrrá legyen, de vajon ez volt a céljuk?
Szabó Diána
„Mi a magyar?”– Kortárs válaszok
BudapestMűcsarnok
2012. 08. 02. – 2012. 10. 14.
Kurátor: Gulyás Gábor, a Műcsarnok igazgatója
Facebook-hozzászólások