Síkmértani idill

Johannes Vermeer: A koncert című képéről

Az 1664. körül készült olajfestmény eltűnését mint az egyik legnagyobb értékű műkincsrablást tartják számon. A koncert című képet 1990. március 18-án lopták el a bostoni Isabella Stewart Gardner Múzeumból, máig ismeretlen tettesek.[1] A 72.5 cm × 64.7 cm nagyságú kép azonban ennél sokkal érdekesebb dolgokról is mesélhet nekünk. Vagy nem mesél, mert nem a nyelvre való (vissza)fordíthatóság a célja.

Vermeer képeit 1656-tól kezdődően a moralizáló festészet korszakába sorolják, mely szerint ezek normákat és értékeket fejeztek ki, mondanivalójuk az, hogy az ember mindig legyen óvatos és megfontolt. Ebbe a korszakba szokás sorolni a Zenelecke című művet is, melyhez tematikájában nagyon hasonló A koncert. Ez a zenéhez kapcsolódó téma aztán Vermeer nő-ábrázolás korszakában is megjelenik, melyek körébe A koncert is tartozik. Vermeer nőket ábrázoló képeivel a németalföldi zsánerfestészet vonalát követte: mondhatnánk, az alakokat akarta megmutatni cselekvés közben. A valóság leképezésével mutatja meg a világot olyannak, amilyen(nek látja). De milyen is ez a világ? Opálos átláthatatlanság mögül lépnek elénk alakjai a maguk valóságában; mintha valami finom porral lenne behintve az egész. A homályos és realisztikus ábrázolásmód egyedi keveredése ez. A fény mindent megvilágít, de csak pont annyira, hogy valami titkot mégis feltételezhessünk a megfestett valóság mögött.

A képen három alakot látunk. Egy fiatal lány balról a virginál mellett ül: játszik. Háttal egy férfit valamilyen húros hangszerrel a kezében, botja mellé támasztva; jobbról egy nő énekel. Hátuk mögött a falon két festmény, az előtérben asztal, leomló nehéz textillel, rajta mandolin, mellette a földön cselló fekszik. A kép nyugodt, kiegyensúlyozott. Ha átlókat húzunk, ezek metszéspontja majdnem a férfi székének háttámlájára esik; arra az élesen kirajzolódó, vörös négyzetes foltra, mely rögtön megragadja pillantásunkat. Fényes, tiszta felület, mely a kis csoport közepén lévő férfit állítja középpontba. Öltözete és a bot a Zenelecke alakjára emlékeztet, ugyanúgy, ahogy a téma, és a szobabelső is ezt idézi fel. De itt van még egy alak: egy nő. Idősebbnek tűnik: arca is öregebb, és ruhája színe, fazonja, hajviselete is erre vall. Fülében és nyakában gyöngyöt visel: gazdag lehet, ugyanúgy, ahogy a lány is, akinek hajában szalagok, ruhája sárga, az az árnyalat, melyet Vermeer több képén is láthatunk.

Az asztalra terített szőnyeg apró, geometrikus piros és kék foltokból áll össze: önmagát, mint felületet mutatja fel szépségében; rajta a mandolin már-már felesleges díszítő elemként hat. Az aranymetszés vonalainak találkozásánál látjuk a csellót, melynek helyét finoman köti össze a bot vonala a kép középpontjában álló vörös folttal: ez egyben a kép előterét is összeköti a kis csoporttal: minket, a közönséget is bevezet a kép belső világába. A bal oldali festmény idilli tájat ábrázol égbe törő fákkal. Ez ismétlődik meg a virginál „fedelén” is, összekötve a jobb oldalon látható furcsa jelenettel, mintegy díszletet, hátteret adva annak és az előtte álló alakoknak is. Vertikálisan fentről lefelé nézve a bal oldali kép széle és a virginál fedelének egyenes részének találkozási vonala mintegy megfelezi a képet, az alakok közé képzeletbeli válaszfalat építve ezzel.

A fény kissé fentről, balról érkezik, így világítja meg a fiatal lány szoknyáját, mely azon a ponton érintkezik a férfi ruhájával, ahová a bot vezette szemünket, s itt nem állhatunk meg: a férfin átvetett világosabb ruhadarabon keresztül a jobb oldali festményre vándorol figyelmünk. Ezen az elmosódott képen három alak látható: baloldalt egy nő, középen egy férfi, és jobb oldalon is egy nő. A bal oldali nő felé hajol a férfi, s már majdnem megcsókolja, míg a jobb oldali nő kissé távolabbról előre hajol, talán még kezét is megemeli. Máris elképzelhetjük a történetet: a kezét intőn felemelő nő a gardedám, aki a szerelmesek együttlétét vigyázza. Vagy akár az a nő, aki féltékenyen tekint a pár idilljére.

A falon függő képi „felálláshoz” hasonló a képen ábrázolt csoporté is, s mintha a jobb oldali nő a „gardedám” feltételezhető mozdulatát ismételné meg. Ha egy „kép a képben” elgondolást feltételezünk, gyorsan a képi allegóriát láthatjuk bele a hangszeres jelenetbe is. Ezen elindulva mint moralizáló képet is értelmezhetjük akár: a szerelmesek közti távolságtartásról szóló tanítást olvashatjuk ki belőle, de akár egy titkos szerelmi háromszögre tett homályos utalásként is értelmezhetjük, mellyel szemben áll a kép valóságán látható alakok hűvös nyugalma. De nemcsak a „kép a képben” hipotézise idézhető fel, hanem a zene, a hangszerek is nagy jelentőséget kapnak: a fiatal nő és a férfi kezében van csak hangszer, így metaforikusan azt mondhatnánk, ők azok, akik a „szív húrjait pengetik”.

De a zenélő alakok között semmiféle látható jele nincs efféle kapcsolatnak: mindnyájan saját világukba feledkezettnek tűnnek. A baloldali lányt profilból látjuk: a játékra koncentrál. Az éneklő nő arcát ennél közelebbről és jobban is megfigyelhetjük: fejét félrebiccenti, lefelé néz: talán kottát olvas, vagy magyaráz. Érdekes azonban, hogy a kezében tartott papír, nem az anyagra jellemző módon hajlik előre; annál sokkal finomabban, puhábban, mintha valamilyen textil lenne. Nem látjuk a szemét sem, arca átszellemült, mintha befelé figyelne. A középen ülő férfi lomha testtartással mered a megfestett idill felé, miközben játszik.

A virginálra festett tájkép bukolikus idill érzetét kelti, mely sokkal barátságosabbá teszi a hideg szürkés-zöld szobát. Az alakok közti kommunikáció hiányát a színek, és formák párbeszéde helyettesíti. A tájképek színvilágából a kékes árnyalatok a jobboldali nő ruháján, míg a barnás árnyalatok a férfi öltözetén jelennek meg. De a kép középpontjában álló vöröses, narancsos téglalap az, mely köré az egész képi világ szerveződik.  Ez a találkozási pont: a lány keze (baloldali, világos tér), a bot (előtér), az átvetett ruhadarab (jobboldal) által képviselt tereket itt gyűjti össze a kép, sőt az asztal vízszintes lapja is efelé mutat. Ez a vöröslő folt a központ, de nem jelent semmit: tisztaságával, élességével magára a felületre helyezi a hangsúlyt. Tőle kissé lejjebb, a széklábak és az azokat összekötő lécek geometrikus játékot játszanak a padló fekete-fehér kereszteket kirajzoló rácsozatával. A képet a baloldalon lévő súlyos asztal, cselló, festmény és a lány, míg a mérleg másik oldalon a két másik alak, szék, virginál és a festmény tartja egyensúlyban. Ez a kiszámított, kimért nyugalom az, mely az egész képet áthatja, s válik a geometrikus formák által megképzett idillé. Kellőképpen kerek történet.

Svetlana Alpers Hű képet alkotni című könyvében[2] hosszasan fejtegeti, hogy a történeteket elbeszélő itáliai iránnyal szemben a Németalföld festészete már a középkor óta a világ leírására, és a leíráson, a regisztráláson alapuló megismerésre helyezi a hangsúlyt. Olyan kulturális közeg ez, melyben a vizualitás határozza meg a megismerést. Tehát ha meg akarjuk ismerni a képet, azt csakis a látvány által, a felületi érzékiség közegében maradva lehet. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy Alpers a vizuális kultúrát adja meg referencialitásként, mintegy a vizualitás börtönébe zár. A koncert festett alakjain át akar a holland aranykorba lépni. S így, megint csak egy történet felgöngyölítésébe kezdenénk, valamely kód felfejtésébe.

Azonban ha csak egy pillantást vetünk a képre, az opálos átláthatatlanság az, mely megragadja tekintetünk, ez az, mely valódi lényegét jelenti. A színek, a felületek ragyogása a vonatkoztatási kényszer nélküli szemlélésben lehetnek azok, amik: színek, fények. A sakktáblát idéző járólapra helyezett alakok a megfestettségükben kaphatják meg jelentőségüket, de nem mint alakok, hanem puszta vizuális elemek.

A foltokból összeálló síkmértani idill az, mely anyagszerűségében mesél az „élet vasárnapjának ünnepéről”. Mert hogyan is lehetne ezt a világot bemutatni, ha nem a matéria megmutatásával? Egy asztalra terített szőnyeg, egy fényesre lakkozott hangszer, apró ecsetvonásokból összeálló festmény, zenélő alakok: mind olyan „dolgok”, melyeket a kultúra „termelt ki”, azonban ennél jóval többek: szépek, megfestettségükben, önmagukban szépek. Vermeer színes foltokon, azok kidolgozottságán keresztül mutatja meg korának gazdagságát. Nem történetet mesél, hanem ecsetvonásaiban mutatja fel az anyag minőségét, opálos világot teremtve, így fejezve ki, hogy a festmény nem ablak, hanem keret.

[1]http://index.hu/bulvar/2010/03/20/az_fbi_a_hires_1990-es_bostoni_mukincslopason_dolgozik/?keepThis=true&TB_iframe=true&height=600&width=1024

[2]Svetlana Alpers: Hű képet alkotni, Holland művészet a XII. században, Bp., Corvina, 2000.

Facebook-hozzászólások