A raboskodó szellem, a négylábú véglény és a megrendezett háztűznéző

Ritkán nyúlnak a rendezők Shakespeare regényes színműveihez, de az látszik, talán még a napnál is világosabban, hogy a modern kor rányomta bélyegét valamennyi kortárs Shakespeare-produkcióra a hazai színházak deszkáin. Csak pár példát említve: a Vígszínházat erősíti Varró Dániel Rómeó és Júlia és Makrancos Kata fordítás-átirata, a Centrálban ott a kétszereplős És Rómeó és Júlia, valamint a nemrég ötszázadik előadását ünneplő S.Ö.R. (Shakespeare Összes Röviden), s Alföldi Róbert rendezésében is még szárad a festék a Nemzeti Színház új Hamletjén. Ilyen, helyenként kevésbé, hol sokkal inkább formabontó megvalósítások mellett száll versenybe a huszonegyedik századi néző kegyeiért az Örkény Színház, melynek színpadára május 12-én érkezett meg A vihar, Bagossy László rendezésében.

Prosperót, Milano jog szerinti fejedelmét elűzi trónjáról öccse, Antonio. A trónjától megfosztott Prospero lányával, Mirandával menekül egy titokzatos szigetre, ahol mindenesévé teszi és beszélni tanítja Calibant, a bennszülöttet, ráadásul megment egy fába szorult légies szellemet, Arielt, aki háláját úgy fejezi ki, hogy különböző varázslatokat hajt végre megmentője kénye-kedve szerint. Éppen ezért Ariel kavarja a nagy vihart, melynek következtében három órára a szigetre vetődik udvari kíséretével a trónfosztó, gonosz öcs, Antonio.

Bagossy László rendezése és Gáspár Ildikó remek dramaturgiája csodás szerepeket kínál a színészeknek, bár hozzá kell tennünk, hogy az egyfelvonásosra zsugorított szöveg sokat veszít az eredetiből. Mégis pont ennek árán ér el valami még nagyszerűbbet: élővé gyúrja a karaktereket, amelynek egyik nagy előnye, hogy minden korosztály számára befogadhatóvá teszi a szöveget. S nem túlzás, a színes karakterek valóban sokkal inkább az ő érdemeik, mint Shakespeare-éi, hiszen még a dráma egyébként szürkébb és feledhetőbb szereplői is valódi egyéniségekké válnak. Hogy mennyire esszenciális a dramaturgia, azt jól mutatják az Örkény Színház weboldalán található próbafotók: Pogány Judit Arielje kék hajat visel, amit szerencsére a tényleges színpadra állítás során elhagy a rendezés. Később Gálffi László (Prospero) hosszas huzavona után eléri, hogy a szellem levesse álarcát. Ekkor lehull a lepel, amely Ariel döbbenetes hétköznapiságát takarja: valójában ő is csak ember, sőt egészen pontosan ő Pogány Judit, aki szeretne már hazamenni, most, hogy színpadi kötelességét teljesítette.

Prospero        (Félre Arielhez) Ariel!

                       Mehetsz!

Ariel               Mi?

Prospero        Az elemekhez!

                      Szállj szabadon!

Ariel               Menjek el? Értem. (Leveszi a jelmezét.) Ez a tiétek lehet.

                       A szatyromat. Add már ide.

Mindezek mellett Törőcsik Franciska (Miranda) feladata hitelesen átélni egy olyan, a civilizációtól teljesen elszakított lány első találkozását idegen férfiakkal, aki Huxley szavaival ad hálát szerencséjének („Mennyi csinos lény! Mily szemrevaló / az emberi nem! Ó, szép új világ, / ahol ilyenek élnek!”). Beláthatjuk, hogy nincs könnyű dolga, de példásan helytáll, megkapóan hitelesen szemléli és éli át végtelen szerencséjét az első férfi meglátásától a teljes lángon égő szerelembe esésig. Caliban (Király Dániel), Antonio (Debreczeny Csaba), Alonso (Gyabronka József), Ferdinand (Nagyhegyesi Zoltán), Sebastian (Ficza István) és Gonzalo (Darvas Ferenc) feladata mindannak értelmezése, ami körülöttük zajlik. Míg Prospero csupán dióhéjban ismerteti Mirandával szándékait, a hajótöröttek – kiegészülve a bennszülött Calibannal – új dimenziót nyitnak az értelmezésben: miközben mindenki Gonzalót, az öreg tanácsost ugratja, beleszövődik a darab kellemesen modern anyagába a színház, mint szórakoztató intézmény működésének láttatása: Kanizsay Zita, a súgó nem csak súg, de árulkodik is:

Gonzalo              Az államomban másképp lenne minden, [ … ]
Senki se uralkodna ott –

Sebastian            Nem azt mondta, hogy ő lenne a király?

Súgó                   De!

Bagossy Levente díszletei, Ignjatovic Kristina jelmezei és valamennyi színpadi dolgozó bevonása az előadásba varázsolja A vihart olyan rendkívülivé, ami miatt pillanatokra a londoni Globe Színház nézőterére képzelheti magát a remekül szórakozó néző. Noha valamennyi szereplő jelmeze egyszerre modern és hagyományőrző, Miranda szakadt abroncsos szoknyája mellett a leginkább Ariel, a légies szellem jelmezei tűnnek ki a sorból: megjelenése általában viccessé túlzott óriás, hol a levegőben úszó jótevő, hol rémalakban megjelenő ijesztő prófécia, de mindenkor sejthető, hogy lelkében végtelen szeretet és őszinte hála lakozik megmentője, Prospero iránt.

Nincs könnyű dolga egy Shakespeare-mű színpadra állításával egyik elhivatott rendezőnek sem, számos részletnek kell egyszerre jól működnie ahhoz, hogy mind szakmailag, mind irodalmilag, mind a jegyeladások szempontjából elégedett lehessen a végeredménnyel. Bagossy László rendezésében az a nagyszerű, hogy egyszerre sikerül felidéznie a Shakespeare-korabeli színház világát és akkori modernsége mellett a mai szemmel vett egyszerűségét. Egyszerre szeretne olyan érzést kelteni a nézőteret megtöltő tömegben, mintha a tizenhetedik században látná a produkciót, valamint – Nádasdy Ádám (a fordító) érdemeit dicsérve – egyszerre őrzi meg és frissíti fel a shakespeare-i hagyományokat. Szász Károly, Fábri Péter és Babits Mihály csak néhány név Shakespeare utolsó drámájának (a magyar terminológiában: regényes színművének) fordítói közül, mégis Nádasdy Ádám fordításai (mint a már emlegetett Hamlet is) nem nélkülözik az angol drámairodalom legnagyobbikának sokak által feledett nyelvészeti fontosságát: drámáival összesen csaknem kétezer új szót honosított meg anyanyelvében, így hát a fordító sem fukarkodhat az ízléses, de találékony szóképek, kifejezések és már-már a szleng szociolektusát súroló neologizmusok alkalmazásával.

Caliban, Trinculo (Epres Attila), a Hajóskapitány (Csunderlik Péter), valamint legfőképpen Stephano (Csuja Imre), a részeges borász küldetése bemutatni a neologizmusokat, melyek csakhamar kifejeződnek a közönség könnyes nevetésében, s (ismét a rendezés, a dramaturgia és a fordítás eredetiségét bizonyítva) amelyek olyan eszményi szerepeket kínálnak megformálóiknak, melyet nem lehet teljes átélés, sem nagy koncentráció nélkül eljátszani. Valamennyien nem csak végig kitűnően rejtik el színész voltukat, de a pörgő, gyors reagálást és a folyamatosság fenntartását égetően megkövetelő, sziporkázó dialógusokban végtelen profizmussal működnek együtt.

Stephano             (Calibannak)[…] Hohó, nem azért úsztam meg a vízi halált, hogy most megijedjek egy szárazföldi kezeslábastól! Hallod, te négyballábas izé! […] Négy lába és két hangja – jól fölszerelt véglény! Akkor most a másik szájadba is töltök.

Trinculo             Stephano!

Stephano             Ha te vagy a Trinculo, akkor gyere ki. Tényleg te vagy az!

Trinculo             Hogy a viharba ne!

Nagyban segíti a tizenheteik századba képzelni magunkat, hogy még a kórussal sem spórolt a rendezés, bár sok Shakespeare-produkcióból teljesen kimarad. Itt kitűnően sikerült ráerősíteni és nyomatékosan felhívni a figyelmet a hangok és dallamok jelentőségére egy rögtönzött kórus rövidke szerepeltetésével. A gyönyörű áriarészletek segítségével ugyanis érdekes kontrasztba kerülnek egymással a vihar kellemetlen, széllel kísért, bizonytalanságot és félelmet sugalló hangjai és a tiszta, lélekmelengető hangzás, amely közben az ember legszívesebben (ha a látvány nem lenne oly esztétikus, hogy ezt ne tegye meg) becsukná a szemét és elengedné magát, nem úgy, mint az estét nyitó hatalmas égzengés közepette.

A vihar egy egyszerűnek tűnő, de mélyen gyökerező regényes színmű a bosszú egy lehetséges lefolyásáról, politikáról, ármánykodásról és szerelemről. Gondolhatjuk, hogy minden jó, ha a vége jó, de akár szabadjára is engedhetjük alaposan megmozgatott fantáziánkat és hagyhatjuk, hogy megannyi jogos kérdés törjön elő belőlünk: vajon egy furfangos ember sok éven át szőtt terveinek ránk erőltetése (melyet mi akár mosollyal is tűrhetünk, őszintén bízva abban, hogy jót cselekszik velünk) jelenti a jó megoldást hosszú távon is? Tartós-e a megrendezett emberi boldogság? Higgyünk-e kételkedés nélkül? Élhetünk-e a társadalmon kívül hosszú ideig, majd minden probléma nélkül képesek leszünk-e újra beilleszkedni? Forog-e még a Föld? Ki barát és ki ellenség? Van-e olyan politikai rendszer a világon, amely élhető? Összességében a legszemélyesebbtől a legglobálisabb problémákig mindenre keresi a választ ez a mese az Örkény Színház színpadán, példás helytállással.

William Shakespeare: A vihar
Örkény István Színház

Rendező: Bagossy László

Szereplők: Gálffi László, Törőcsik Franciska, Király Dániel, Pogány Judit, Debreczeny Csaba, Gyabronka József, Nagyhegyesi Zoltán, Ficza István, Darvas Ferenc, Csuja Imre, Epres Attila, Csunderlik Péter, valamint Murányi Márta, Szathmáry Judit, Csire Zoltán, Elm Zoltán, Kocsán Bálint, Papp Gábor

Bemutató: 2012. május 12.

a képef forrása: fidelio.hu, prae.hu