Ahol a kép és az idő találkozik
Hogy mi köze egymáshoz képnek és időnek, és miképp kapcsolódik hozzájuk a konzervativizmus? Ezt, és még számos más érdekes kérdést boncolgat a Wittgenstein-kutató Nyíri Kristóf eme rövid kötetében.
Már a könyv kétoldalas előszava magával ragadja az olvasót, amelyben a szerző nagy körültekintéssel vázolja az időfilozófiával kapcsolatos jelenlegi álláspontokat, ezt pedig a könyv tartalmának pár mondatos összefoglalása követi. Az erős, tömör kezdést egy picit visszafogottabb első fejezettel folytatja Nyíri, amelyben beszámol találkozásáról Rortyval és a vele eltöltött vacsoráról. Az esemény leírásán túl ez a rész azért tartogat némi filozófiai csemegét is az olvasó számára. Ugyanis Nyíri röviden elmeséli, hogy mennyire meglepte az amerikai filozófust egy váratlan, újszerű kérdéssel: „Mit tart a filozófiában zajló képi fordulatról?”
Sajnos a kérdés részletesebb taglalása a pragmatista filozófus halála miatt sosem bontakozhatott ki kettőjük között, viszont az olvasónak nem marad ideje arra, hogy ezen sajnálkozzon, mert Nyíri gyorsan áttér Heideggerre, Wittgensteinre és Wilfrid Sellars-ra. Innentől pedig felgyorsulnak az események. Az író bődületes sebességgel halad a kérdésekkel, példálózik, egymás után emleget különböző filozófusokat és elméleteket. Az ember hirtelen azt sem tudja, hol áll a feje, bár néhány oldallal később minden a helyére kerül. Ebben sokat segít a számos hivatkozás, lábjegyzetben rejlő hosszabb-rövidebb magyarázat. Így már az elején megtapasztalhatja az olvasó a szerző rendkívüli felkészültségét és háttértudását. Ez a könyv egyik legnagyobb erénye, amellett, hogy bonyolult kérdésekkel kapcsolatban röviden, tömören, mégis alapossággal képes új és átfogó szempontokat felvázolni. A sok lábjegyzetbe írt kiegészítés és szerzőkre való hivatkozás nagyban hozzájárul ahhoz, hogy megértsük az olyan állításokat, mint amilyen a következő: „…semmi sem felfogható, ami a szó közönséges – noha igen tág – értelmében nem elképzelhető… az olyan tudományos állításokat, amelyek semmiféle átmenetet nem kínálnak a szemléletes belső képiség felé, nem tarthatjuk a való világ végleges leírásának.” Ez a fokozottan tömény, mégis érthető tárgyalásmód átível szinte az egész munkán. Miért csak szinte? Mert néhol az olvasó úgy érezheti, a sok hivatkozás kifejezetten nehezíti a fejezetek megemésztését, vagy éppenséggel teljesen elrejti Nyíri saját gondolatait az idézett szerzők nézetei között.
Ennek ellenére a szerző számtalan hivatkozása általában jól kiegészíti a főszöveget. Így nem esik szét és nem válik egy nagy hivatkozáshalmazzá. Ez pedig segítséget ad az olvasónak a szerző olyan téziseinek megértésénél, mint amilyen a Wittgenstein képfilozófiájáról alkotott nézetek kritikája. Nyíri állítása szerint a Wittgenstein műveiről írt korábbi kommentárok nem a teljes szövegkorpuszt, csupán a nyomtatásban megjelent írásokat vizsgálták, figyelmen kívül hagyva komplett kéziratokat, így azt a téves következtetést vonták le, hogy Wittgensteinnek nincs képfilozófiája. Ez viszont teljesen elhibázott álláspont, véli Nyíri, aki arra a konklúzióra jutott, hogy a Tractatus szerzőjének igenis volt képfilozófiája, bár ez csupán implicite jelenik meg a műveiben. És hogy mi lenne ez? Úgy véli, hogy Wittgenstein a képeket „természetes jelentéshordozóknak” gondolhatta el. Ám ahogy Nyíri maga is megállapítja, Wittgenstein nem dolgozott ki soha explicite egy egységes filozófiát a képekről. Mégis, a teljes életművet – a nyomtatásba nem került írásokkal együtt – tekintve egyértelműen kimutatható, hogy a képekről és a metaforáról igenis voltak elméletei a filozófusnak, bár azok nem kerültek összhangba egymással, és képfilozófiája emiatt nem teljesedhetett ki.
Talán a könyv legérdekesebb része a harmadik fejezet, amely az „Ernst Gombrich képekről és időről” címet viseli. Ebben a szakaszban kiderül, hogy a nyelvi- és az idődimenzió nélkül a kép mennyire jelentésnélküli. Ezért kísérelhették meg a képek készítői a mozgás imitálásával beléjük csempészni az időt. Mert idő nélkül nincs kép, nélküle nem lennénk képesek elhelyezni azt gondolkodásunkban, értelmezés nélkül maradnának, és csupán találgatnánk jelentésüket. Épp ezért modern világunk új találmányai, mint a fényképezőgép – s még inkább a mozgókép – teljesen megváltoztatták számunkra kép és idő viszonyát. Így alakult át a kép- és vele együtt az időfilozófia is. Természetesen Nyíri vizsgálódásából nem maradhatnak ki a vallásos képek sem, amelyekkel a 4. fejezetben foglalkozik. Itt az érvelés középpontjában az áll, hogy minden vizuális megjelenítés vallásos, csupán meg kell látni a mögötte rejlő transzcendens valóságot. Erre példaként említi a természetábrázolásokat, amelyek Isten teremtő erejéről szólnak; emiatt szakrálisak.
„A konzervatív időnézet” című ötödik fejezetben Nyíri Kristóf bemutatja azt az időfelfogást, amellyel maga is egyetért. Ez lenne a „konzervatív posztmodern”. Nyíri szerint ez az egyetlen olyan felfogás az időről, amely a legfontosabb értékeket próbálja megőrizni. Ez pedig már a nyitókérdésből, illetve az arra adott válaszból is kitűnik. „Mit őriz a konzervatív? Az életet – a maga életét.” Ezt követően az író áttekintést ad Platón, Heidegger, Kant és természetesen Wittgenstein időnézeteiről, amely áttekintés végén amellett az álláspont mellett érvel, hogy az idő valóságos és egyáltalán nem illúzió. Majd sorra veszi, miképp változott meg a történelem folyamán időtudatunk, s ezzel párhuzamosan bemutatja az ókortól napjainkig minden korszak időnézetét. Végül átfogóan elemzi a technológia fejlődésével az időfelfogás teljes átalakulását: hogy a távíró, az óra, a film és a mobiltelefon miképp formálták át világunkat és időfelfogásunkat. Ez pedig azért fontos Nyíri szerint, mert egy konzervatív világnézet csak akkor válik érthetővé, hogyha szorosan összekapcsolódik egy helyes időnézettel. Ez lenne a korábban említett „konzervatív posztmodern”. Viszont a szerző azt is hozzáteszi, hogy az időfilozófia csak egy jól kidolgozott képfilozófiával alkotható meg. Így találkozik elkerülhetetlenül a kép és az idő Nyíri felfogásában. Ám ez a találkozás csak igen nehéz körülmények között valósulhat meg, hiszen a posztmodern kornak nincsen jövőképe, nincsenek útbaigazító értékei az író szerint. Véleménye az, hogy a demokrácia, a szabadság és az egyenlőség eszményeinek állandóságába vetett hit megszűnt. Így maradt a „konzervatív posztmodern”, amely mint időnézet nem rendelkezik „eleve-adott jövőképpel”. Emiatt a konzervatív „heroikus”, hiszen az élet őrzésén túl, a posztmodern kor jövőkép nélküli világában kell utat találnia, miközben a tágabb értelemben vett hagyomány közösségi funkcionalitása felett is őrködnie kell. Erre pedig egyetlen esélye, ha konzerválja hiteles időnézetünket. Miképp? Erre Nyírinek saját bevallása szerint sincs jól bevált receptje, ő is csupán reménykedhet abban, hogy a tanulás és a munka által értékeink megóvhatóak.
Itt persze némi hiányérzete támadhat az olvasónak, és feltehet magának pár kérdést. Mi lesz, ha a „konzervatív posztmodern” nem képes teljesíteni feladatát? Nincs más út? Csakis a konzervatív őrizné az életet? Sajnos, ezekre a kérdésekre válaszok már nem érkeznek. Ennek ellenére, a Kép és idő igen alapos és gondolatébresztő írás, amely számos új nézőponttal gazdagíthatja a benne szereplő témákról zajló diskurzust.
Nyíri Kristóf:Kép és idő. Magyar Mercurius, Budapest, 2011.
A könyv tartalomjegyzéke és előszava itt elolvasható.
Kapcsolódó cikkeink:
Paár Tamás: Szituációs kritika (Az Idealizmus és hermeneutika című kötetről)
Kinyik Anita: Négy kísérleti bázis a képfilozófia tengerén (A szépség akarata című kötetről)
Facebook-hozzászólások