"Egyfajta ember alkotta folyamatot festek..."

Mikor kezdtél el festészettel foglalkozni?

A leginkább akkor, amikor középiskolában festészet helyett – két másik társammal együtt – grafika szakra kerültem be. Egyébként csak ketten jutottak be festészetre, ezért nekünk hármunknak minden igyekezetünk megvolt, hogy bebizonyítsuk, azért is festők leszünk. Elég korán kezdtünk el együtt dolgozni, Ince Mózessel és Herman Leventével még tizenegy éves korunkban. Mindig húzóerő volt, hogy láttuk, ki hogy halad, és ki csinál esetleg jobb dolgokat, amire érdemes fölzárkózni. Tehát ez egy egészséges verseny volt, én úgy gondolom, és még a mai napig is tart.

Eredet. 150x190 cm. Olaj, vászon. 2012.

Úgy tudom, ti öten alapítottátok az Élesdi Művésztelepet.

A Művésztelep már a Képzőművészeti Egyetemen kovácsolódott össze. Itt egy kiváló évfolyam alakult, szóval mi öten inkább csak adalékok voltunk ahhoz, hogy a művésztelep egy kicsit jobban szerveződjön, a helyszín kiválasztásában például nagyobb szerepünk volt, de nem mondanám, hogy pusztán a mi munkánknak köszönhető a megalakulása.

Voltak vagy vannak példaképeid; olyanok, akiket esetleg az elődeidnek tartasz?

Nem voltam soha olyan nagyon nagy példaképkereső. Persze mindig vannak valakik, akik tetszenek, vagy bizonyos időszakokban hatással vannak rám, de olyan nagyon nagy fanatizmussal sosem követtem senkit. Ha mégis neveket kellene mondanom, mondjuk az egyetemi évekből, akkor Francis Bacont említeném, vagy az amerikai absztrakt expresszionisták közül jónéhányat, de akár  közvetlenül a kortársak közül is – vagy inkább úgy fogalmaznék, azok közül, akik a környezetemben dolgoztak – elég nagy hatással volt rám Szabados Árpád, Szikora Tamás, és a későbbiek folyamán, az utazások során mindig volt valaki, aki közel került hozzám. Jelen pillanatban, akit nagyon kedvelek, az Justin Mortimer, vagy Neo Rauch, vagy aki szintén kortársam, Bodoni Zsolt. Ők hárman elég komoly emberek.

Örvénykamra. 160x200 cm. Olaj, vászon. 2008.

Az utóbbi évtizedben több recenzió is napvilágot látott a munkáidról. Sokan azt állítják, belső tájakat festesz: ihletforrásod egyszerre a gyermekkorban megélt erdélyi táj és valami halálközeli élmény.

Az biztos, hogy az első húsz év nagyon meghatározó volt és még mindig az. Elég összetett és bonyolult helyzet volt Erdélyben, valaminek a csúcsa és a vége, melyet a román vezetés aranykorszaknak tartott. Gyerekként ezt másképp éltük meg. Marosvásárhelyen jártam iskolába, de a gyermekkornak a nagy része Sóváradon telt el, egy kis székely faluban, Szovátától néhány kilométerre. Az egy idillikus környezet volt, ahova a rendszer nyomai ugyan eljutottak, de olyan mértékben nem tudtak befolyást gyakorolni a mindennapi életre, mint egy városi környezetben, ahol nagyon lehetett érezni az etnikai feszültségek jelenlétét. A városban bármilyen ügynek az elintézése kötve volt. A helyzetek nagyon ki voltak élezve, és minden pillanatban benne volt annak a lehetősége, hogy valami visszafordíthatatlan történjék.

Hogy egy konkrét eseményt emeljek ki, amelyből a vizekkel való foglalkozásom eredeztethető: egy iszonyatosan nagy gát alatt fürödtünk rendszeresen, elképesztő méretű víz lezúdulása mellett. Többen voltak olyanok, akik a gát tetejéről a mély vízbe ugráltak. Egyszer az egyik barátom testvére nem jött vissza, mert beleakadt valami drótféleségbe. Többen is utána kellett ugorjanak, hogy kihozzák.

Tehát visszatérve a kérdésre, igen, volt minden. Egy olyan rendszer megismerése vált számomra lehetővé, amit nehezen tudnék elmagyarázni annak, aki nem élt benne, és ami nagy inspirációs forrást jelentett számomra. Szabados Árpádnak is voltak arra kísérletei, hogy ez kiindulási pontként egy szilárd alap maradjon, amire lehet építeni, s ezt tudatosan használtam és használom a mai napig.

Az egyik írás szerint a 2011-től készült munkáid Bözödújfaluhoz kapcsolódnak; ezeken a képeken víz alatti fémszerkezeteket látunk, amelyek valóban emlékeztethetik az embert az elárasztott falura.

Bözödújfalu már huszonnégy éve foglalkoztat, most éreztem egy olyan erőt magamban, hogy ennek kifejezését adjam. Gyerekként elég mélyen megérintett a tragédia, s azon gondolkoztam, hogyan tudnám ezt az érzést visszahozni. A májusi kiállításon Dragomán Györggyel dolgoztunk együtt, és mindkettőnk visszaemlékezésében megmaradt egy olyan élmény, hogy ő is, és én is fel akartuk robbantani a gátat, mert még gyerekként is teljesen értelmetlennek éreztük. Az építése semmilyen célt nem szolgált, csupán egy szimbolikus formája volt a falurombolásnak. Akármennyire távol kerültünk a helyszíntől, mindig bennünk motoszkált az, hogy valamit kezdenünk kell ennek az emlékével. Én huszonnégy év után egy kiállítással róttam le tiszteletemet, bár nem mondanám, hogy arra törekedtem volna, hogy a kiállítás anyaga kifejezetten a helyszínhez kapcsolódjon, vagy megjelenjenek benne olyan helyspecifikus elemek, amik egyértelműen Bözödújfalura utalnak. Sokkal inkább általánosságban szerettem volna a különböző kompozíciókkal olyasmire utalni, ami ott történhetett. De kétségtelen, hogy fontos része volt a képek kialakulásában, és most sem érzem teljesen lezártnak a témát: vannak még olyan lehetőségek benne, amelyek további alkotásoknak szolgálhatnak kiindulópontul. 

Alagút. 100x140 cm. Olaj, vászon. 2012.

Ezek szerint jelenleg is ez a téma foglalkoztat?

Pontosan. Ez a májusi kiállítás bevezető volt egy olyan hangulatba, ami egy tragikus körülmények között elpusztult településhez kapcsolódik. Ami jelenleg foglalkoztat, az az utána lévő időszak. Többnyire tájban szereplő, kifejezetten olyan elemek érdekelnek, melyek különböző területekből egy specifikus térbe átemelve lehetőséget adnak emberi történetek, vagy különös helyzetek közvetítésére. Sokszor úgy érzem, nem is kifejezetten evilági tájakról készülnek ezek a képek, hanem valahol az élet és a túlvilág között húzódó helyekről. A tájjal is kifejezetten az abszurd helyzetek foglalkoztatnak. Egyrészt a tájnak egyfajta szétroncsolása érdekel, amiben nagyon lehet érezni az emberi túlkapásoknak a nyomait, egyfajta ember uralta természeti tájról készülnek kompozíciók, amelyekbe fölismerhetetlen elemek vannak beemelve, különböző környezet, különböző embercsoportokkal. Egyfajta ember alkotta folyamatot festek, amelyben elég sok a nem teljesen evilági elem, és időnként áthallatszik bennük egyfajta posztapokaliptikus hangulat is, amelyben a rombolás és a pusztítás nagyon is jelen van.

Mindez a korábbi munkáidról is elmondható?

Nem, azok sokkal személyesebb és finomabb történetekről szóltak. Az Atlantis-időszak egy folyamatos idő utáni vágy illetve hely utáni keresgélés, amely egy ideális környezetnek minősülhet, amelyben a mindennapi helyzetektől való elvágyódás ölt testet. Utalhatnak ezek a képek a fehér éjszakákra is, amelyben mintha megszűnne a huszonnégy órás ciklus. Egy meghatározhatatlan helyről szólnak, nem igazán lehet tudni a fényviszonyokból, hogy milyen időszakot akarnak jelölni. Egy állandó, végtelen jelennek az érzését kerestem az Atlantisszal. 

Torkolat. 19x38 cm. Olaj, vászon. 2003.

A Holdfolyosó időszak már sokkal inkább egy helyszínről, egy tájról való keresgélésről szól, olyan tájéról, amelyben egy felsőbbrendű erőnek a jelenléte tükröződik. Olyan helyszíneket akartam bemutatni, amelyek kiszakadnak egy általános tájképi környezetből, és olyan benyomást tesznek, mintha eredendően kiemelt státuszuk volna. Mint amikor egy templomalapítás azért történik éppen egy bizonyos dombtetőre, mert van annak a helynek egy sajátos atmoszférája, úgy ezeknek a tájaknak is egy ilyen különleges státuszt szántam. Nem az volt a fontos, hol vannak ezek a helyek, hanem az, hogy milyen erő van bennük.

Az Örvénykamra viszont már más. Az egy halálközeli élmény történetét dolgozza fel, egy vízbefulladásnak az emlékét. Ezek a képek többnyire vízfelületekkel foglalkoznak, vagy a víznek mint anyagnak a játékával, akár jó, akár kellemetlen értelemben.

És utána következett az Altárna, amely a Bözödújfalu történetével kezdődött, és most folyamatban van.

Első pillantásra úgy tűnik, mintha mindegyik festői korszakodban más-más motívum mellett időznél el: az Atlantisz képein domborzati formák, a Holdfolyosó munkáin vízesések, az Örvénykamra alkotásain vízfelületek láthatók. Mi ennek az oka, és milyen motívum fémjelzi legújabb korszakod, az Altárna festményeit?

Ennél az utolsó időszaknál már nem érzem, hogy annyira elidőznék, inkább vannak bizonyos elemek, amiket felhasználok olyan alapként, amelyek segíteni tudnak abban, hogy egy megfelelő érzést a lehető legösszetettebben ki tudjak fejezni. Törekszem arra, hogy ne ismételjem önmagam, és ez különösen az utóbbi képekről nem is mondható el, hiszen ezeken alig találhatók visszatérő motívumok, vagy ha vannak is, inkább háttérbe szorulnak, mind triviális értelemben, mind abban az értelemben, hogy a mű alapjaként szolgálnak. Egy képnek az alsó része például felismerhetően vagy felismerhetetlenül, megjelenik egy másikon is. Így olyan, mintha mindig ugyanabban a helyben kezdeném el a munkát, és ez azért fontos, mert egyre inkább át tudom élni annak a helynek az összes kis részletét. Olyan ez, mint amikor berendezel magadnak egy szobát, abban élsz, és már nagyon jól tudsz benne mozogni, még ha éjszaka fölébredsz és nincs is világítás. Már tudod, hogy mi hol van, és messze nem arra figyelsz, hogy melyik apró dologba rúgsz bele véletlenül, hanem éppenséggel arra a célra, amit csinálni szeretnél. És pontosan ezért fontos a képeknél is, akár egy-egy ilyen sorozatnál, hogy legyenek biztos alapok, amelyekre építeni lehet különböző elemekből. Nem fontos, és nem is szükségszerű, hogy ez a hely, vagy az elemek mindig változzanak. Addig maradok meg ezeknél, amíg úgy nem érzem, hogy valami mást kell csinálnom.

Vizek sodra. 130x170. Olaj, vászon. 2005.

A festményeidet látva felmerült bennem a kérdés, „mi lehet a kulisszák mögött”: hogyan születhetnek a képeid, és hogyan állsz neki alkotni.

Összetett egy ilyen folyamat. Bizonyos értelemben kollázs-szerűen dolgozom. Először is megvan az érzés, amit ki szeretnék fejezni, és ami tartósan lappang bennem. Ehhez az érzéshez különböző elemeket, formákat keresek és társítok. Így készülnek az első vázlataim, amelyeket utána továbbgazdagítok az idő folyamán kialakult érzésekkel, képekkel. Egyszerre több munkán is szoktam dolgozni, mert az egyes művek elég lassan készülnek el. Akár heteken keresztül gyötröm őket, amíg végül úgy nem érzem, elkészültek. Ezeket nem vakkereteken festem, hanem általában falon vagy fatáblán, amit majd később fölfeszítek. Engem mindig is zavart ez a vakkereten való „el van döntve a kép sorsa, hogy hová kerül” - dolog, és éppen ezért úgy tekintek egy vászonra, mint egy jegyzettömbre, amiben készülnek rajzok, és ha valami ígéretes dolog keletkezik, azt fontosnak tartom esetleg fölfeszíteni. Bár nagyon sok fölösleg nem készül, kb. 10%-os hibahatárral dolgozom, nem mint mások, akik fecniket hagynak maguk mögött. Valahogy fontos nekem az, hogy ha elkezdek valamit, abból már szülessen is valami. Persze előfordul, hogy pihenni félreteszek munkákat, amiket akár egy-két hónap múlva újra előveszek, hogy tovább dolgozzam rajtuk, megőrizve az emlékeimben, hogy kb. hol tartott a munka, hogyan hagytam félbe.

Ha megvannak ezek az érzések, még képanyagot is gyűjtök hozzájuk. Hagyom, hogy nagyon sokféle eredetű kép befolyásoljon. Talált fotó, meglévő fotó, vagy valahonnan, egy történetből elinduló érdekes szál ragad meg, utána keresek, és közben hagyom, hogy elárasszanak a különböző elemek. Korábban beszéltem róla, hogy ebben az utolsó időszakomban vannak stabil, díszletszerű háttérelemek, amiket továbbgazdagítok, és annyira szeretek rajtuk dolgozni, hogy nem érzem szükségét annak, hogy valami más helyszínt mutassak be. Miközben az e stabil helyet kitöltő elemek változhatnak, frissülhetnek a legkülönbözőbb irányokból. Így áll össze egy új kép.

Mondhatjuk, hogy fényképek után festesz?

Inkább azt mondom, hogy használok fényképeket, de nem utánfestek. A fénykép után festés sok esetben az, hogy egy fotót kivetítenek és lefestik. Engem pont ez a része nem érdekel a dolognak, hanem pusztán a technikai előnyeit használom ki a fotónak és a projektornak. Vegyünk egy konkrét példát: van egy táj háttérrel, és bele szeretnék komponálni egy figurális elemet, mondjuk öt alakot. Kinyomtatom a képet egy fóliára, írásvetítővel rávetítem a tájra, hogy az arányokat vizsgáljam. Azt az időt szeretném így megrövidíteni, amit a vázlatkészítéssel töltenék.

A fénykép után való dolgozásnak nagyon sok fajtája van, én úgy használom, mint inspirációs elemet, de nem arra törekszem, hogy ugyanazt visszaadjam. Sok esetben visszatetsző, ha érződik egy festményen, hogy az fényképről készült. Az én esetemben nem érzem úgy, hogy ez az eljárás annyira visszaköszönne a képeimen. Egy kivetített fotó puszta lemásolása igen távol áll tőlem.

Kurszk. 150x190 cm. Olaj. vászon. 2012.