"A művészi szabadság szerintem lehetővé teszi, hogy egy költőt ne érdekeljen a politika"

Mikor írtál utoljára verset?

Most is egy versből ”ugrottam ki”, hogy megcsináljuk ezt az interjút.

Mi volt a címe?

Téged tanuljalak.

És előtte miért nem írtál? Mi történt, hogy írtál megint?

Előtte valószínűleg azért nem írtam, mert nem volt mit, vagy nem kellett írnom. Aztán az történt, hogy lett mit, vagy egyszerűen kellett írnom, így írtam megint. Holnap megint nem lesz mit írnom. Aztán persze az is lehet, hogy de, lesz.

Dosztojevszkij ír a legérdekesebben és a legpontosabban az epilepsziás rohamot megelőző pillanatról, állapotról. A versírást megelőzi valamilyen állapot? Tapasztaltál hasonlót? Mihez fogható?

Ha az ihletre gondolsz, akkor az nekem ma már ritkán jelentkezik magától. De úgy sem sűrűn, ahogy esetenként az epilepsziás roham, tehát inger hatására. Az alkotási folyamatból ez szépen lassan kikopott, viszont különleges élmény, amikor újra felbukkan. Viszont ahogy ritkult ez az állapot, úgy lett egyre kevésbé fontos. Tíz évvel ezelőtt, vagy még régebben csak és kizárólag akkor írtam verset, ha volt hozzá ihletem. Ma meg már ott tartok, hogy igyekszem magamtól előidézni olyan állapotot, amit nem neveznék ihletnek ugyan, de mindenképpen emelkedett agyi aktivitással jár. Lehet, hogy az egyszerűség kedvéért érdemes ezt koncentrált tudatállapotnak nevezni, amelyben összesen és maximum két dolognak marad hely: a témának és a téma nyelvi megformálásának.

Az egyetemen magyar és kommunikáció szakon végeztél, és jártál a Kreatív Írás szemináriumaira. Akkor már írtál verset? Maradt valami azokból az alkotásokból? Hoztak változást a verseidben a szemináriumon szerzett ismeretek?

Persze, akkor már írtam verseket, bár ha jól emlékszem, sokan voltak olyanok is ezeken az órákon, akik addig sem verset, sem prózát nem írtak, egyszerűen érdekelte őket a dolog. Engem akkor már leginkább a szakmai része vonzott, egyrészt a műhelymunka, másrészt a folyamatos gyakorlás és a gyakorlatokra érkező észrevételek lehetősége. Általában azonnali visszajelzést kaptunk mind Lackfi Jánostól, mind Vörös Istvántól, és persze egymástól is. Maradni pedig maradtak versek abból az időből, egyet tudok most egészen biztosan: a Feltételek dala, amit a kreatívosoknak meghirdetett verspályázatra írtam. Ez az első kötetem nyitódarabja. Szóval elég fontos. És persze hoztak változást a szemináriumi ismeretek, – én nem végeztem el az összes lehetséges tanegységet, leginkább a gyakorlati órákra jártam – hiszen annyi stílusgyakorlatot sem előtte, sem azóta nem csináltam, és lehet, hogy akkor éppen az egyik nap Parti Nagy Lajos, a másik nap Erdős Virág, a harmadik nap pedig Oravecz Imre voltam – de végül ezekből lettem Pion István.

Mesterség számodra az írás? Könnyen elsajátítható, de a végtelenségig bővíthető tudás? Mi a költészet mostanában a te életedben és természetesen a huszonegyedik században?

Természetesen igen, mesterség. Azonban egyáltalán nem könnyen elsajátítható mesterség, annyira nem, hogy egyelőre úgy érzem, sosem lehet eléggé megtanulni. Szerintem, ha azt érezném, hogy eléggé megtanultam, akkor mindig ugyanolyan verseket írnék, az meg elég unalmas, úgyhogy jó pap holtig tanul, meg utána is. Ebben a folyamatban pedig most azt próbálgatom, hogy miként tudom egyesíteni az elmondásra, valamint az olvasásra szánt költészetet: szűk ösvénynek tűnik, néhol még ködös is, de mégis járhatónak érzem. A huszonegyedik században pedig, mint ahogy eddig bármikor, bármi lehet költészet. Nyilván ez így elég tág. De ki merné beszűkíteni a művészet kereteit, ki merne korlátokat állítani?

Civilben újságírással foglalkozol, korábban a Magyar Hírlap munkatársa voltál, jelenleg a Magyar Nemzetnél dolgozol. Nem lehet, hogy a versenypályán az újságíró lekörözte benned a költőt?

De, lehet, éppen ezért jöttem el a Magyar Hírlaptól. Nyomasztó volt a légkör, ráadásul az elveimmel és a világnézetemmel nem tudtam teljesen összeegyeztetni a szerkesztőség általános álláspontját. Nehezen viseltem azt az időszakot, ráadásul fiatal és tapasztalatlan újságíróként is, és szerkesztőként is agyonterheltek, nem láttam ki a munkából, szóval ennek az lett az eredménye, hogy három évig nem írtam verset. Aztán felmondtam, átmentem a Magyar Nemzethez, és uszkve másfél év alatt ledolgoztam a lemaradásomat: idén, költészet napján megjelent az első kötetem.

Sok különbséget látsz egy vers és egy, mondjuk politikai cikk megírása között? Az anyaggyűjtésre, felkészülésre, az előkészületekre gondolok elsősorban.

Sokat. Egyáltalán nem összehasonlítható a kettő. Persze aztán a politikai cikkek között is vannak különbségek, egy politikai eseményről írt tudósítás például leginkább ”pletykaszintű” játék: majdnem minden bekezdés úgy végződik, hogy mondta XY. Ezért nem is írok ilyeneket, és ezért nem is járok politikai rendezvényekre. A publicisztika viszont ehhez képest már más, mert abban arról kell véleményt mondani, amit XY mondott vagy tett: ez nagyobb felkészülést, felkészültséget igényel, összefüggések rendszerét kell látni, emlékezni arra, mit mondott, mit tett korábban az illető, és így tovább. A szépirodalmi igényű publicisztika pedig nyilván közelebb áll a versíráshoz, hadd ne mondjam, egy tárcához korántsem kell politikai felhang, irodalmi nyelv viszont annál inkább. Mindez egy vers megírásához viszont, azt gondolom, nem hasonlítható: egyrészt egészen más a célközönség, egészen más a felkészülés. Van, hogy egy verskezdeményt évekig hordok magamban, míg végül kicsorog, esetleg kiszakad belőlem. Ezt egy politikai cikkel nem lehet megtenni: tudósítást írni egy több évvel ezelőtti kampányrendezvényről teljesen felesleges, ahogy politikai publicisztikát írni nem aktuális témában is. De erről megint le kellene választani a szépirodalmi igényű publicisztikát.

A magyar irodalomban sok költő szegődött el újságírónak, a lista rangos: Ady Endrétől, Kosztolányi Dezsőtől, Heltai Jenőn át Karinthy Frigyesig bővíthető. Újságíróként kitől tanultál a legtöbbet, kire emlékszel vissza szívesen?

Elsőként Apáti Miklósra. Érdekes helyzet, mert egy József Attila-díjas költőről van szó, akit beszippantott a napilapok mókuskereke, és ahogy egy rövid időre én, úgy ő is kiesett a költészetből: csak éppen ő sokkal régebben küzd mindezzel – úgy a rendszerváltás óta. De talán most ő is visszatalál. Másodsorban Péntek Orsolyára, aki egyébként prózaíró, most fejezte be első regényét. Vele lehetett például játszani: volt, hogy egyetlen hosszú mondatból álló publicisztikákat írtunk felváltva.

Kemény István Búcsúlevél című versére reagálva, attól inspirálva több rangos szerző kipróbálta magát a közéleti költészet porondján, gondolok itt Kántor Péterre, Térey Jánosra, Schein Gáborra, Nádasdy Ádámra. Újságíróként jártas vagy a közéleti dolgokban, megfordult a fejedben, hogy hasonló verset írsz?

Nem csak megfordult a fejemben. Eddig is írtam közéleti verseket, és valószínűleg ezután is fogok. De azért Kemény István Búcsúlevél című verse előtt is írtak közéleti verseket jó néhányan, elég megnézni az Édes hazám című versantológiát, a rendszerváltástól számított idő anyaga van benne, elég vastag. Szóval addig is születtek ilyen költemények, csak éppen Kemény István versének köszönhetően kerültek a felszínre.

Szerinted fontos, hogy egy költő foglalkozzon politikával? Reagáljon a politikai helyzetre?

A művészet szintjén egyik sem fontos. A művészi szabadság szerintem lehetővé teszi, hogy egy költőt ne érdekeljen a politika, és hogy ne is reagáljon rá. A művészeten kívül, a társadalomban viszont ez nem fontos, vagy nem fontosság kérdése: egyszerűen magánügy – egészen addig, amíg nem szélsőségekről van szó.

Azt vettem észre, hogy mintha költőként visszavonulót fújtál volna, a lapokban nem láttam a verseid. Mivel magyarázod ezt? Kreatívan telt a vers-hallgatás-idő? A nem-írás, nem-megjelenés segítette a vers-írást?

Sosem publikáltam sokat, az elmúlt tíz évben évente két-három alkalommal jelentek meg verseim különböző folyóiratokban, szóval rendszeresen publikálok, csak keveset. Ennek egyszerűen az az oka, hogy nem írok sok verset. De volt majdnem versmentes időszakom, az előbb már érintettem egy kicsit: amikor a Magyar Hírlapnál dolgoztam, még ritkábban írtam. De azért ez segített is egy kicsit, mert fel tudtam készülni a Téged tanuljalak című epikus családregényre, kvázi poémára, hosszúversre, amit végül három évig írtam. És mire kikeveredtem ebből az egészből, addigra felgyülemlett bennem annyi feszültség, hogy azt sikerült kiadnom a slam poetryvel.

Ki vagy mi keltette fel az érdeklődésed a slam poetry iránt?

Simon Márton hívta fel rá a figyelmemet, és aztán ő hívott, hogy menjek slammelni. Ez még 2012 tavaszán történt, és aztán ez odáig fajult, hogy 2012 őszén harmadik lettem az első Országos Slam Poetry Bajnokságon, amin éppen Simon Márton lett a második, az első helyet pedig Süveg Márk Saiid nyerte el. Közben pedig megismertem még két olyan kiváló költőt ebből a társaságból, akik végül a barátaim lettek: Csider István Zoltánt és Závada Pétert.

Az Előszezon versblog tagja voltál. A blog egyszer csak váratlanul véget ért, nem jelentek meg újabb szövegek az oldalon. Azóta mint egy kísértethajó, úszik a blog a világháló sejtelmes óceánján. Utóbb visszagondolva hogyan értékeled a csoport fennállásának történetét?

Rendkívül jó időszak volt ez, mindannyiunk számára termékeny, és azt gondolom, hogy hasznos. Egymástól tanultunk és egymásnak segítettünk a legnehezebb helyzetekben: azokban, amelyek már azt hivatottak eldönteni, hogy egy vers valóban értékes műalkotássá válik-e. Tulajdonképpen ez volt – még akkor is, ha voltak közöttünk már kötettel rendelkező tagok is – a költészet előszobája, amelynek ajtaja egyből a nappaliba nyílt, és egymásnak adtuk a kilincset. Az pedig kétségtelen, hogy a Telep csoport mintájára jött létre, viszont ha mechanizmusában nem is, de művészeti megközelítésben nagyon más volt a kettő: az Előszezon tagjaiként nem képviseltünk egységes esztétikát. És még azt is meg kell említeni, hogy az alapító tagok közül majdnem mindenki járt Kreatív Írás kurzusokra.

Említetted a Téged tanuljalak című hosszúversedet. Ebben sok utalást teszel a családodra, a rokonaidra. Lírai tárgy a származás, a család? Oravecz Imre Szajla versei után megújítható a költészetnek ez az agyagos, földes rétege, a regionális kötődések világa?

Nyilván lírai tárgy a származás, a család, – ahogy minden, de tényleg minden lehet lírai tárgy – bár ezt a verset én leginkább epikának érzem, lírai betétekkel. Oravecz Imre költészetének pedig a regionalitás, szűkebben és pontosan Szajla jelenti az origóját, minden onnan indul tovább a család és a közösség felé. Nálam ez annyiban más, hogy a családtörténet az alapszituáció, amely az ábrázolt család történeténél fogva földrajzilag szerteágazó ugyan, de az csupán egy szelete a kollektív családi emlékezetnek. Aztán persze, hogy ez mennyiben működik, mennyiben hoz olyan, a kérdés szerinti újításokat, amelyeket az irodalom elvár, azt nem tudom, legalábbis nem tudom biztosan, de ha nem csinálom, akkor nem is derül ki, mindenesetre szeretném, ha ez működőképes lenne.

A kortársaid nagy részének kötete az elmúlt két-három évben megjelent, sokan azóta a második, harmadik kötetükön dolgoznak. Te hogy állsz most?

Nekem áprilisban, költészet napján jelent meg az első kötetem Atlasz bírja címmel a Helikon Kiadónál, közös kötetbemutatónk volt Simon Mártonnal, akinek a második kötete jött ki. Néha kicsit elmaradva érzem magam mindezért, néha frusztrál is egy kicsit, hogy lassabb a haladásom, de így a végére hadd fordítsam a magam javára a dolgot, úgyis mindig csigatempóban műveltem a költészetet: lassan járj, tovább érsz. De azért ha egyszer felgyorsulok, akkor sem fogok megijedni.