Álarcosbál újratöltve

Idén márciusban második alkalommal tekinthette meg a budapesti közönség a Kolozsvári Állami Magyar Opera Álarcosbál előadását, Ascher Tamás rendezésében. Ezúttal azonban nem a Thália, hanem az újra megnyílt Erkel Színház adott otthont az előadásnak.

Az álarcosbál Verdi középső korszakának egyik legsablonosabb operája, túláradó, szélsőséges érzelmekkel, a szereplők jellemének felületes megrajzolásával. A zeneszerző érdeme, hogy képes volt életet lehelni a gyenge történetbe, és a zene segítségével hitelessé tenni azt. A darabot az izzó szenvedélyek sodró lendületű drámájává alakította, lírai (Amélia és Riccardo jelenetei) és humoros (elsősorban Oscar jelenetei) elemekkel oldva a feszültséget. Az operát érdemes meghallgatni: bővelkedik hatásos együttesekben, szép áriákban, dallamvilága pedig sokszínű és megkapó.

A jelmezek a zeneszerző korát idézték. A díszlet hol egy 19. század végi - 20. század eleji szobabelsőt, hol egy elvont, absztrakt teret jelenített meg. Jól funkcionált, lehetővé tette az egyszerű jelenetváltásokat, a gördülékeny előadást. A színpadképek egyszerűek, letisztultak voltak. A rendezés korrekt, átgondolt és szépen kibontotta a történetet. De nem tett semmi többet. Ascher Tamás rendezői koncepciója semmi mást nem kísérelt meg, mint elmesélni a történetet. Nincsenek finoman kidolgozott utalások a szereplők egymás közti viszonyaira, nincsenek mozgalmas színpadképek, nincsenek szimbolikus, jelzés értékű tárgyak, díszletelemek, a történetvezetés pedig túlságosan is kiemelte a szövegkönyv kliséit és sablonjait. Minden kiszámítható, megjósolható volt. A szereplők beállításait sokszor statikusnak, a színpadkép nemegyszer filmkockaszerűen megmerevedőnek éreztem. Mindenkinek meg volt a helye a színpadon, de túl nagy tömegmozgatásnak nem voltunk szemtanúi. Ez állóképszerűé tette az előadást. Az áriák többsége vigyázzállásban hangzott el, az énekesek színészi teljesítménye pedig elég gyenge volt. A rendező szabad teret adott a zene kibontakozásának, de ezzel nem tette életszerűvé és meggyőzővé az előadást.

A férfi főszerepet éneklő Pataki Adorján megbetegedése következtében nem volt a legjobb formában, ennek ellenére tisztességesen helytállt. A helyenként kissé nyers és hangos zenekari hangzást mindvégig sikerült áténekelnie. Szólama líraibb részeit kissé haloványabban és kevésbé meggyőzően énekelte, de betegsége ellenére hangja nem bicsaklott meg, nem tűnt gyengének. Rokonszenves Riccardót alakított, aki nemes önfeláldozással mond le szerelméről barátja javára. Az Améliát megszemélyesítő Kele Brigitta szép, drámai szoprán hanggal van megáldva, ami jól illett szerepéhez. Telt és érett hangon, magabiztosan énekelt. Énektechnikája sokat fejlődött a 2009-es vendégszereplés óta. A magasabb hangfekvésekben olykor kissé gyengébb teljesítményt nyújtott, de mindvégig hatásos és meggyőző volt. Améliája folyamatosan gyötrődik, szenved a bűntudattól. Ezt színészi játékával is igyekezett érzékeltetni. Balla Sándor Renatója határozott és meginghatatlan: előbb hűségében barátja Riccardo iránt, majd az ellene forralt bosszúban. Ezt jól támasztotta alá magabiztos, telt baritonjával. Az első felvonásban gyengébb teljesítményt nyújtott – ez nyilván betegségének volt köszönhető – , de aztán fokozatosan belelendült az éneklésbe.

A jósnőt éneklő Wiedemann Bernadett nagyszerű alakítást nyújtott. Erőteljes, hajlékony, telt szopránjával a magasabb hangokat is könnyedén énekelte ki. Hangjával képes volt súlyt adni figurájának. Alakításán meglátszott a rutin és a sok éves színházi tapasztalat. Covacinschi Yolandi kissé szemtelen Oscar volt.

Az énekesek közül az ő színészi alakítása volt a legmeggyőzőbb. Áriáit élénk, fürge színpadi játék kísérte. Szopránja élénken, tisztán és magabiztosan szólt. A magasabb hangfekvésű koloratúrákat is szépen énekelte ki és jól árnyalta hangszínét. Molnár János színpadi megjelenése illett a bíró szerepéhez. Szigorú és határozott embernek mutatta figuráját. Hangja azonban gyenge volt és erőtlenül hatott. Az összeesküvőket megszemélyesítő Szilágyi János és Sándor Árpád gúnyos és bosszúszomjas alakítása telitalálat volt. Éneklésük indulatossága jól illett szerepükhöz. A Silvano matrózt megformáló Naphegyi Béla és az Amélia szolgáláját alakító Rétyi Zsombor tisztességes teljesítményt nyújtottak. Rövid szerepükből igyekeztek kihozni a lehető legtöbbet.

A kórus is szépen helyt állt az előadáson. Egyenletesen, tisztán és érthetően énekelt. A rendezés következtében azon kívül, hogy énekelnie kellett, más szerepe nem igazán volt. De Ascher Tamás javára legyen írva, hogy mindenkinek megvolt a pontos helye a színpadon: a kórustagoknak ugyanúgy, mint az énekeseknek. Mindenki tudta, hogy mikor hova kell állnia, merre felé távozzon vagy érkezzen, kifelé fordulva énekeljen. A báli jelenetben még egy hiteles tömegmozgatásnak is szemtanúi lehettünk. A táncosok koreográfiája azonban nem sikeredett túl meggyőzőre. Selmeczi György határozott és átgondolt vezénylése alatt a zenekar jól muzsikált. Olykor talán kissé harsányabban és hangosabban szólt a kelleténél. A lírai részeket pedig nem minden esetben volt képes megfelelően finom kísérettel aláfesteni.

Az előadáson nem volt telt ház, pedig ezt a Verdi operát immáron nyolc éve nem tartják repertoáron Budapesten.  

Az álarcosbál
Zeneszerző: Giuseppe Verdi
Szövegkönyv: Antonio Somma
Rendező: Ascher Tamás
Díszlettervező: Khell Zsolt
Jelmeztervező: Bozóky Mara
Karmester: Selmeczi György

Szereposztás:
Riccardo – Pataki Adorján
Renato – Balla Sándpr
Amelia – Kele Brigitta
Ulrica – Wiedemann Bernadett
Oscar – Covacinschi Yolanda
Silvano – Naphegyi Béla
Samule – Sándor Árpád
Tom – Szilágyi János
Bíró – Molnár János
Szolga – Rétyi Szombor

Erkel Színház, 2013. március 27.