Útleírás az elmondhatatlanról

Cormac McCarthy kortárs amerikai író magyarul megjelent regényeinek közös vonása, hogy  szereplőinek típusba sorolhatósága miatt párhuzamba állíthatók a középkori vásári komédiákkal. Hasonlóan a westernfilmek műfajához, műveiben is megjelennek a törvény és Isten szolgái, a hétköznapi emberek – különös tekintettel az öregember alakjára – és a törvényen kívüliek. Regényei, mint a pikareszkek, utazásokról szólnak.

A Határvidék trilógia magyarul megjelent köteteinek (a Vad lovaknak és az Átkelésnek) főhősei gyerekek. A két regény cselekménye nem lineáris, szereplői nem azonosak, a távolságot a tér, a határvidék hidalja át. A Vad lovak 1949-ben játszódik, míg az Átkelés 1943-ban már véget ér. Az első rész, a Vad lovak főhőse, John Grady Cole és a második rész főszereplője, Billy Parham sok közös tulajdonsággal rendelkeznek, mégis más tapasztalatokat szereznek. Közös motívuma továbbá a regényeknek, hogy az utazást két szereplő kezdi el, majd csatlakozik hozzájuk egy idegen harmadik karakter, aki bonyodalmakat okoz.

A Trilógia második részének főhőse Billy Parham. A regény négy fejezetre tagolódik, négy év cselekményének az elmondására szorítkozik, és 1994-ben jelent meg az Egyesült Államokban. Az első rész egy 16 éves emberfiú, Billy Parham és egy nőstényfarkas képtelen utazásáról, az állat megrázó haláláról szól. Billy távolléte alatt az indiánok megölték a szüleit, így a címben megjelölt átkelés már ebben a fejezetben megtörtént; Billy átlépett egy határt, és nincs számára visszatérés. Hazatérése után öccsével útra keltek, hogy visszaszerezzék, ami az övék volt, a hét lovat. Rövid ideig mindet újra a sajátjuknak tudhatták, de aztán újra el is veszítették. Miután különváltak, Billy mindenhol az öccsét kereste, de már nem találta meg élve. Namiquipa városában tudta meg, hogy Mexikóban megölték, és az emberek már eltemették, mint egy güeritót (olyan fehér bőrű férfit, akinek világos színű a haja), akiről dalokban emlékeznek meg. Azért hantolta ki holttestét a San Buenaventura-i temetőből, hogy hazavigye Új-Mexikóba. Animas (az anima szó latinul lelket jelent) városában temette el Hamvazószerdán, ekkor már 20 éves.

A regény cselekménye a bűn és bűnhődés témakörét járja körül (Hamvazószerda a Nagyböjt kezdete, a bűnbánat ideje). A gyerekek árulást követtek el, amikor kiszolgáltatták családjukat az indiánoknak, ami önmagában a legsúlyosabb bűnök egyike, de McCarthy még tovább fokozza a tett gazságát azzal, hogy közvetett módon saját apjuk és anyjuk halálát okozták. Billy esetében ugyanaz a bujdosás, megbélyegzettség jelenik meg, amellyel az Úr büntette Káint, amikor vándorlásra kárhoztatta a földön és megjelölte, hogy senki meg ne ölhesse (I. Mózes 4,11-15.).

McCarthy gyakran foglalkozik regényeiben Isten és ember kapcsolatával. Ebben a munkájában visszatér ’az Isten mint pusztító lény’ kérdéséhez, bevonva a szemléltetésbe a szemtanúság fogalmát. Utóbbi motívumot a regény főelemévé emeli azzal, hogy Billyt teszi meg szemtanúnak, történetét más szereplők történetévé, így bizonyítva, hogy „csak egyetlen elmondható történet létezik” (177.): a világé, amely maga is csak egy corrido, egy mexikói ballada. A haragvó és pusztító Isten a terremotóban (földrengésben) még a saját templomát is összedönti, de végül a kegyelmes újszövetségi Isten diadalmaskodik, aki az önmaga által megalkotott, felkelő nap záróképével mindenkinek irgalmaz, aki bűnbánatot gyakorol: „Aztán leült az útra. Levette a kalapját és lerakta maga elé az aszfaltra és lehajtotta a fejét és az arcát a kezébe temetve sírt. Sokáig ült ott és egy kis idő múlva keleten derengeni kezdett és egy kis idő múlva újra feljött a valóságos és istenalkotta nap amely nem tett különbséget az emberek között.” (526.)

Ez a regény talán attól válik különösen megrendítővé, hogy Billy olyannyira dacol a közösség által felállított renddel (hazaviszi a farkast, miután elfogja, nem akarja elpusztítani, mint mások; az emberek autókba szállnak, míg ő lovon jár; a környezete az erőszak, az embertelenség és a háború híve lesz, de ő erre sem fizikailag, sem lelkileg nem alkalmas), olyannyira kiválik a környezetéből (lovon ülve, felülről nézi a mellette elsuhanó autókat; olyan emberekkel ismerkedik meg, akik szintén a perifériáján élnek ennek a világnak, mintegy erkölcsileg fölémagasodva), hogy végül magánya leküzdhetetlenné válik. Másfelől McCarthy számos megrázó képpel érzékelteti ember és állat szenvedését, s szemben más munkáival, itt a sokkoló ábrázolások túlmutatnak a regény terén. Míg például a Véres délkörökben (1985) a pusztítás öncélúvá hatalmasodik és a földi törvény embere, a bíró mint a pokol ura, magasodik az áldozatok vérével beborított földek fölé, addig itt a tragédia és a tehetetlenség az állatok vonatkozásában is megjelenik az ellenállás kifejtésére képtelen öszvér motívumában, amikor szakszerűtlen eljárással vérét ontják, vagy a szülés előtt álló nőstényfarkas és a ráküldött harci kutyák kétségbeesett és értelmetlen küzdelmében.

A szöveget nagyon erősen uralja a transzcendencia, Isten állandó és félelmetes jelenléte mellett a regény világát álomszerűség, látomásosság jellemzi, amit tovább erősítenek McCarthy megszokott technikai eljárásai (a pontos fogalmazás, a tények rövid mondatokban való hirtelen megállapítása, a mondatszerkesztés, a központozás hiánya, ismétlődő kötőszavak). Ugyanúgy szól borzalmas gaztettekről, mint Billy megtéréséről, aki felnőttéválásának négy évét valaki vagy valami keresésével tölti, s a legutolsó pillanatig nem jön rá, hogy egyedül Isten oldhatja fel a magányát, s nélküle minden tette hiábavaló.

„De ha mégis lenne valaki akkor kihez kellene fordulnom?

Próbálkozz Istennél. Máskülönben nincsen senki.” (478.)

Az Átkelés gyönyörű mementója azoknak a lassan elavuló eszméknek, amelyek eltűnő félben vannak a regény világából: a becsületnek, vagy annak, hogy az ember azt teszi, amit illik és betartja az ígéretét. Állásfoglalásra buzdít az igazság mellett, mert ellenkező esetben a valótlant, a megnemtörténtet és a gazságokat fogjuk dalainkban megénekelni, történeteinkben ezekre fogunk igazságként megemlékezni. A regény végén az olvasót is legyűri a boldogtalanság, hiszen a zárójelenet elviselhetetlenül szomorú, mert az utolsó kép, a felkelő nap Billynek még nem hozza el a megváltást, utazása, élete nem ért még véget, az átkelés még tart számára.

Aki arra számít, hogy nyugodt metafizikai elmélkedéseket fog olvasni Istenről, vagy az embertelenségről, az csalódni fog: ahogy az író más szövegei, ez is lerombol egy nagy darabot az illúzióinkból. Érzékeny olvasókra számít, akik felismerik, hogy a természetnek is vannak igazságai, amelyek hatalmasabbak minden emberi törvénynél. A szöveg komoly elvárásokat támaszt a befogadó felé, igényli újraolvasását, mondatai ízlelgetését, tanulságai levonását. Habár nem vizsgáztat az erkölcsi törvényekből, útmutatása mellett nehéz érdektelenséget mutatva elsétálni. Semmiképpen sem a könyvespolcon van a helye, hanem az éjjeli szekrényen.

Cormac McCarthy: Átkelés. Határvidék trilógia, II. rész, Budapest, Magvető, 2012